A tartós béke létezik

Amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete létrejött, az alapítói egy másfajta világot képzeltek el.

Egy olyan világot, amelyben a nézeteltéréseket konferenciatermekben oldják meg, nem a csatatéren. Egy olyan világot, amelyben a háborúkat megállítják, mielőtt kirobbannának. Egy olyan világot, amely nem várja meg, hogy sokak élete odavesszen, mielőtt cselekedne.

Ma a világ számos részén terjedőben vannak az erőszakos konfliktusok. És ezek a konfliktusok egyre inkább elhúzódnak, összetettebbek és egyre több halálos áldozattal járnak. A civil lakosság ma már nem a konfliktusok véletlen áldozata, hanem kifejezett célpontja a közvetlen támadásoknak. Az emberek soha nem látott számban hagyják el otthonukat a félelem és a kilátástalanság miatt.

Az ENSZ-nek ezért új megközelítést kell alkalmaznia a béke eléréséhez.

Április 24-25-ére a béke megőrzésével foglalkozó magas szintű ülést hívok össze New York-ba. A találkozón a világ vezetői fognak összegyűlni, hogy megosszák ötleteiket a konfliktusok megelőzéséről, a mediációról, a párbeszédről és a diplomáciáról. A rendezvény része lesz annak a szélesebb körű kezdeményezésnek az ENSZ-ben, amelynek célja, hogy a világszervezet sikeresebb legyen a béke elérése terén.

Amikor békéről beszélek, olyan békére gondolok, amely tartós és biztosra vehető. Olyan békéről, amely nem tűnik el a következő választási ciklusban. Olyan békéről, amely nem évekig vagy hónapokig tart ki, hanem generációkon keresztül.

Ezt hívjuk a béke „fenntartásának”. Ez az, amiért dolgoznunk kell – ahelyett, hogy megoldások után kapkodunk, miután már kitört egy konfliktus.

Vannak akik szerint az igazi, tartós béke elképzelhetetlen a világ egyes részein. Személyesen tapasztaltam meg, hogy ez nem igaz. Amikor Montenegró függetlenné vált Szerbiától, a béke nem volt magától értetődő. Sőt egyesek súlyos konfliktust jósoltak. De az intenzív diplomáciai erőfeszítéseknek és a politikai akaratnak köszönhetően a béke végül felülkerekedett. És tartósnak bizonyult. A mai napig semmi jele annak, hogy meginogna a jövőben.

Az elmúlt hónapban Kolumbia nyugati részébe utaztam, ahol inspiráló volt látni, hogy a helyi őshonos közösségek az ENSZ-szel közösen építik a békét a társadalmi kötelékek megerősítésével. Inspiráló volt az is, hogy a falusi lakosság – ahol egyesek több mint 50 éve konfliktusban éltek – várakozással tekint a jövő felé. Egy nő megosztotta velem a kolumbiai nép eltökéltségét amellett, hogy a társadalom ne essen vissza a konfliktusba.

Ez csak két konkrét példa a béke fenntartásáról, ami napjainkban is a világ minden részén megfigyelhető. A legtöbb diplomáciái tárgyalás New Yorkban zajlik. De a párbeszédünknek a konkrét helyi tapasztalatokra kell támaszkodnia. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy min dolgoznak az igazi békefenntartók: a Libériában nők által működtetett békeházaktól kezdve, a mediációt oktató tanfolyamokig Kirgizisztánban. Az áprilisi magas szintű rendezvényen ezért különböző országokat, társadalmakat és szektorokat képviselő szereplők fognak összegyűlni, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat.

A béke fenntartásához természetesen nem elég az elvi támogatás, konkrét forrásokra is szükség van a megvalósításhoz. Több befektetésre van szükség a megelőzés terén. Amikor egy konfliktus miatt egy társadalom összedől, a társadalom szövete bomlik meg. Épületeket rombolnak le, amiket senki nem épít újjá. A fizetéseket nem utalják. A víz nem folyik a csapokból.

Ilyenkor pénzt költünk az újjáépítésre. És sokkal többet, mint amennyibe a megelőzés kerülne. Nem beszélve a szenvedésről, amit megelőzhetnénk. Ez az egész pénzügyi szempontból is értelmetlen. Ha csak néhány országban több pénzt fordítanánk a béke fenntartására, a nemzetközi közösség több milliárd dollárt tudna megspórolni.

A nap végén nem szabad elfelejtenünk, hogy az ENSZ a béke megőrzésének céljával jött létre. Ezt szimbolizálja a zászlaja is. A konfliktusok sikeres megelőzése legyen a szabály, ne a kivétel.

Az ENSZ feladata, hogy a béke „brókere” legyen világszerte.

