Hosszú oldal - Egy ember súlya

Bocsi, hogy ilyen béna vagyok, mondja a férfi, miközben a hóna alá nyúlok, és ráemelem a villamos ülésére. Nekem pedig összerándul a gyomrom. Elnézést kérni a puszta létezésért. Hogy lehet így élni?

Mutatja, hogy üljek mellé. Köszönöm, nem; ülök én eleget, jólesik egy kicsit állni, mondom, és tényleg így is gondolom. Amikor a villamos elindul, világossá válik a kérés valódi oka: a férfi képtelen megtartani a saját felsőtestét. Ha nem kapom el, eldől. Nekifeszülök hát, és tartom.

Jobb kezén gipsz, a balban szatyor, abban kórházi vizsgálatoknál használatos köpeny. Amúgy egész jól boldogul ezzel a kis kocsival, amit azért kapott, mert valakinek megesett a szíve rajta a munkahelyén, magyarázza. Merthogy a gipsz miatt nem tudja hajtani a rendes tolókocsiját, de muszáj dolgoznia. A kis kocsi nehéz. Kerekei kopottak, nem is erre találták ki ezt a szerkezetet, de legalább lehet rá támaszkodni. Épp csak a férfi lábai nem mozognak rendesen, hogy haladni is tudjon – a hófehér pólóján éktelenkedő folt tanúbizonysága szerint pedig borítékolható, hogy egy rossz mozdulat, és elesik.

Egész véletlenül nem a Kacsóh Pongrác útnál szállok-e le, kérdezi. Nem, néhány megállóval azután. Csend. Pár perc múlva újabb kérdés: nem lehetne, hogy mégiscsak ott szálljak le. Nem tudom leplezni a gyanakvásomat, ezért siet megnyugtatni: csak azért kérdezi, mert fogalma sincs, hogyan jut el a 32-es busz megállójába a felüljáróról. Egyedül képtelenség, így vannak napok, amikor elég sokat kell várnia, míg talál egy segítőt. Az órára nézek: végül is van néhány percem. Lekászálódunk a villamosról, ráültetem a férfit a gurulós keretre, ami lényegileg használhatatlan: a kerekei ide-oda fordulnak az egyenes haladás helyett, a fogantyú mélyen a tenyerembe nyomódik, miközben próbálok elegendő erőt kifejteni ahhoz, hogy eljussunk a liftig. A rámpán felfelé néha úgy érzem, visszafelé gurulunk.

Mire elkacskaringózunk a sínekig, rájövök, hogy ez egyedül nekem nem fog menni: sem lefelé a lépcsőn, sem felfelé nem bírok emelgetni egy hetvenkilós embert. Két fiatal lány jön meg egy fiú, megkérem őket, hogy segítsenek. Felemelik a férfit, én fogom a dög nehéz gurulóst, megizzadunk mind, mire feljutunk a fényre a túloldalon. Bocsi, hogy ilyen béna vagyok, hallom újra.

Egyedül maradok a gurulós keretre ültetett utasommal meg a hepehupásra térkövezett parkolóval, amelynek végén egy park és földút vár. Itt leemelem a férfit a kocsiról, és nekitámasztom egy fának, hogy ott megvárja, amíg kézben átviszem a magas padkán a gurulóst. A kerekek percenként többször fordulnak ki, emiatt cikkcakkban haladunk. Meleg van, folyik rajtam a víz. Ez normális esetben háromperces út – nekünk huszonötbe telik. A buszmegállónál a korlátnak támasztom a férfit. Azt mondja, ne aggódjak, hamarosan jönnek érte, úgyhogy elbúcsúzom. Még sokáig érzem a súlyát hazafelé, lüktet a tenyerem a fogantyú nyomától, és most legszívesebben azt mondanám a férfinak: bocsi, hogy ilyen béna vagyok. Hogy hagyom, hogy ebben éljünk, pedig nem lehet.

