A tartós béke létezik

Amikor az Egyesült Nemzetek Szervezete létrejött, az alapítói egy másfajta világot képzeltek el.

Egy olyan világot, amelyben a nézeteltéréseket konferenciatermekben oldják meg, nem a csatatéren. Egy olyan világot, amelyben a háborúkat megállítják, mielőtt kirobbannának. Egy olyan világot, amely nem várja meg, hogy sokak élete odavesszen, mielőtt cselekedne.

Ma a világ számos részén terjedőben vannak az erőszakos konfliktusok. És ezek a konfliktusok egyre inkább elhúzódnak, összetettebbek és egyre több halálos áldozattal járnak. A civil lakosság ma már nem a konfliktusok véletlen áldozata, hanem kifejezett célpontja a közvetlen támadásoknak. Az emberek soha nem látott számban hagyják el otthonukat a félelem és a kilátástalanság miatt.

Az ENSZ-nek ezért új megközelítést kell alkalmaznia a béke eléréséhez.

Április 24-25-ére a béke megőrzésével foglalkozó magas szintű ülést hívok össze New York-ba. A találkozón a világ vezetői fognak összegyűlni, hogy megosszák ötleteiket a konfliktusok megelőzéséről, a mediációról, a párbeszédről és a diplomáciáról. A rendezvény része lesz annak a szélesebb körű kezdeményezésnek az ENSZ-ben, amelynek célja, hogy a világszervezet sikeresebb legyen a béke elérése terén.

Amikor békéről beszélek, olyan békére gondolok, amely tartós és biztosra vehető. Olyan békéről, amely nem tűnik el a következő választási ciklusban. Olyan békéről, amely nem évekig vagy hónapokig tart ki, hanem generációkon keresztül.

Ezt hívjuk a béke „fenntartásának”. Ez az, amiért dolgoznunk kell – ahelyett, hogy megoldások után kapkodunk, miután már kitört egy konfliktus.

Vannak akik szerint az igazi, tartós béke elképzelhetetlen a világ egyes részein. Személyesen tapasztaltam meg, hogy ez nem igaz. Amikor Montenegró függetlenné vált Szerbiától, a béke nem volt magától értetődő. Sőt egyesek súlyos konfliktust jósoltak. De az intenzív diplomáciai erőfeszítéseknek és a politikai akaratnak köszönhetően a béke végül felülkerekedett. És tartósnak bizonyult. A mai napig semmi jele annak, hogy meginogna a jövőben.

Az elmúlt hónapban Kolumbia nyugati részébe utaztam, ahol inspiráló volt látni, hogy a helyi őshonos közösségek az ENSZ-szel közösen építik a békét a társadalmi kötelékek megerősítésével. Inspiráló volt az is, hogy a falusi lakosság – ahol egyesek több mint 50 éve konfliktusban éltek – várakozással tekint a jövő felé. Egy nő megosztotta velem a kolumbiai nép eltökéltségét amellett, hogy a társadalom ne essen vissza a konfliktusba.

Ez csak két konkrét példa a béke fenntartásáról, ami napjainkban is a világ minden részén megfigyelhető. A legtöbb diplomáciái tárgyalás New Yorkban zajlik. De a párbeszédünknek a konkrét helyi tapasztalatokra kell támaszkodnia. Ki kell hangsúlyoznunk, hogy min dolgoznak az igazi békefenntartók: a Libériában nők által működtetett békeházaktól kezdve, a mediációt oktató tanfolyamokig Kirgizisztánban. Az áprilisi magas szintű rendezvényen ezért különböző országokat, társadalmakat és szektorokat képviselő szereplők fognak összegyűlni, hogy megosszák egymással a tapasztalataikat.

A béke fenntartásához természetesen nem elég az elvi támogatás, konkrét forrásokra is szükség van a megvalósításhoz. Több befektetésre van szükség a megelőzés terén. Amikor egy konfliktus miatt egy társadalom összedől, a társadalom szövete bomlik meg. Épületeket rombolnak le, amiket senki nem épít újjá. A fizetéseket nem utalják. A víz nem folyik a csapokból.

