Új Egyenlőség-jel - A rasszizmus szociális háttere

Miért szavaznak a szegények azokra, akik velük szemben, az ő kárukra a gazdagok érdekeit képviselik? Miért azok nyernek az elmaradott körzetekben, akik kormányzásukkal még mélyebbre lökik a leszakadt régiókat? És nemcsak a magunkfajta „tanuló demokráciákban”, de az olyan országokban is, mint az Egyesült Államok, ahol megannyiszor a milliárdosok kijáróira szavaz sok szegény ember.

A válasz nyilván összetett, de bizonyosan része van benne az idegengyűlöletnek, vagy finomabban fogalmazva az idegenekkel szembeni ellenérzésnek. Ezt sokszor rasszizmusnak nevezzük, ami persze tudománytalan kifejezés, hiszen az egész emberiség egyetlen rasszt, fajt alkot. Eredendően az emberek kis része, néhány százaléka nevezhető megveszekedett rasszistának: bennük az idegen embercsoportokkal szemben irracionális gyűlölet él, minden rossz mögött az ő mesterkedésüket fantáziálják. A társadalom nagy többsége normális körülmények között mentes az effajta „öncélú” rasszizmustól. Az idegenellenességet a szennymédia és a szélsőjobboldali politika szítja, de sikeréhez szükség van bizonyos szociális háttérre is. Minél szegényebb valaki, annál jobban retteg attól, hogy azt a keveset is elveszti, ami eddig a koldusok, a munkanélküliek, a nyomorban élők fölé emelte. És minél elmaradottabb térségben él, elzárva a dinamikusan fejlődő körzetek szellemiségétől, annál kiszolgáltatottabb a leegyszerűsítő demagógiának.

Az idegen a lecsúszástól félő kisember számára azt a veszélyes konkurenciát jelenti, aki elveheti tőle az állását, a segélyét. Az egzisztenciális félelemhez a média aztán hozzárakja az éppen aktuális rettegést az idegenek képviselte terrorizmustól, vallási fundamentalizmustól vagy éppen erkölcsi szabadosságtól. Mindig éppen attól, amivel a legjobban lehet generálni a félelmet. Így kezdik félteni a muszlimoktól a női jogokat és a melegeket azok, akik addig a legkevésbé sem voltak a feminizmus vagy az egynemű házasság hívei.

De fontos tudni, hogy mindez csak akkor működik, ha megvan hozzá a megfelelő szociális közeg. A Fidesz legutóbbi, átütő győzelmében döntő része volt a „migráns” képében megjelenített fenyegetésnek, amelytől a propaganda szerint egyedül az Orbán-kormány védheti meg a magyarságot. A propaganda ott hatott a legjobban, ahol nagyon szegény emberek élnek olyan szerény körülmények között, amelyek közé amúgy egyetlen „migráns” sem kívánkozna.

A bevándorlótól rettegő falusi szavazó végigélte a szövetkezet és a helyi ipar szétverését, a bolt és az iskolai felső tagozat megszüntetését, a buszjárat megritkítását, az orvosi rendelő bezárását, az elszegényedést és megannyi más csapást. Az idegenek betelepülése az ő rémképeiben a több évtizedes leépülés végét, a teljes nyomort és anarchiát jelentené. Az amúgy okos vitákat a migránsok és a menedékkérők közti különbségről akkor sem értené, ha eljutna hozzá a független média.

Az idegenellenesség „célpontjainak” változása az elmúlt évtizedekben mindig összefüggött a szociális háttérrel. A rendszerváltozás elsőként a Horthy-korszakból örökölt antiszemitizmust dobta felszínre. A vidéki népesség azonban már alig találkozott a saját közegében zsidó emberrel, s a városi értelmiség egzisztenciális gondjait sem a zsidók „túlsúlya”, hanem a politika és a gazdaság fordulatai okozták. Az elmúlt évtizedek vegyes házasságai és a vallás elhagyása miatt ma már amúgy is egyre nehezebb megmondani, ki számít zsidónak Magyarországon. A kínaiak megjelenése eleinte heves elutasítást váltott ki. De hamar kiderült, hogy a kínai boltosok és kifőzdések fontos szociális funkciót látnak el. A magyar társadalom jelentős része, köztük a lecsúszástól legjobban rettegő rétegek tőlük tudnak cipőt, táskát, ruhát venni, főtt ételt rendelni. Látszólag és leszállított áron a középosztály fogyasztási mintáit követni. Lassan az is köztudott lett, hogy az olcsó árak mögött olyan kemény munka áll, amelyet senki sem irigyel a kínaiaktól.

