Diktátorból légtornász

Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnöknek az elmúlt években sikerült kitörnie a nemzetközi elszigeteltségből. Mindezt annak köszönheti, hogy „kiszeretett” Oroszországból.

Már 2015 derekán megmutatkoztak a jelei, hogy a fehérorosz „játszma” napjait éljük. Pedig akkor még sejteni sem lehetett, hogy a Nyugati világban addig csak megvetett diktátorként kezelt Aljakszandr Lukasenka fehérorosz elnök milyen sikeres játszmába is kezdett. Külügyminisztere akkoriban még a Washington Post hasábjain igyekezett világossá tenni: az európai kapcsolatok fejlesztése semmilyen körülmények között nem zavarhatja meg az orosz kapcsolatokat. Minszkben nem győzték hangoztatni, hogy nem fognak Oroszország kárára barátkozni. Ezt már csak azért sem kockáztathatták, mivel Putyin kezében volt minden ütőkártya: az orosz gazdasági támogatás. A roppant kedvező szerződések nélkül ugyanis az ország nem láballhatott ki a reménytelen állapotból, amelyben volt.

Néhány év elég volt ahhoz, hogy a lenta.ru orosz hírportál terjedelmes elemzésének a napokban azt a címet adja: „Lukasenka kiszeretett Oroszországból. Most már örülnek neki Nyugaton.” Annyira örülnek, hogy már-már nem is tekintik diktátornak. Ami egyben azt is jelenti, hogy a politika és az érdek felülírja a hangzatos emberi jogi szólamokat.

Ma már meg meri engedni magának a fehérorosz külügyminiszter, hogy nyilatkozatában kijelentse: hazája véget akar vetni az Oroszországtól való függőségnek, megőrizve ugyanakkor a jó kapcsolatokat vele és az Európai Unióval. Azt nem tette hozzá, hogy Lukasenka részéről ez olyan bravúrt követel meg, amelyet egy védőháló nélkül dolgozó légtornász is megirigyelhetne. Mégis megpróbálkozik vele.

Igen sokat mondó, ahogyan Moszkva tudomására hozta a minszki vezetés: többé nem hajlandóak feltétel nélkül teljesíteni elvárásait. Az angol-orosz válság tetőfokán, amikor a nyugati országok válaszul a volt orosz ügynök, Szergej Szkripál ellen állítólagos orosz idegméreggel elkövetett merénylet miatt sorra utasították ki az orosz diplomatákat, a fehérorosz külügyminiszter Londonba látogatott.

Az igazsághoz tartozik, hogy Lukasenka riválisaként tekintett Putyinra – mert az orosz államfő megakadályozta abban, hogy az orosz-fehérorosz unió elnökévé választassa magát –, és mindig igyekezett borsot törni az orra alá. A WikiLeaks által publikált leleplező dokumentumokból tudjuk, hogy a Putyinnal szembeni gyűlölete nem volt ismeretlen a diplomaták előtt sem. Eközben pedig minden támogatásnak igyekezett megfizettetnie az árát. Nem volt könnyű dolga, mert a nyugati országok hosszú évekig Európa utolsó diktátoraként kezelték és ennek megfelelően szankciókkal sújtották.

Egyes orosz elemzők a 2008-as orosz-grúz háborúhoz kötik a fehérorosz külpolitikai irányváltást, amikor is Lukasenka már nem volt hajlandó eleget tenni Moszkva elvárásainak. Nem ismerte el a Grúziától leszakadni vágyó Abházia és Dél-Oszétia függetlenségét, és felszólította lakosait, hogy a grúz törvényeket tartsák tiszteletben ezeken a területeken. Az már a WikiLeaks 2010-ben közzétett dokumentumaiból derült ki, hogy Lukasenka az észt külügyminiszternek Oroszország felelősségéről beszélt a dél-oszét konfliktus kapcsán, mert kiprovokálta a háborút. Nem ő lenne, ha nem sajnálkozott volna amiatt, hogy a nyugat nem honorálja Fehéroroszországnak, amiért nem tett eleget Moszkva elvárásainak. Lukasenka nem oly régen már ahhoz is vette a bátorságot, hogy Grúziába utazzon és ott Moszkvát bíráló kijelentéseket tegyen.

A nyugattal való jobb viszony elsősorban az orosz-ukrán konfliktus kirobbanásáig vezethető vissza. Lukasenka, aki saját hazájában kegyetlenül megtorolt minden ellenzéki tüntetést, a kijevivel szemben megértőbbnek mutatkozott. Nem habozott elismerni az új ukrán hatalmat, sőt felajánlotta támogatását. A Krím elcsatolásakor is felemásan nyilatkozott: először elismerte a félszigetet orosz területnek, s Kijevet tette felelőssé azért, hogy azt „odaadta” Moszkvának, ám a térség hivatalos elismerése váratott magára.

Legmerészebb lépése az volt, hogy a Donyec medencében fellángolt, Moszkva által támogatott ellenállásban Kijev oldalára állt, mondván a baráti Ukrajna függetlenségéért harcol. Belarusz olajszállításaival is az új rezsimet támogatta. Fehérorosz szakemberek segítettek a hadtechnika rendbetételében, sőt 2015-ben a Facebookon feltűnt a közösen gyártott Varta nevű új páncélos is.

Mára Lukasenkának sikerült kitörnie a nemzetközi elszigeteltségből – mintha felejtve lenne a múlt –, a demokratikus elvárások látszólag alábbhagytak. A Nyugat tiszta lapot nyitott a kapcsolatokban. Moszkva pedig most nincs abban a helyzetben, hogy megpróbálja visszafogni oly sokáig hű szövetségesét.