Cannes - Vakmerő leiskolázás

Publikálás dátuma
2018.05.17 07:45

Fotó: /
Lars von Trier nem volt rest, elborzasztó és lenyűgöző filmmel válaszolt hét évvel ezelőtt elhangzott saját, szerencsétlen mondatára.

Lars von Trier az élő válasz arra az egyetemes kérdésre, hogy tudunk-e különbséget tenni művész és műalkotás között: NEM. A világsajtót ugyanis körbejárta a hír: Trier legújabb filmje, A ház, amit Jack épített óriási felháborodást keltett a gálavetítésen, több mint százan elhagyták a vetítőtermet és twitter üzenetekben minősítették gusztustalannak a művet,a melyhez hasonlót még sosem láttak a fesztiválon. A tudósító kollégák nyilván a nizzai butiktulajdonosok véleményét kürtölték szét, hiszen valójában a korábbi években sokkal durvább és erőszakosabb filmek szerepeltek Cannes-ban, mondjuk pont Trier Antikrisztusa vagy a Vincent Gallo rendezte The Brown Bunny (A barna nyúl), amelyben a főszerepet is magára osztó rendező frontálisan ábrázolta, ahogyan Chloë Sevigny színésznő orálisan kielégíti. Igaz, utóbbit a kritikusok is egyöntetűen elmarasztalták, ellenben A ház, amit Jack épített erősen megosztó: sokak szerint egyszerűen bűn megnézni, míg mások szerint Trier leiskolázta a teljes Cannes-i fesztivált. Fenntartásokkal ugyan, de én az utóbbi csoportba sorolnám magamat.

Fotó: AFP/Dave Bedrosian/DPA

Fotó: AFP/Dave Bedrosian/DPA

Egy fesztiváltudósítás keretei közé nem fér be A ház, amit Jack épített mély elemzése, mivel tényleg többszörösen kódolt műről van szó, amelynek középpontjában a tökéletességet kutató sorozatgyilkos áll. Azonban itt nem áll meg a sztori, amihez Trier korábbi műveihez hasonlóan művészettörténeti és történelmi háttér kapcsolódik, és közös nevezőre hozza a gyilkos karakterének az archetípusát a múlt nagy mészárosaival: leginkább Hitlerrel és Sztálinnal; a birodalmi esztétikával és az artisztikus hitvallással. Lehet, hogy ezek túl nagy szavaknak tűnnek, de ez esetben indokolt a használatuk. Lars von Trier műalkotással válaszolt arra, amivel a világ őt vádolja 2011-óta, amikor Cannes-ban a sajtótájékoztatón azt mondta egy szerencsétlen szövegkörnyezetben, hogy megérti Hitlert. Legutóbbi filmjével egyértelművé tette: műalkotóként ő a jelenkor legfontosabb rendezője. A világról, jelenségekről beszél, és nem történetet akar elmesélni. Óriási a különbség.

Cannesban most elmagyarázta, hogyan is gondolta ezt a kijelentést, azt kell, hogy mondjuk: jelen pillanatban nincs nála vakmerőbb filmes. Belemegy a szörnyűség frontális ábrázolásába: igen, megmutatja, hogy a Jack (Matt Dillon) hidegvérrel kivégez két gyereket és anyjukat, vagy, hogy hogyan tanulja meg egy asszonyon, hogyan és meddig kell fojtogatni egy embert. Jack, a sorozatgyilkos kényszerbeteg, és nem is akarna belefolyni az ölésbe, de a világ – a filmben egy roppant idegesítő nő, akit Uma Thurman alakít – kényszeríti a cselekvésre. Az a bizonyos ház, amit épít, pedig az abszurditás csúcsa: emberi testekből áll össze, ami utat mutat Jacknek a pokolba – a mű megtekintése előtt nem árt egy alapos Dante kurzus. Az alvilág vizuális bemutatása meghökkentő, a film utolsó fél órája elképesztő utazás, amelynek során még az Elíziumi mezőkre is bekukkanthatunk. A kegyetlenség ábrázolása egybefolyik a tökéletességgel és Trier eszmefuttatásaival a mindennapi élet fájdalmáról. Elborzaszt és lenyűgöz.

