Cannes - Szerelmek, szenvedélyek

Publikálás dátuma
2018.05.16 07:46
HATOTT A Hidegháború fekete-fehér képsorai lenyűgözték a fesztivál közönségét FOTÓ: MTI/OPUS FILM
Fotó: /
Cannesben a lengyel Pavel Pawlikowski a fekete-fehérben forgatott és lírai képsorokkal záró Hidegháború művével nagy eséllyel aspirál az Aranypálmára. Az aktivizmusáról híres Spike Lee pedig nem finom szavakkal illette Donald Trumpot.

A 71. Cannes-i Filmfesztivál egyik alapvető kérdése volt, hogy vajon a nagy nevek – mint Mike Leigh, Paolo Sorrentino vagy akár Nemes Jeles László – enigmatikus visszautasítása és a vérfrissítés következtében vajon tényleg sokkal erősebb lesz-e a versenyprogram, mint a korábbi években. Nos, válaszunk így félidőnél még nincs, de annyi örömhírrel már szolgálhatunk, hogy jelen pillanatban az Arany Pálmára egyik legnagyobb esélyes kelet-európai alkotó: a lengyel Pavel Pawlikowski, aki a Hidegháború művével lenyűgözte a Croisette-et.

HATOTT A Hidegháború fekete-fehér képsorai lenyűgözték a fesztivál közönségét FOTÓ: MTI/OPUS FILM

HATOTT A Hidegháború fekete-fehér képsorai lenyűgözték a fesztivál közönségét FOTÓ: MTI/OPUS FILM

Nagy kérdés volt, hogy az Idáért Oscar-díja után mihez kezd Pawlikowski. Nagy amerikai blockbuster helyett úgy döntött, hogy egy igazán személyes történet alapján forgat: az alap pedig a szülei kalandos élete volt. Persze, a film fikció, Wiktor a zseniális zeneszerző és koreográfus és Zula a tehetséges énekes- és táncoslány kalandos szerelme, mely mindenféle politikai rendszer és földrajzi határok felett áll. Wiktor vidéken, egy tehetségkutató akció keretében fedezi fel a lányt még az ötvenes évek elején, magával viszi Varsóba, ahol nagyon hamar sztárrá válik. az első berlini turné idején a férfi eldönti: eljött az alkalom a disszidálásra. várja is lányt a határon, de ő nem jön. A szerelem azonban nem alszik ki, a következő években hol Párizsban, hol Jugoszláviában futnak össze, míg Zula egy külföldi névházasság következtében a férfihoz költözik Franciaországba. Az élet azonban másképpen fáj itt: Wiktor elveszti a férfiasságát azzal, hogy „csak” egy emigrációba kényszerült művész, Zulában pedig ez a lelki fájdalom honvágyat ébreszt és visszamegy Lengyelországba. Wiktor követi, noha tudja, hogy ezáltal börtönbe kerül. Egyszóval, ez a két ember nagyon boldog szeretne lenni, de a körülmények miatt ez nem lehetséges a számukra. Pawlikowski a történetet csodálatos – fekete-fehér – képsorokban meséli el olyan lírai lezárással, mely megkoronázza a művet és értelmet ad az örök szerelem frázisának.

Thierry Frémaux azon törekvése, hogy a kritikusok ne izgassák fel az alkotókat, csak részben sikerült, hiszen a gálákra csak bejutnak a kivételezett legnagyobb nemzetközi orgánumok – amiről van véleményünk –, de inkább foglalkozzunk a Cannes-i versenybe huszonhárom év után visszatérő Spike Lee-vel, aki azzal kezdte a versenyműve, a BlacKkKlansman sajtóbeszélgetését, hogy nem érdekli mint gondolnak az újságírók a filmről. Ami, nem mellékesen az utóbbi tíz és legerősebb műve a színes bőrű rendezőnek. A komikus az egészben, hogy a filmről alkotott vélemények pozitívak, viszont többen megkérdőjelezték, hogy mi értelme volt egy a hetvenes években játszódó műnek (melynek a lényege, hogy egy zsidó rendőr közvetlenül és egy fekete kollégája pedig közvetve beépül a Klu Klux Klánba) a végére bevágni Heather Heyer halálát, akit egy szélsőséges férfi gázolt halálra Charlottesville-ben 2017 decemberében, miközben a rasszizmus ellen tüntetett.

