Az Országgyűlés bojkottjáról

Hallom, értem és átérzem a csalódottságot, a dühöt. Mégis úgy vélem, a bojkottra való felhívás nem átgondolt stratégián alapul, hanem kétségbeesett frusztráción.

Egy április 30-i hír: „Vége a türelmi időszaknak, holnaptól folytatódhatnak a kilakoltatások. Az ellenzék törvényben tiltotta volna meg, hogy gyermekes családokat is utcára lehessen tenni, de a javaslatról a kormánypártok nem voltak hajlandók tárgyalni.”

A Hír TV honlapjáról idézett szöveg megtestesíti azokat az érveket, amelyek értelmében az ellenzék megválasztott képviselőinek át sem szabad venni a mandátumukat, és bojkottálniuk kellene az Országgyűlés munkáját. Nyolc éve megy ez már így – lehet hozzátenni -, hogy az Országgyűlésben az ellenzék javaslatait lesöprik az asztalról, még napirendre sem veszik azokat, a képviselőiket feladataik teljesítése miatt büntetik, sőt megalázzák. Európa-szerte példa nélküli módon a kormányzati anomáliákkal kapcsolatos vizsgálóbizottságok a kormányzótöbbség blokkolása nyomán egyszerűen nem alakulhatnak meg. Márpedig egy így működő parlamentben nem szabad részt venni - szól a bojkott melletti érvelés.

Az idézett mondat azonban azokat az érveket is megtestesíti, amelyek szerint az ellenzék képviselőinek részt kell venniük az Országgyűlés munkájában. Ha ugyanis az ellenzék bojkottál, akkor nem terjeszthet elő olyan javaslatot, hogy gyerekes családokat ne lehessen az utcára tenni, és a kormányzó többséget sem kényszerítené bele abba, hogy a javaslatukat félresöpörje. Azok pedig, akik az efféle hírekre hivatkozva követelik az Országgyűlés bojkottját, nem is hallhattak volna sem az ellenzék javaslatáról, sem pedig arról, hogy a kormánypártok nem voltak hajlandók tárgyalni róla.

Ha annak idején, amikor a Fidesz azért nem hívta össze a nemzetbiztonsági bizottságot, mert Szél Bernadett képviselőt Soros ügynökének tartotta, az ellenzék bojkottálta volna az Országgyűlést, akkor Szél Bernadett nem tudta volna javasolni a nemzetbiztonsági bizottság ülésének az összehívását, és Németh Szilárdnak nem kellett volna semmilyen ürügyet kitalálnia arra, hogy miért ne ülésezzen a bizottság, ergo nem is kellett volna Szél Bernadettet ezzel az abszurd váddal illetnie. Hála azonban annak, hogy az ellenzék nem bojkottált, a Fidesz rákényszerült egy aljas manőverre, amiből országos hír is lett, és amely hozzájárulhatott volna a Fidesz vereségéhez április 8-án. Számos EU tagországban néhány ilyen hír a kormánypárt bukását okozta volna, bár Magyarországon ez most nem következett be.

A szóban forgó történetek egytől-egyig valamely ellenzéki erő mellett és a Fidesz ellen szóló érvnek minősülnek. Mindazok, akik a bojkott mellett érvelnek, az ilyen Fidesz-ellen ható eseményektől kívánják megfosztani az ellenzéket és önmagukat. Pedig ha elfogadjuk, hogy az ellenzéknek nem a kormányzás a dolga, hanem az, hogy a kormányzás hibáira felhívja a figyelmet, akkor az ellenzék lényegében jól látta el a feladatát, hiszen ezek a történetek széles körben ismertek voltak, és ezt követően az igazi kérdés immár az, hogy miért nem hatottak a magyar választókra.

Az Országgyűlés funkciója nem az, hogy ott a kormánypárt illedelmesen megvalósítja az ellenzék nyilván jószándékú javaslatait. Ebben nincs semmi új, amikor a Fidesz volt ellenzékben, javaslatok ezreit tette annak leghalványabb reménye nélkül, hogy azokat az akkori kormánytöbbség (MSZP-SZDSZ) elfogadja.

Az Országgyűlés társadalmi funkciója sokrétű, ám összefoglalható abban, hogy a többségnek a törvények meghozatalakor a nyilvánosság előtt érvelnie kell, a végrehajtó hatalomnak a képviselők (köztük az ellenzék képviselőinek) kérdéseire válaszolniuk kell – ez a végrehajtó hatalom ellenőrzésének a funkciója -, és az is a parlament funkciójához tartozik, hogy ott a társadalom különféle érdekei és értékei legalább verbálisan megjelenhessenek, így a többségi értékekhez-érdekekhez képest választható alternatívát nyújtson. Ha a kormánytöbbség megtagadja az érvelést, ami rendre előfordul, akkor a széles közvélemény erről értesülhet, és erről véleményt formálhat. Ha a végrehajtó hatalom válaszai arrogánsak, és ha érdemi válasz nélkül lesöprik a kisebbségi véleményeket, ezekről mind - egytől egyig az összes méltatlan eljárásról - a közvélemény tudomást szerezhet.