Ilyenkor pénzt költünk az újjáépítésre. És sokkal többet, mint amennyibe a megelőzés kerülne. Nem beszélve a szenvedésről, amit megelőzhetnénk. Ez az egész pénzügyi szempontból is értelmetlen. Ha csak néhány országban több pénzt fordítanánk a béke fenntartására, a nemzetközi közösség több milliárd dollárt tudna megspórolni.

A nap végén nem szabad elfelejtenünk, hogy az ENSZ a béke megőrzésének céljával jött létre. Ezt szimbolizálja a zászlaja is. A konfliktusok sikeres megelőzése legyen a szabály, ne a kivétel.

Az ENSZ feladata, hogy a béke „brókere” legyen világszerte.

Szerző

Akkor most?

Április 9-én, hétfőn reggel, ahogy minden hétfői munkanapon, csöngettek az iskolákban, folytatódott a tanítás. Ahogy folytatódni látszik a 2011-es törvényben testet öltött retrográd oktatáspolitika is. A választási kampányban a kormányzó és a további kormányzásra készülő párt egy szót sem szólt arról, hogyan gondolja a továbbiakban az oktatás rendszerét alakítani. Az sem érintette meg, hogy nemzetközi összehasonlításban a magyar gyerekek teljesítménymutatói kedvezőtlen folyamatokat jeleztek, növekszik az iskolaelhagyók száma az általános iskolai tanulmányok befejezése előtt, egyre több a gyermekének az állami oktatási rendszer alternatíváját választó szülő, ezzel párhuzamosan nő a tanulmányaikat az érettségi után külföldi felsőoktatási intézményben folytató fiatalok száma, egyben egyre kevesebb a tanuló a hazai felsőoktatási intézményekben. Az oktatási ráfordítások reálértékben csökkennek, az oktatással kapcsolatos minden mutató kedvezőtlen helyzetről tanúskodik. Panaszkodnak a pedagógusok, egyre karcosabban hallatják hangjukat a diákok, morognak a szakképző intézményekkel kapcsolatban álló gazdálkodó szervezetek. Az állami intézményeknél jóval kedvezőbben finanszírozott felekezeti intézmények fenntartóin kívül mindenki vérmérséklete – helyzete – szerinti elégedetlenségét fejezi ki. Hiába „tolták túl a biciklit”, az érdemi, az oktatás lényegi folyamatait érintő változások elmaradtak. Erre számíthatunk a jövőben is. Minden marad úgy, ahogy volt. Ahogy van.

Beláthatatlan következményei lesznek ennek – szokták írni a zsurnaliszták. Sajnos az oktatás tekintetében a folyamatok eredményei beláthatók. Ma már elfogadott egy adott ország oktatásának nemzetközi összehasonlító mérésekben kifejezett eredményessége és egy adott ország GDP-jének alakulása közötti összefüggés. A kedvezőbb PISA-mutatók, egyéb, a gazdasági fejlődés szempontjából fontos eredményességi faktorok, az oktatási kiadások a gazdasági teljesítmény dollármilliárdokban kifejezhető többletét jelentik. S ha az oktatásért, e kiemelten fontos nemzeti sorskérdésért felelős politikusok számára a gyermeksorsok alakulása, a családok boldogulása nem fontos – papagájszinten persze az -, akkor legalább a kíméletlen nemzetközi gazdasági verseny követelményeire, azok következményeire figyelhetnének. De nem, ez sem fontos. Amíg dől az EU-lé, ameddig a csókosok megkapják az ingyentámogatást, amíg visszacsorog az „alkotmányos költség”, addig nem fog fájni, hogy közvetlen régiós versenytársainkhoz képest is egyre növekszik a lemaradásunk. A gyermekek, fiatalok sorsa, a családok helyzete meg kit érdekel? A migránshordákkal riogató Fidesz-politikusokat, az ócska propagandát egy pillanat gondolkodás nélkül befogadó embereket majd pont az iskolafóbiás, az iskolai stressztől szorongó, az ismeretszerzés alternatív módjait kereső, végső soron boldogulásukat külföldön megtaláló gyerekek fogják foglalkoztatni? Aligha.