Lee elmondta: amikor ez megtörtént, már túl voltak a forgatáson és reménykedett abban, hogy az a fickó, akinek nem mondja ki a nevét és ott van a Fehér házban, ha megszólal, akkor a szeretet és nem a gyűlölet mellett foglal állást. Az aktivizmusáról híres Spike Lee ezután néhány percen belül legalább tízszer „motherfuckernek” nevezte Donald Trumpot. Ez a szó igen vulgáris jelentésétől kezdve egészen az ellenszenves emberig terjedhet, de az biztos, hogy Lee nem a finom verzióra gondolt. Miképpen az is világos beszéd volt, hogy szerinte ma az Egyesült Államok az őslakosok kiirtása és a rabszolgaság kultúrája továbbra is. Hozzátéve: a jobboldali „szarság” az egész világon erősödik és szeretné, hogy a filmje mindenkinek szóljon. Úgy legyen!

Témák
Cannes
2018.05.16 07:46

Saját határain túl - interjú Gáspár Katával

Publikálás dátuma
2018.12.12 16:29

Fotó: / Draskovics Ádám
„Egy teljesen átlagos, hétköznapi bonyolult ember vagyok, aki szeret törődni és foglalkozni azokkal, akik közel állnak hozzá. Szeretek bízni az emberekben, és szeretem, ha bíznak bennem. Porallergiás, akinek, ha leengedik a színházi függönyt, vége van” – foglalja össze önmagáról a legfőbb tudnivalókat Gáspár Kata színművésznő a Vasárnapi Híreknek adott interjúban.
– Többször nyilatkozta, hogy színészházaspár – Gáspár Sándor és Bánsági Ildikó – gyerekeként szigorúan viszonyultak a szülei a színészi ambícióihoz, első filmje, az Apám beájulna castingján a nevét sem árulhatta el. Az élet egyéb területén is megnyilvánult a szülői szigor? – Ez nem szigorúság volt a részükről, egyszerűen meg akartak engem óvni attól, hogy a későbbiekben csalódás érjen. Nem akarták, hogy azért kapjak meg bármit is, mert X. Y. kislánya vagyok. Ezzel nekem a későbbiekben hatalmasat segítettek. Nagyon sok színészgyerek életében eljön a pillanat, amikor elkezdi keresni önmagát: mi az, amit én értem el, mi az, amit nem? Én nyugodt szívvel, egyenes háttal elmondhatom: igen, ez én vagyok, minden kudarcommal, sikeremmel, pangó éveimmel. – A pangó évek nehezen kalkulálhatók ki a wikipédiás Gáspár Kata-szócikkből. 15 éves kora óta szinte folyamatosak a film és színházi szerepek, számos főszerepben is láthatták a nézők. – Pedig egy időben nagyon sűrűn követték egymást. Hét évet töltöttem abban a Nemzeti Színházban, ahová még Jordán Tamás vett fel, aztán Alföldi is átvett. Nagyon szerettem ezt a hét évet. Amikor kiderült, hogy elveszik Robitól a színházat, teljesen padlóra küldött. Gondoljon bele, van egy színház, aminek egyszer csak vége szakad, miközben mindenki tele van közös tervekkel, célokkal. Nemcsak a színészeket, Alföldit, de a darabokat is megszerette a közönség. Az utolsó előadásomat nagyon durva volt megélni. Mohácsi János darabjával, A velencei kalmárral búcsúztam hét év után a Nemzetitől. Az előadás végén néma csend, majd az egyik néző sírós hangon felkiáltott: „Elvették a színházamat”. Bőgtünk, férfiak, nők egyaránt. A mai napig nem értem, miért kellett ennek megtörténnie. Nagyon nehezen éltük túl. 25-26 éves voltam akkor, ezután két évig szabadúszóként dolgoztam. Ijesztő időszak volt ez a pályámon. Egyszerre öt színházban is játszottam, mégsem volt egy hely, ahová hazamehettem volna második otthonomként. Miközben a mozik az Intim fejlövés című filmet játszották, amiben én voltam a főszereplő, addig a film plakátja alatt a Művész mozit takarítottam nyáron, mert kellett a pénz. Utólag persze egyáltalán nem sajnálom, hiszen ki az, aki állandóan ugyanazt az arcot akarja látni. Valahogy mindig úgy alakult, hogy küzdenem kellett vagy épp türelmesnek lenni. – Mint Lucának, a Viasat3-on most futó 200 első randi című sorozat főszereplőjének? – Igen, de a