Szerző
2018.04.23 08:04

Számlák

Két villanyszámlát kaptam szerdán. Az egyik a szokásos hatezer-valahányszáz forintos, melyet havi átalányban fizetek, a másik kicsit vaskosabb: 13 milliárd. Az utcai közvilágításé szerte az országban, ahol a miniszterelnök veje LED-lámpái pislákolnak. 
Eredetileg persze nem nekem kellett volna fizetni érte, de kiderült, annyira tróger melót végzett a Pista cége, hogy még a rinocérosz arcbőrrel megáldott illetékeseknek sem volt pofájuk benyújtani a számlát Brüsszelnek. Valahol persze érthető, hiszen az unió csalás elleni hivatala már előre jelezte, komoly gondokat lát az elszámolásban: nemcsak szarok az új lámpák, de arcátlanul drágák is. Olyannyira, hogy akár egy nyomozást is megérne az hazai ügyészség részéről. 
Az eljárásról szóló tudósítások helyett azonban csak arról érkezett hír, hogy a Tiborcz-lámpákra kipengetett milliárdokat házon belül rendezi a kormány. A hazai büdzséből, azaz többek között az adómból. Ezerháromszáz forint jut rám, ahogy minden határokon belüli magyarra, ötezer-hétszáz, ha a szűk családot vesszük. Végül is kibírjuk, egy kisebb hétközi bevásárlás ára. Vagy az elsős fiam éves iskolai színház- és mozibérlete. Ennyit bizonyosan megér, hogy kikerüljék a finnyás uniót, nehogy már Brüsszel látványosan visszadobja a számlákat. Mert aztán megint tele kellene plakátolni az országot, mit üzenünk neki. Helyette szavak és óriásplakátok nélkül üzent, csak éppen nekem, nekünk. 
Megtehetjük, ezt is megtehetjük, birka népség – szólt hozzám a kormány, és persze ahhoz a kevesebb mint hárommillióhoz is, akik összeadták neki a harmadik kétharmadot. Utóbbiakat valószínűleg kevésbé érdekli, mint engem, több is eltűnt már a nagy közösből, s azt is szó nélkül hagyták. Esetleg lelkesen tapsoltak a magyarázathoz: a mi tolvajunk a ti tolvajotok is, legyetek rá büszkék!
Mert nem csak a Tiborcz-lámpák miatt ilyen nagy a sötétség…
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29

Aki szegény, az is lesz

Bár Orbán Viktor legfrissebb évértékelője óta tudjuk, hogy fel fogják számolni a szegénységet, gazdasági növekedés ide, családtámogatások oda, ismét sikerült valamennyivel fokozni a nyomást azon az amúgy sem szűk rétegen, akik a nélkülözés határán egyensúlyoznak. Becslések szerint ők mintegy 1,5 millióan vannak.
Akár örülni is lehetne a napokban közzétett inflációs adatoknak, csakhogy az jó eséllyel újratermeli az említett körben a szegénységet, sőt az érintettek még rosszabb helyzetből indulva futják a rossz köröket. A KSH azt mérte, hogy januárban a fogyasztói árak átlagosan 2,7 százalékkal voltak magasabbak az egy évvel korábbinál. A gond itt, ahogy sok más területen, az átlag szóval van. Ez olyan, mintha azt mondanánk, hogy én két szendvicset ettem, másvalaki meg egyet sem, és akkor átlagban egyet fogyasztottunk mindketten, csak a másik éhes maradt. Az átlagban megszépült infláció jelenti a szegények valódi gyötrését. Különösen akkor, ha olyan termékek ára száguld, amire érzékenyek.
Átlag felett emelkedett például a burgonya, a zöldség és a gyümölcs ára, ezekért 20,5 százalékkal kellett többet fizetni, mint tavaly ilyenkor. A liszt ára 8,7, a kenyéré pedig 5,8 százalékkal nőtt. Persze mindenkit sújt ez, csak nem egyformán érzik. Aki például nagyvárosban él és árérzékeny (értsd: szegény), könnyen megteheti, hogy a különböző boltok vagy szupermarketek között válogat. Egy kistelepülésen azonban, ahol egyetlen bolt van, annyit kérnek az alapvető élelmiszerekért, kenyérért, burgonyáért, amennyit akarnak, hiszen a helyiek vagy ott vásárolnak, vagy sehol.
Ugyanígy a szegény rétegeket sújtja igazán a háztartási energia árának emelkedése, ami átlagban alig 1,2 százalékos volt, de ezen belül a palackos gázt használók 12,3, a fával fűtők 7,8 százalékkal fizethetnek többet. Márpedig palackos gázt vagy fát jellemzően a kisebb településen élő szegényebb rétegek használnak.
A vagyoni szélsőségek a társadalom felső és alsó rétegeiben is egyre élesebben jelentkeznek, de míg felül (többnyire) jól látható a busás gazdagodás, a nyomor nehezen tetten érhető. A szegénység egyre inkább falura megy, ahová meg politikus nem jár vagy csak elvétve. A hatalomnak ez a réteg láthatatlan, és a hangzatos ígéretek ellenére sem nyúlnak a 22 800 forintos foglalkoztatást helyettesítő támogatáshoz, a 28 500 forintos minimálnyugdíjhoz és a családi pótlék összege sem változott 11 éve, miközben az árak jó 20-25 százalékkal nőttek. A közmunkások nettó bére is maradt 54 ezer forint. A nyugdíjakat idén 2,7 százalékkal emelték, amivel, hacsak nem marad vagy csökken az infláció év közben, az idősek rosszul járnak, hiszen sok alapvető termék ára ennél gyorsabban nő.
Tavaly novemberben a 3,1 százalékos itthoni infláció az egyik legmagasabb volt Európában az Eurostat adatai szerint. Akkor Szlovákiában 2, Csehoszágban 1,6, Lengyelországban pedig 1,1 százalékos volt a pénzromlás. A V4-es átlag tehát jó volt. Az átlag árnyoldalát meg a magyar szegények érezték a saját bőrükön.
2019.02.16 09:26
Frissítve: 2019.02.16 09:29