2018.04.24 08:05

Akik megrekedtek a taposóaknák földjén

Publikálás dátuma
2018.08.14 11:00

Fotó: NurPhoto/ Maciej Luczniewski
Már több ezerre tehető a menekültek száma Bosznia-Hercegovina nyugati részén, a horvát határnál található Bihacban. Senki sem tudja, mit hoz a jövő.
Nem tudnak továbbhaladni a menekültek Boszniából tovább, Nyugat felé, mivel Horvátország jelentősen megerősítette a határszakasz védelmét. Több százan olyan „épületekben” leltek menedékre, amelyeket még a délszláv háborúk során lőttek rommá. A balkáni útvonal lezárása után sok menekült fedezte fel, hogy Bosznián keresztül juthatnak el az ígéret földjére, az Európai Unióba. Látszólag idilli környezetben haladhatnak előre, egykor megannyi filmet forgattak a boszniai hegyekben, csodálatos fák sorjáznak itt, valójában azonban minden egyes lépés halálos lehet. Számos a háborúban elhelyezett taposóakna jelent végzetes veszélyt az ide tévedtek számára. Április óta azonban egyre több menekült próbál átkelni az erdős vidéken. Ők is tudják, végzetes játszma ez, ezért is nevezik angol szóval „game”-nek. Nem biztos azonban, hogy győz az, aki eljut a határig. A zordon horvát határőrök ugyanis visszaküldik Boszniába őket. Ezzel „game over”, véget ér a játszma. Becslések szerint mintegy négyezer menekült – szíriaiak, irániak, afgánok, pakisztániak – lelhettek menedékre a boszniai romokban, a senki földjén. Hajléktalanokként élnek, nem éppen emberhez méltó körülmények között. Bosznia képtelen ellátni őket, négy éve éhséglázadások is voltak az országban, ahol az 1995-ös daytoni egyezmény után - hogy egyenlő jogokat biztosítsanak a nemzetiségeknek - roppant bonyolult állami struktúrát hoztak létre három államfővel és 13 regionális kormányzattal. A 3,6 milliós országban 155 miniszter szolgál, a bevételek majdnem kétharmada csak az államapparátus fenntartását emészti fel. A több ezer menekült már csak emiatt is megoldhatatlan feladat elé állítja a helyi városvezetőket. „Ha a Földközi-tengeren egy hajó halad 200 menekülttel a fedélzetén, annak egész Európában visszhangja van. Ha a kisvárosomba hetente érkezik 150 menekült, az persze senkit sem érdekel” – panaszkodott a Frankfurter Allgemeine Zeitung hasábjain Bihac polgármestere, Suhret Fazlic. A település sokat szenvedett a történelem folyamán. Az óvárost a második világháborúban a földdel tették egyenlővé, de évtizedekkel később a délszláv háborút is megszenvedte. Szerb, horvát és bosnyák paramilitáris erők vették körbe, és csak a háború lezárásának volt köszönhető, hogy nem történt olyan tragédia, mint Srebrenicában. A várost lehető legrosszabb pillanatban érte utol a menekültek áradata. Kezdett magára találni, nyaranta egyre több turistát vonzott, hiszen az Una-folyó valóban különleges élményt nyújt, s horvátok is szívesen átruccantak, hogy beleszippanthassanak a boszniai levegőbe. Megannyi házon díszeleg a „Szabad szoba” felirat. 
Tavasz óta azonban minden megváltozott. Eleinte néhány száz, ma már több ezer külföldi lepte el a várost. A polgármester úgy döntött, az egykori diákszálláson és más nem használt épületekben kell elszállásolni őket. Mivel azonban a menekültek száma csak gyarapszik, már nem férnek el a kijelölt helyeken. Sokan ezért a szabad ég alatt vertek tanyát. A diákotthonban mintegy ezer menekült tengődik. Az építmény olyan állapotban van, hogy a tetőszerkezet nem véd meg a beázástól, az égi áldás miatt időnként minden vízben áll. A bűz az elviselhetetlenség határát súrolja. Bosznia nyugati része a legjobb példája annak, mi történik akkor, ha az Európai Unió egyes országai nem hajlandóak a szolidaritásra, és egykedvűen szemlélik azt, hogy egy amúgy is siralmas gazdasági mutatókkal rendelkező ország még kilátástalanabb helyzetbe kerül. Herbert Kickl osztrák szabadságpárti belügyminiszter már néhány hónapja „új menekültáradatra” figyelmeztetett, és arra, hogy Albánia, illetve Bosznia felől érkezhetnek a menekültek. Anne-Christine Eriksson, az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának (UNHCR) boszniai különmegbízottja azonban inkább hangulatkeltést lát ebben. „Ez az útvonal semmiképpen sem nevezhető újnak” – mondja hozzátéve, a bevándorlók mostani számát össze sem lehet hasonlítani azzal, mennyien áradtak az EU felé 2015-ben. Ugyanakkor – mutat rá – a mostani állapotok komoly kihívást jelentenek a szarajevói kormányzat számára függetlenül attól, hogy az országban nyilvánvalóan senki sem kíván letelepedni. A helyi hatóságok július 22-ig összesen 9076 migránst regisztráltak, miközben a teljes 2017-es év folyamán csak 755 menekült tévedt Bosznia területére. A fővárosban a helyi hatóságok már kezdenek urai lenni a helyzetnek. Szarajevó csomóponttá vált a menekültek számára, sokuk itt száll buszra, és haladt tovább a nyugati országrész felé. Ám akadtak olyanok is, akik megpihentek, sátrakat állítottak fel. Őket menekülttáborokba szállították tovább. Bosznia tehát új kihívásokkal küzd, az ország azonban egyelőre vajmi kevés együttérzést tapasztalhat az uniós tagországok részéről.