A hazai idegenellenesség legtartósabban a cigányságot sújtja. Egy falusi polgármester ismerősöm már a kilencvenes években elmondta, hogy a munkanélküliség és a segélyezési politika megváltozása szította fel a cigányellenességet. A roma férfiak addig dolgoztak, és a különböző szociális juttatásokat a munkahelyüktől vagy közvetlenül az államtól kapták. Amikor tömegesen elvesztették a munkájukat, és a segélyeket az önkormányzatok kezdték el osztani, akkor ez szinte kirobbantotta az irigységet az amúgy szintén elszegényedő nem-roma lakosságban. A „cigány segíjke” így vált mindennapos témává a helyi közösségekben. Ami klasszikus példája annak, hogyan lehet egymás ellen uszítani azokat, akik végső soron ugyanannak a szegényellenes, antiszociális politikának az áldozatai.

A „migráns” megjelenítése ezt vetítette át egy másik embercsoportra. Feltehetően nagyon sok cigány embert is rá lehetett venni vele, hogy arra a politikai erőre szavazzon, amely eredetileg éppen velük szemben dolgozta ki ezt a mechanizmust. A társadalmi és területi egyenlőtlenség fokozódása, egész térségek leszakadása, az oktatási, egészségügyi, közlekedési szolgáltatások leépülése kiváló talajt teremt a vakhiteknek, fóbiáknak, gyűlölködéseknek. Vannak menthetetlen rasszisták, de az emberek nagy többségét csak a rossz szociális helyzet és a még rosszabba való lecsúszás félelme veszi rá az idegenellenességre.