Szomorú kép körvonalazódik. Még az eddigi piszkosszürke tónus is sötétebbé válik. Reménytelen a helyzet? Amíg a pályán látó mértékadó szakemberek nem kongatják fülsiketítő módon a vészharangot, amíg a pedagógusok portfólióiparosként csak az előmenetelükre figyelnek, amíg a szülők inkább kimenekítik az oktatási rendszer taposómalmából gyerekeiket, s van hová menekíteni őket, amíg a gazdasági élet szereplői káromkodások közepette, többletráfordítással megoldják a munkaerőgondjaikat, amíg a miniszteriális uraknak fontosabb a szavazatmaximálás, mint a gyermekek-családok boldogulása, addig önámítás bármilyen reményről akár csak egy szót is szólni.

Ennyi? Nem. A nemzethalál a XIX. század második felének forgatókönyve volt. Marad a küzdelem. A harang kongatása. Egyszer csak meghallják azok, akikért s akiknek szól.

Égő

A választások előtti gyors rezsiriadó alatt Kósa Lajos szemrebbenés nélkül állíthatta, hogy sokkal kevesebb otthont fűt fa, mint távhő. Hiába idéztük a KSH-t: a 600 ezer távfűtött lakáshoz képest legalább 800 ezer háztartásban kizárólag tűzifa vagy – kisebbrészt – szén ad meleget, de további hétszázezer otthonban is található fatüzelésre alkalmas berendezés. Bár a korrekció elmaradt, Lázár János a választások előtt gyorsan bejelentette: a gázzel el nem látott települések háztartásai is megkapják a gáz- és távhőfogyasztóknak járó 12-12 ezer forintos rezsikedvezményt. Nem volt agysebészet erről se bebizonyítani, hogy egy rafinált, de üres szlogen. A magyar lakosságnak kevesebb mint egy százaléka él ugyanis a gáztól elzárt településen, a kormányakció a csak fával-szénnel tüzelőknek is csupán 4 százalékát éri el. A fatámogatás kerete mindössze 350 millió forint: így kétségkívül olcsóbban jönnek ki, mint egy újabb, valami havernak leosztott kommunikációs kampánnyal. Ezt az összeget egyszerűen megkapják az érintettek, azzal, hogy a mostani, nyáridéző 20-30 fokokban abból istibizti tüzelőt vegyenek. Természetesen eme, jellemzően mélyszegény családok bármilyen jogcímen is megérdemelnek 12 ezer forint választási ajándékot, de egyik polgármesterüket idézve én is abban reménykedem, hogy ez nem csak a kocsmában köt ki.

Orbán Viktor mindig is diszkréten elfordította a fejét a – jellemzően a szegényebbeket sújtó – fatüzelési gondokról. A – szó jelentését immáron teljesen elvesztő - „rezsicsökkentések” idején egyszerűen nem vettek tudomást a második legelterjedtebb hazai fűtési módról. Míg a gáz, a villany, a távhő, a víz, a szemétszállítás, a kéményseprés, sőt a – tüzelőhöz hasonlóan szabadáras – PB árából is levágtak, az elmúlt 8 év során a fát és a szenet hagyták 30-40 százalékkal drágulni. Orbánék lépései mögül egyértelműen kisejlik a – piacait folyamatosan vesztő – gázlobbi: tanulmányok szerint egységnyi hő még mindig a fából nyerhető ki a legolcsóbban. Bár nagy vele a macera, megszűnik a kiszolgáltatottság mind Putyinnak, mind a gázszerelő felé. Környezetszennyezőbb, mint a gáz, de kevésbé, mint a lignit vagy - ne adj isten - a szemét. És bele kell tanulni.

Habár 2011-ben a Fidesz bevezette az úgynevezett szociális tüzelőtámogatást, a tapasztalatok tükrében ez is csak egy kommunikációs ötlet a kérdések elütésére. Néhány milliárd forintos keretéből egy-egy rászorulónak talán ha két köbméter fa jut, amivel jó, ha kihúzható egy cúgosabb hónap. A Habitat for Humanity nevű civil szervezet minap publikált részletes kutatásai világosan feltárták az elosztási rendszer visszásságait, aminek nyomán a gazdagabb települések lakóinak a szegények támogatásának akár többszöröse is juthat. Az se szül jó vért, hogy az adagokról lényegében a polgármester dönt. Egy érdemi tüzelőtámogatás tehát több és jobb lenne.

Csak remélni merem, hogy a falvak népe a következő választáson ezt is mérlegeli.

Szerző
Marnitz István