sorozatban mindig ott kavar a háttérben az anya, Luca annyira nem tudott leválni a családjáról. Én mindenben számíthatok a családomra, de mindenkinek megvan a maga munkája, el tudunk vonulni egymástól. – Amikor elvállalta a sorozat főszerepét, mire számított, hogyan befolyásolja majd a karrierjét? – Azt még nem tudom, a későbbiekben milyen hatással lesz a pályámra, de az biztos, hogy nagyon sok mindenben segített már eddig is. Arra is rájöttem, hogy a határaimon túl is képes vagyok húzni az energiáimat: 90 nap forgatás, 600-650 jelenettel nagyon leterhelő, de egyben pozitívan is hat, amikor kiderül, mennyi mindent bírok. És fontos, hogy egyetlenegyszer sem mentem úgy haza, hogy ne tettem volna meg mindent. – Érdekelne, vajon kiknek készült a 200 első randi? Egy átlagos magyar nem biztos, hogy tud azonosulni ezekkel a szereplőkkel. – Főképp nőknek szól a sorozat. Feleségek nézik, akik révén a férfiak is bele-belepillantanak. Az érdekessége az, hogy ha nem is feltétlenül működnek vidéken épp ilyen rádióstúdiók, a hétköznapokban kevéssé szaladgálnak a képernyőn látható karakterek, de ilyen személyiségjegyű emberek mindenhol élnek az országban. Csak ha a munkahelyi hierarchiát megnézzük, mindenki talál olyan ismerőst a környezetében, akinek nincs akkora önbizalma, vagy épp fordítva: aki hatalmas önbizalommal rendelkezik, olyannal, aki nem bírja el a terheket, és aki állandóan változik. Bárki érezheti magát zitául, vagy gondolhatja azt, hogy az ő saját anyja is a filmbelihez hasonló. Nagyon sokféle karakter szerepel ebben a sorozatban, akik teljesen hétköznapi jegyekkel bírnak, és ettől szerethetővé válnak. Másik nagyon fontos dolog a 200 első randival kapcsolatban: csak színészek szerepelnek benne, ezáltal mindenki megpróbálta kihozni a saját karakteréből az emberi maximumot. – Nem fél az arcvesztéstől azáltal, hogy egy populáris sorozatban vállalt főszerepet? Attól, hogy az ország Lucájaként emlegetik majd? – Mindannyian arra törekedtünk, hogy olyan sorozatot csináljunk, amire büszkék lehetünk. És erre büszkék is vagyunk. Ahhoz, hogy valaki az ország Lucájává váljon, a celebműsoroktól kezdve minden egyéb csatornából neki kellene folynia, és erről szó sincs. Én ettől nem tartok. Más is a karakterem, ha megnézi, én egy vékony lány vagyok. Aztán lehet, hogy ha majd fél év múlva leülünk beszélgetni, akkor azt mondom: hát, lehet benne valami… De most semmiképp! – Az első részben van egy érdekes mondat, a rádió vezetőjének, Adélnak a szájából hangzik el: „Ez a lány egy rakás szerencsétlenség, de legalább nem kerül sokba.” A mai magyar színjátszást, filmezést mennyire jellemzi ez a szempont? – Szerintem ez nem az a szakma, ahol az szempont, hogy „de legalább olcsó”. Legfeljebb megállapodás kérdése, amikor is elmondják a színésznek, hogy figyelj, mi ragaszkodunk hozzád, de nem tudunk annyit fizetni, amennyit elképzeltél. Itt nincs olyan, hogy valaki azért játssza Júliát, mert olcsó. Az igazgatóknak, rendezőknek az a céljuk, hogy a színész, aki kiáll, jó legyen. Hinniük kell az embereikben, még akkor is, ha az esetenként a nézőnek nem tetszik. Az ember vásárra viszi a bőrét. A szereposztó dívány is egy a sok mendemonda közül. Attól, hogy valaki hozzá tud jutni egy szerephez, azt még el is kell tudni játszani. – Odahaza, ha leülnek a családdal a vasárnapi ebéd mellé, kritikusak egymással? – Nem mondanám. Nyilván rámutatunk a pozitív és negatív dolgokra egymás produkcióiban. De tudjuk azt, és úgy is állunk hozzá, hogy amit a színpadon látunk, közösségi dolog. Inkább próbáljuk boncolgatni, megérteni azt, amit látunk. A végtelenségig tudnánk a szakmáról beszélgetni.
2018.12.12 16:29
Frissítve: 2018.12.12 17:00