2018.04.24 08:03

A kulcs az oroszoknál van

Szíria északnyugati Idlib tartománya – az utolsó jelentős enklávé, amely a kormányellenes erők kezén maradt – egészen mostanáig amolyan biztonsági szelepként szolgált. Miközben a többi ellenzéki terület elesett, a szíriai kormányerők adtak egy utolsó választási lehetőséget a túlélőknek: Idlibbe száműzik őket, vagy egy olyan, a kormány ellenőrzése alatt álló területen élhetnek tovább, ahol viszont börtönnel, kínzásokkal és kivégzésekkel kell szembenézniük. Nem csoda, hogy sokan Idlibet választották. Idlib 2,3 milliós lakosságának közel fele más szír területről került a tartományba. 
Most azonban maga Idlib is veszélybe került. Fennáll ugyanis a veszély, hogy az orosz és szíriai erők folytatni fogják a rájuk jellemző, válogatás nélküli és néha szándékos támadásokat a civilek és az olyan polgári infrastruktúrák ellen, mint amilyenek a kórházak. Ezek a háborús módszerek becslések szerint félmillió ember halálát okozták, és ezek okolhatók azért is, hogy Szíria békeidőbeli lakossága több mint felének el kellett hagynia otthonát. 
Az orosz-szír támadások elől menekülő civilek a múltban még átkelhettek Idlibből a szomszédos Törökországba, ahol jelenleg is körülbelül 3,5 millió szír menekült él. Azonban 2015 októberében a török biztonsági erők lezárták a határt, azóta pedig rövid úton visszafordítják a menedékkérőket, időnként még tüzet is nyitnak rájuk. Ha Törökországnak szembe kellene néznie az orosz-szír bombázások elől menekülő menedékkérők újabb rohamával, esetleg azzal próbálkozhat, hogy az általa ellenőrzött határ menti régiókba – Afrinba vagy Jarabulusba – irányítja őket, amelyek azonban aligha védettek a támadásokkal szemben. Esetleg újabb tömegeket is beengedhet Törökországba, szembesülve a belföldi nyomással, hogy rúgja fel az Európai Unióval kötött megállapodást, melynek célja az Égei-tengeren át Görögországba tartó menedékkérők beáramlásának korlátozása – miközben éppen kezdetét veszi a 2019-es európai parlamenti választásokat megelőző kampány. 
Sokkal jobb megoldás lenne az idlibi mészárlás megakadályozása. Ennek legjobb módja pedig az európai nyomásgyakorlás Oroszországra. Az orosz légierő 2015 óta a szír alakulatokkal karöltve harcol. Ez a fő ok, amiért a kormánypárti erők, amelyeknek a harctéri pozíciója gyenge volt, most valószínűleg túlsúlyba kerülnek. Ráadásul Oroszország hivatalos fegyverexportőre, a Roszoboronexport Szíria legjelentősebb fegyverbeszállítója. Orosz diplomaták akadályozták meg, hogy Szíriát a Nemzetközi Büntetőbíróság elé citálják, és annak vizsgálatát is megpróbálták megakadályozni – végül sikertelenül –, hogy kik használnak Szíriában vegyi fegyvereket. Az orosz kormányhoz hű sajtó, például az RT és a Szputnyik élen jár az orosz-szír katonai szövetség által elkövetett atrocitások tisztára mosásában. 
Az európai kormányzatoknak nyomást kellene gyakorolniuk Moszkvára, hogy használja ezt a meglévő befolyását. A Kreml igyekszik jobb viszonyt kialakítani az Európai Unióval a szankciók feloldása érdekében, és hogy javítson stagnáló gazdasága kilátásain. Az európai országoknak a számos gátló tényező ellenére – a Krím, Kelet-Ukrajna, az MH-17-es gép, a novicsok – világossá kell tenniük, hogy a polgári lakosság lemészárlása Idlibben még inkább befagyasztaná a kétoldalú kapcsolatokat.
Oroszország mutat is némi hajlandóságot ennek megakadályozására. Idlib az egyetlen a négy felállított „deeszkalációs” övezet közül, amelyeket Oroszország és Szíria még nem hódoltatott meg és foglalt el. Oroszország jóváhagyta, hogy Törökország tucatnyi „megfigyelőpontot” állítson fel Idlib körül, de amíg Törökország szerint Idlib „átléphetetlen határ”, Moszkva álláspontja ennél ellentmondásosabb. A legárulkodóbb jel azonban az, hogy a tárgyalásokhoz közel álló források szerint Oroszország csendben meglebegtette a katonai előrenyomulás leállításának lehetőségét azért cserébe, hogy a Nyugat vállalja Szíria tönkretett városainak és infrastruktúrájának újjáépítését. 
Még ha sikerülne is meggyőzni az európai kormányokat, hogy finanszírozzák a főként orosz és szíriai erők által lerombolt városok újjáépítését, a javaslat feltételei meglehetősen ellentmondásosak. A szíriai kormány elvette a menekültek kedvét a hazatéréstől – elkobozta ingatlanukat és börtönnel fenyegette őket –, az újjáépítés terén pedig a politikailag vele szimpatizáló területeket részesíti előnyben. A szíriai katonaság és titkosszolgálat ráadásul jelentős összegű humanitárius segélyt vágott zsebre és fordított a vérengzés pénzelésére, így tehát minden okunk megvan feltételezni, hogy az újjáépítési segélyt is hasonlóan eloroznák, az átláthatóság és a független ellenőrzés hiánya miatt. 
A szíriai civil lakosság életének mindenesetre nem szabadna a masszív lefizetéseken múlnia. Ennek alternatívájaként le kellene állítani Oroszország részvételét Szíria háborús bűnökkel teli stratégiájában és határozott nyomást gyakorolni a Kremlre az atrocitások megszüntetése érdekében. Ideje világossá tenni: Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére mindaddig kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul a brutális elnyomáshoz Szíriában. Az Idlibben élő 2,3 millió szír sorsa azon múlik, mennyire határozottan sikerül ezt az üzenetet továbbítani.
Oroszország igyekezete az Európával való jobb kapcsolatok megteremtésére kudarcra van ítélve, amíg Moszkva hozzájárul az elnyomáshoz Szíriában
2018.08.21 09:46
Frissítve: 2018.08.21 09:47