Miért kellene minderről lemondania az ellenzéknek, és mit kapna érte cserébe? Mert ha az ellenzék bojkottálja a parlamentet, akkor egészen bizonyos, hogy az Országgyűlés egyetlen funkciója sem fog működni.

A bojkott pártiak többnyire azzal érvelnek, hogy a részvétel legitimációt ad a kormánynak, valamint az ellenzéki bojkottból akkora nemzetközi botrány lenne, amelynek nyomán Orbán kénytelen lenne visszakozni. Hogy mit csinálni? Talán lemondana? Vagy új választást írna ki? Akik ilyesmiben spekulálnak, vajon mire alapozzák álmaikat? Akik hatalmas nemzetközi botrányra számítanak, vajon tudnak-e emlékezetből megemlíteni egy vagy kettő olyan európai országot, ahol az ellenzék bojkottálta a parlamentet? Ön, kedves olvasó, aki az átlagost jóval meghaladóan érdeklődik a politika iránt, ugye, Ön sem tud ilyet? Pedig megtörtént, de lám, akkora botrány alakult ki körülötte, hogy Ön sem emlékszik egyikre sem. Kérem, ne áltassa magát! A világ összes újságja megírja majd, hír marad talán egy hétig is, de a nemzetközi aktorok nyomást kizárólag az ellenzékre fognak helyezni: Önök indultak a választáson, egy igazságtalan versenyben kikaptak, tessék most azokat képviselni, akik Önökre szavaztak. És ennek helye a parlament.

„Van az a pénz” - olvasom a dühös hozzászólásokat. „Azt mondják, a választást elcsalták, de a pénzüket persze elfogadják!” Feltételezhetően nagy az átfedés azok között, akik arra buzdítják a pártokat, ne vegyék át mandátumaikat, ne fogadják el a közpénzt, ugyanakkor – joggal – dühösek az ellenzéki pártokra például amiatt, hogy vidéki szervezettségük elmaradt a kívánatostól. Nos, a szervezeteket alaposan meg kell erősíteni, sok helyütt újjáépíteni, de vajon tudják a bojkott mellett kardoskodók, hogy ez mennyi pénzbe és mennyi energiába fog kerülni? Az állami pénz bojkottjának hívei szerint vajon egy politikusnak nincs szüksége havi rendszeres bevételre? Ki gondolhatja komolyan, hogy ha egy politikust arra kényszerítünk, indítson vállalkozást vagy vállaljon más munkát, akkor majd a napi 8-10 órai munka után az eddiginél sikeresebben szervezi meg az ellenállást, építi újjá a pártját, készít az eddigieknél vonzóbb programot, képviseli a választóit minden eddiginél hatékonyabban?

Mert – szemben a bojkott híveivel - én azt várom el a képviselőmtől, hogy napi 10-12 órában engem képviseljen, és ezt csak akkor tudja megtenni, ha a családja fenntartásához szükséges bevételek a rendelkezésére állnak. Ha nem jól végzi a feladatát, legközelebb mást választunk, és – jé - ezzel már fel is találtuk a parlamenti demokrácia egyik intézményét. Ám úgy a küzdőtérbe küldeni őket, hogy a lábukra egy óriási láncot teszünk, és arra egy hatalmas ólomgolyót, nos, ennek nincs sok értelme.

Hallom, értem és átérzem a csalódottságot, a dühöt. Mégis úgy vélem, a bojkottra való felhívás nem átgondolt stratégián alapul, hanem kétségbeesett frusztráción. A mandátumukat átvevő képviselők azonban nem árulók, hanem harcosok, akiket hadba küldtünk. Ha nem mennek be a parlamentbe, a soron következő választás során hiába fogják a szavazatunkat kérni. Az Önét is hiába fogják, kedves bojkott-hívő! Sem Ön, sem én nem fogunk rájuk szavazni soha többé, ha sértődötten visszaadják a szavazatainkat, ahelyett, hogy harcba szállnának vele. Mindig lesz olyan, aki a bojkottáló helyébe lép, őt lehet majd a porondon harcolni látni. És Ön négy év elteltével ezekre a harcosokra fog szavazni, nem pedig azokra, akik 2018-ban valamely nem létező elv mentén a bojkott mellett döntöttek csak azért, hogy Ön ne tekintse őket árulónak.

Ön talán ma csettint, hogy milyen rendes ember is ez, majd elfeledkezik róla. Mert Ön, velem együtt, kemény harcosokat akar látni. Hagyja hát harcolni őket, ha már rájuk szavazott.