A válság emléke él

Az egykori devizahitelesek hangulata feltehetően a hullámvasútra emlékeztet. A reménytelenség és az időnkénti bizakodás váltja egymást, bár az idő múlásával már csak az örök optimisták hisznek abban, hogy a bankok, élükön a lényegében a nálunk önmaga kincstárnokaként viselkedő MNB-vel orvosolják majd az árfolyamok elszabadulásából eredő veszteségeiket. Az adósságcsapdába belezuhantak és a felduzzadt tartozásaikat szorgalmasan fizetők manapság már főnyereménynek tekintetnék, ha egy kedvező fordulattal minden jóra fordulna. Ebben ép ésszel bízni azonban aligha lehet.

De ha minálunk befullad a jogorvoslatnak minden csatornája, mentsvárnak időnként szóba jöhet a luxemburgi Európai Unió Bírósága, bár a Fidesz-kormány mindig is élen járt abban, hogy elszabotálja a számára kedvezőtlen ítéleteket. (Ezt viszonylag gyakran megteszi.) Éppen ezért - és mindennek ellenére - nagy várakozás előzte meg az európai bíróság tanácsnokának álláspontját. A szakértő egy magyar táblabíróság kérdésére egyértelműen kimondta: vizsgálható, hogy az árfolyam-kockázatról megfelelően tájékoztattak-e a magyarországi pénzintézetek, és ha nem, akkor tisztességtelen a következmények teljes áthárítása az ügyfelekre. Vagyis nem lehetett volna a devizahiteleseket arra kötelezni, hogy az elszabadult árfolyamokból eredő összes terhet maguk viseljék. Egyértelműbben: a tisztességtelen feltételek nem kötelezhetik a fogyasztót a fizetésre.

A luxemburgi bíróság számára ugyan nem kötelező a tanácsnoki vélemény elfogadása, ám az eddigi gyakorlat azt mutatja, hogy magukévá szokták tenni. Annak megjóslására nem vállalkozhatunk, hogy ha a magyar devizahitelesek számára kedvező ítélet valóban megszületik, az mivel jár majd, az azonban bizonyos, hogy ebben az esetben a banki jogászok aligha fognak unatkozni. Az egykori devizahitelesek pedig imába foglalják Jevgenyíj Tancsev nevét. Ugyanis ő az a főtanácsnok, aki "kikaparta" számukra az esetleges kedvező ítélet elvi lehetőségét.

Alig pár esztendővel ezelőtt, amikor a késedelembe eső lakossági hiteltörlesztések a csúcsra jártak, a szerződők negyede minősült rossz ügyfélnek. A bankok elgondolkodtak: vajon van-e olyan módszer, amellyel a felelőtlen hitelfelvevőket visszatarthatják a túlzott eladósodottságtól, a túlhitelezettségtől?

Manapság a hazai bankok ismételten az "aranykorukat" élik, fuldokolnak a pénzben, extraprofitjuk már-már a gazdasági világválság előtti időket idézi. Márpedig a nyereség fő forrását a minél intenzívebb hitelkihelyezések képezik. Az alacsony kamatok mellett ismét dübörög a személyi, a jármű- és lakásvásárlási hitelek piaca. Ismét akadnak olyan ügyfelek is, akiknek akár két szerződésük is van. Az ügyfelek kockázatvizsgálata ugyan szigorodott, bevezették az eladósodottság korlátozását, de esetenként az sem akadály, ha valakit a rossz adósok rendszerében tartanak nyilván. S tán nem véletlen, hogy a jelzálog- és a gyorshitelek piaca pang. Ezeken lehet ugyanis nem fizetés esetén a legtöbbet veszíteni. A válság emléke kísért.

Szerző

Néppárti patt

Kérdés, Toroczkai Lászlónak egyáltalán sikerül-e összegyűjtenie annyi ajánlást, hogy elindulhasson – latolgatta az elnökválasztási esélyeket pár héttel a tisztújító kongresszus előtt egy jobbikos parlamenti képviselő.

A papírforma Sneider Tamás mellett szólt, akit az elnökség – és mindenekelőtt a leköszönő pártelnök, Vona Gábor – favorizált. Sneider táborából többektől is azt hallottuk, hogy Toroczkainak nincs számottevő bázisa. Támogatóinak döntő része már elhagyta a pártot, vagy éppen soha nem is volt jobbikos.