Bizonyítványosztás

A pezsgőbontásra még legalább félévet várni kell, de kellő józansággal nézve az egy esztendős időtáv látszik valószínűbbnek: a magyar jegybank által annyira óhajtott felminősítésünk ugyanis ezúttal is elmaradt. A Standard and Poor's-ra (S&P) ezúttal mégsem kiabálnak hideget-meleget a NER korifeusai, miként akkor tették, amikor hosszú időn át még a bóvli kategória különböző bugyrainak posványából próbált a magyar gazdaság kikecmeregni. A csalódás mégis általános.
Nemcsak a közbeszéd, de a hazai közgazdász szakma is a maga természetességében használja a felminősítés szót, de ilyen fogalom tulajdonképpen nem is létezik. Kényszerből született. A 2000-es évek elején még nem volt szükség rá, mert hosszú évekig a legmagasabb kategóriába soroltatott a magyar gazdaság. A  világválság viharaiból azonban szárnyaszegetten kerültünk ki, s legfeljebb abban reménykedhettünk, hogy a nemzetközi pénzügyi szervezetek mankójára támaszkodva rövid lesz a kilábalás időszaka. Ma már tudjuk, hogy a két válságos esztendő hatásainak kiheveréséhez majdnem egy évtized szükségeltetett.
A magyar gazdaság arra büszke lehetett, hogy szinte a második világháború vége óta hazánk minden hitelét időben visszafizette, gyakran a lejáratnál is korábban, s az sem ment ritkaságszámba, hogy a felajánlott hitelkeretet ki sem merítettük. Sőt előfordult, hogy az IMF korrektségünket látva enyhített a feltételeken: a Bajnai-kormány időszakában. Akkor, amikor nem volt szükség olyan újonnan kreált buzdító fogalmakra, mint amilyen a felminősítés, elegendő volt azt a célt kitűzni, hogy magasabb adósságkategóriába kerüljünk, és lekéredzkedhessünk a túlzott deficit eljárással sújtott uniós államok szégyenpadjáról. Ami több éves küszködést követően sikerült is. 
Azóta ilyen veszély aligha fenyegette Magyarországot, ugyanis az oktatási, egészségügyi és szociális kiadásokból annyit mindig sikerült a kormánynak lefaragnia, hogy az Unió által előírt államháztartási hiánymértéket tartani tudjuk, sőt az sem ment ritkaságba, hogy még az év végi indokolatlan osztogatásokra is jusson belőle. Most azonban borotvaélen táncolunk, hiszen fél alatt sikerült az éves deficitet túlteljesítenünk. Az ok közismert: a NER attól fél, hogy az uniós pénzek 2020-2021 körül várható elapadásával a haveri kapitalizmus Eldorádója lefékeződik, ezért a költségvetés megelőlegezi a brüsszeli pénzeket. Azután a kölcsönt vagy teljes egészében visszakapjuk, vagy nem. Szerencsénkre ennek elkönyvelését az Európai Unió szabályai szerint nem kérik rajtunk számon.
S ha elismeri is a kormány (és a jegybank), hogy az S&P-nél értik a dolgukat és véleménynyilvánításuk alapos, hiszen többek közt a magyar gazdaság meghatározó személyiségeivel folytatott megbeszéléseken alapul, felfedezhetnek némi "Soros-fertőzést" is. A hitelminősítőnél a jövőben 2-2,5 százalékos fejlődést valószínűsítenek. A rossz demográfiai helyzetünk miatt, amelyet tovább ront a nettó kivándorlás, és hogy "a magyar kormány vonakodik a migráns munkaerő befogadásától." Ezért pedig nem adhattak dicsérőt.
2018.08.21 09:44