Segítő kezek

Akadnak segíteni próbáló nemzetközi szervezetek is. A Vöröskereszt a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) segítségével próbál enyhíteni a helyi hatóságok gondjain. Bihacban wc-ket helyeztek el, illetve olyan központokat létesítettek, ahol a menekültek kimoshatják ruháikat. Többségük eddig az Una folyóban volt kénytelen e tevékenységet elvégezni. Rizst, marhahúst és kenyeret is osztogatnak az elsősorban Pakisztánból érkezett külföldieknek. Sok fiatal menekült is segíteni próbál az étel elosztásában. A menekültek szerint a helyzet jobb, mint Szerbiában volt, mert a bosnyákok segítőkészek. A horvát határőrökről azonban a többség rémtörténeteket mesél – írja a FAZ.

2018.08.14 11:00
Frissítve: 2018.08.14 11:00

Eddig ezek voltak Trump legnagyobb diplomáciai bakijai

Publikálás dátuma
2018.08.14 10:09
Donald Trump amerikai elnök
Fotó: AFP/ Brendan Smialowski
Időzónák, országnevek, politikusok pályafutása – összegyűjtötték, mivel gyűlt meg legtöbbször az amerikai elnök baja.
Összeállítást készített Donald Trump amerikai elnök diplomáciai baklövéseiről a Politico című lap, információit nevük elhallgatását kérő kormányzati forrásoktól szerezte. Az értesülések legtöbbje a nemzetbiztonsági tanács valamelyik munkatársától ered – írja az MTI. Leggyakoribb diplomáciai baklövéseként idézik Donald Trump azon szokását, hogy nemigen veszi figyelembe, tárgyalópartnerei más időzónában élnek, mint ő, valamint hogy rosszul ejt ki országneveket.

„Amikor hívni akar valakit, akkor mindenképpen hívni akarja”

Kormányzása első esztendejében Donald Trump például Abe Sindzó japán kormányfőt rendszeresen délután akarta telefonon hívni, amikor Japánban éppen éjszaka van. „Amikor hívni akar valakit, akkor mindenképpen hívni akarja” – idézi a Politico a nemzetbiztonsági tanács egyik volt munkatársát. Az illető azt is elmondta, hogy Herbert McMaster volt nemzetbiztonsági tanácsadó mindig igyekezett csillapítani az elnököt, mondván, hogy majd ésszerű időpontban fogják kapcsolni neki a keresett politikust. Trump rendkívül udvarias olyan szempontból, hogy ha neki telefonál egy másik ország politikusa, soha nem várakoztatja meg. Az elnök, aki az üzleti világból, külpolitikai tapasztalatok nélkül érkezett a Fehér Házba, 2017 júniusában találkozóra készült Narendra Modi indiai kormányfővel, ezért alaposan áttanulmányozta a térség térképét. Nepált „Nipple”, Bhutánt „Button” néven emlegette, és a Politico forrásai szerint egy pillanatra össze is keverte Nepált és Bhutánt, ráadásul azt hitte, hogy mindkettő India integráns része. Majd a munkatársaitól azt kérdezte, vajon az indiai politikus társaságában lesz-e a felesége is, mire közölték vele, Narendra Modi régóta külön él a feleségétől. „Hű, akkor azt hiszem, összehozhatnám őt valakivel” – válaszolta tréfásan. 

Nem fog változtatni a stílusán

Felemlíti a lap, hogy Trumpnak máskor sem mindig sikerül helyesen kiejtenie egy-egy ország nevét, vagy nincs teljesen tisztában egy-egy politikus pályafutásával. AZ ENSZ-közgyűlés tavaly szeptemberi ülésszakán például Namíbiát Nambiának mondta. Amikor pedig idén júliusban Giuseppe Conte olasz kormányfő a Fehér Ház vendége volt, Trump hosszasan gratulált neki az „óriási győzelméhez” a választási kampányban. Conte azonban soha nem kampányolt és soha nem indult választáson jelöltként, kormányfővé választását két párt kompromisszumos megállapodásának köszönheti. James Carafano, a konzervatív Heritage Alapítvány kutatója, aki a 2016-os választási győzelem és a 2017-es beiktatás közötti átmeneti időszakban a külügyminisztériumot érintő ügyekben adott tanácsokat Donald Trumpnak, a Politicónak azt mondta: Trump elnökként nagyon sokat tanult, de a stílusán nem fog változtatni a washingtoni elit kedvéért.

Más amerikai elnökök is hibáztak

A lap megjegyezte: más amerikai elnököknek is voltak furcsaságaik, vagy követtek el hibákat. Barack Obama több politikus – köztük a szingapúri Lee Kuan Ju – nevét nem tudta helyesen kiejteni, George W. Bush egy televíziós interjúban kínosan összezavarodott, amikor nem ismerte egyes külföldi vezető politikusok nevét, és Bill Clinton – Trumphoz hasonlóan – ugyancsak fütyült az időzónák eltérésére ha telefonálni akart.

2018.08.14 10:09
Frissítve: 2018.08.14 10:09