Elhunyt Kósa Ferenc

Publikálás dátuma
2018.12.12 16:02

Fotó: MTI/ Czimbal Gyula
Életének 82. évében szerdán elhunyt Kósa Ferenc Kossuth- és Balázs Béla-díjas magyar filmrendező, volt országgyűlési képviselő, az Magyar Művészeti Akadémia (MMA) rendes tagja – közölte a köztestület.
Kósa Ferenc a filmkészítők azon nemzedékéhez tartozott, amely a hatvanas években kezdte el pályáját, tehetsége és elhivatottsága révén meghatározó szerepet játszott a magyar filmművészet korabeli megújításában. Főiskolai diplomamunkája, az 1956-os eseményeket forradalomnak nevező, ezért évekig betiltott Tízezer nap a legjobb rendezés díját nyerte el az 1967-es cannes-i nemzetközi filmfesztiválon – írja a közlemény. Kósa Ferenc ellenzéki értelmiségiként részt vett az 1985. évi monori és az 1987 szeptemberi lakitelki tanácskozáson. 1990-2006 között az MSZP országgyűlési képviselője volt, nevéhez fűződött egyebek mellett a filmtörvény gondozása. 1937. november 21-én született Nyíregyházán. Tanulmányait a Széchenyi István Közgazdasági Technikumban (Nyíregyháza, 1952-1956) és a Színház és Filmművészeti Főiskola rendező szakán (1959-1963) végezte. 1963-tól a Magyar Filmgyártó Vállalat rendezője, 1976-tól az Objektív Stúdió egyik alapítója, a stúdió művészeti tanácsának tagja; 1988-tól Szabó Istvánnal együtt a stúdió művészeti vezetője volt. Pályáját a Sára Sándorral és Csoóri Sándorral közösen készített Tízezer nap után is jelentékeny, drámai erejű művek jellemzik. Az alkotóhármas munkájából született az Ítélet, Feldobott kő, Nincs idő, Hószakadás, A mérkőzés vagy a József Attila önéletírása alapján készült Öngyilkosság. Életművében fontos helyet foglal el A másik ember című filmje, amelyben a világháborúval és az 1956-os forradalommal kapcsolatos élményeit összegezte. Dokumentumfilmjei közül jelentősek a Balczó András vívódásairól szóló Küldetés és a dr. Béres József tudományos kutató küzdelmeiről készült Az utolsó szó jogán című film. Televíziós munkái közül kiemelkedik a Nagy Lászlóval közösen készített Tűz vagyok, valamint a Szeretném, ha szeretnének című filmek. Kósa Ferenc 1968-ban Balázs Béla-díjat kapott, 1989-ben Érdemes művész címmel, 1997-ben Magyar Örökség-díjjal jutalmazták. 2007-ben Kossuth-díjat kapott nagyhatású, magas színvonalú játék- és dokumentumfilmjeiért. 2008-ban a Magyar Mozgókép Mestere lett. 2009-ben megkapta a Húsz éves a Köztársaság Díjat. 2012-ben a Magyar Művészetért Díjjal tüntették ki. 2012-ben Prima Primissima Díjat kapott. 2017-ben megkapta a Kölcsey-emlékplakettet. 2012 óta az MMA rendes tagja. Az MMA idén jelentette meg filmes monográfiáját Kósa Ferencről Őrizd az embert címmel, a DVD-melléklettel is ellátott kötet elemzéseken, visszaemlékezéseken, interjúkon keresztül mutatja be a rendező pályáját. Kósa Ferencet az MMA saját halottjának tekinti – olvasható a közleményben.
Szerző
2018.12.12 16:02