Ahhoz, hogy valakiből a Jobbik elnökjelöltje válhasson, a helyi szervezetek 20 százalékának ajánlását kell megszerezni. Toroczkai nemhogy már ennél a pontnál elvérzett volna, az ajánlások 34 százalékát begyűjtötte. A zárt ajtók mögött rendezett kongresszuson tovább erősített. Az elnökválasztáson – Sneider Tamással szemben – a küldöttek 46 százaléka szavazott rá. „Végül csak egy hajszálon múlt, pedig hatalmas volt az ellenszél” – értékelte az eredményt Toroczkai.

Eredetileg Vona Gábor volt az, aki Toroczkai Lászlót, Ásotthalom polgármesterét rávette arra, hogy vállaljon alelnöki tisztséget a Jobbikban. Aztán akadtak konfliktusaik. Vonának nem tetszett, hogy Toroczkai a Jobbik új imázsába belerondító muszlimellenes és homofób rendeletet fogadtatott el Ásotthalmon. A parlamenti választás után Toroczkai – kevéssé elegáns húzással – rögtön támadásba lendült: „Vona Gábor megbukott, de a Jobbik él”.

Szavakban mindenki néppártosodásról beszél. Sneider esetében sem könnyű, Toroczkainál végképp nehéz értelmezni, hogy praktikusan ez mit is jelent. Külső olvasatban az elnökválasztás leginkább arról szólt, hogy a küldöttek mennyire elégedettek Vona Gábor politikai teljesítményével.

A döntetlenhez közeli eredmény patthelyzetet sejtet. A Jobbik politikusai több-kevesebb határozottsággal elutasítják a pártszakadás lehetőségét. A két, nagyjából egyforma tábor léte azonban a belső küzdelem folytatását vetíti előre – ami a Jobbik számára szintén nem túl vonzó forgatókönyv.

Szerző
Czene Gábor

Néppárti patt

Kérdés, Toroczkai Lászlónak egyáltalán sikerül-e összegyűjtenie annyi ajánlást, hogy elindulhasson – latolgatta az elnökválasztási esélyeket pár héttel a tisztújító kongresszus előtt egy jobbikos parlamenti képviselő.

A papírforma Sneider Tamás mellett szólt, akit az elnökség – és mindenekelőtt a leköszönő pártelnök, Vona Gábor – favorizált. Sneider táborából többektől is azt hallottuk, hogy Toroczkainak nincs számottevő bázisa. Támogatóinak döntő része már elhagyta a pártot, vagy éppen soha nem is volt jobbikos.

Ahhoz, hogy valakiből a Jobbik elnökjelöltje válhasson, a helyi szervezetek 20 százalékának ajánlását kell megszerezni. Toroczkai nemhogy már ennél a pontnál elvérzett volna, az ajánlások 34 százalékát begyűjtötte. A zárt ajtók mögött rendezett kongresszuson tovább erősített. Az elnökválasztáson – Sneider Tamással szemben – a küldöttek 46 százaléka szavazott rá. „Végül csak egy hajszálon múlt, pedig hatalmas volt az ellenszél” – értékelte az eredményt Toroczkai.

Eredetileg Vona Gábor volt az, aki Toroczkai Lászlót, Ásotthalom polgármesterét rávette arra, hogy vállaljon alelnöki tisztséget a Jobbikban. Aztán akadtak konfliktusaik. Vonának nem tetszett, hogy Toroczkai a Jobbik új imázsába belerondító muszlimellenes és homofób rendeletet fogadtatott el Ásotthalmon. A parlamenti választás után Toroczkai – kevéssé elegáns húzással – rögtön támadásba lendült: „Vona Gábor megbukott, de a Jobbik él”.

Szavakban mindenki néppártosodásról beszél. Sneider esetében sem könnyű, Toroczkainál végképp nehéz értelmezni, hogy praktikusan ez mit is jelent. Külső olvasatban az elnökválasztás leginkább arról szólt, hogy a küldöttek mennyire elégedettek Vona Gábor politikai teljesítményével.

A döntetlenhez közeli eredmény patthelyzetet sejtet. A Jobbik politikusai több-kevesebb határozottsággal elutasítják a pártszakadás lehetőségét. A két, nagyjából egyforma tábor léte azonban a belső küzdelem folytatását vetíti előre – ami a Jobbik számára szintén nem túl vonzó forgatókönyv.

Szerző
Czene Gábor