Elhangzik egy érdekes mondat, amikor Jacket Vergilius metaforikus alterego-figurája, bizonyos Verge (Bruno Ganz) faggatja: a gyilkos azt mondja, hogy sajnálja, hogy férfinak született, mert így örök áldozat. Noha Lars von Trier nem tartott sajtótájékoztatót, de lapunknak adott interjújában kifejtette: ezek a mondatok azért is szimbolikusak a számára, mert az édesanyja igen autoriter személyiség volt és amióta tudatánál van, úgy éli meg az életet, hogy minden nap azzal az érzéssel kel fel, hogy valamiért bűnös. Csak épp nem tudja miért. Megrendítő őszinteség. Csakúgy, mint a filmje. Az biztosan kijelenthető: másképp látja a világot, mint a többség. Sőt, egyedi vizionáriusról van szó.

A „Hitler-eset” egyébként izgalmas hatással volt a Trier életműre. A dühből készített reakció, a két részre bontott Nimfomániás után logikus lépés volt a „Jack”. Olyan, mintha egy életmű lezárása lenne. Erre a felvetésre persze, a szemmel láthatóan is minimum paranoiás Trier mosolyogva reagált: csak azért forgatott újra filmet, mert szóltak neki, hogy a cége különben csődbe megy. Hát, fogta magát és írt gyorsan egy forgatókönyvet. Bár hét éve kijelentette, hogy soha többet nem ad interjút, és ezt komolyan is gondolta, üzleti érdekből most újra kötélnek állt. Azaz, gondolhatjuk azt is, hogy ez csak egy ráadás.

A Jack kapcsán még muszáj beszélni egy emberről: a Jacket alakító Matt Dillonról. Ő egy generáció hőse volt Francis Ford Coppola rendezte Rablóhalban és karrierje eddig arról szólt, hogy vajon képes lesz-e újabb filmtörténeti jelentőségű alakításra. A válasz: Jack-alakítása egyértelműen az, és nem tudtam megállni, hogy ne kérdezzem meg tőle: mit tett vele Trier, amit előtte senki? A válasz meglepő volt: totálisan lebontotta a színészi játékot, azaz nem engedte őt próbálni. Vagy felvette próba közben? Maga sem tudja pontosan megfogalmazni.

Nem megérti. Alakította.
A Verge-et alakító Bruno Ganz igen frappáns választ adott lapunknak arra a kérdésre, hogy mit gondol arról, hogy 2011-ben Lars von Trier azt mondta, megérti Hitlert. „Semmit, én eljátszottam őt” – válaszolta a színész, aki A bukásban alakította a Führert.

2018.05.17 07:45

Magyar győzelem a románok ellen a női kézilabda Eb-n

Publikálás dátuma
2018.12.12 19:39
A torna elott sokan féltették a csapatot, amely nagyot küzd Franciaországban
Fotó: MTI/ Kovács Tamás
A magyar női kézilabda-válogatott 31-29-re legyőzte Románia csapatát a franciaországi Európa-bajnokság középdöntőjének szerdai utolsó fordulójában, de válogatottunk a győzelem ellenére nem jutott tovább a csoportjából.
Noha „papíron” még a szomszédos ország legjobbjai elleni összecsapás előtt is volt lehetősége a továbbjutásra a nemzeti csapatnak, az esély tényleg csak elméleti volt: mivel a korábbi találkozón az Eb-címvédő Norvégia Spanyolországot is lelépte, előzetesen tudható volt, ahhoz, hogy Kim Rasmussen szövetségi kapitány együttese odaérjen a II. csoport elődöntőt érő első két, esetleg az 5. helyért sorra kerülő mérkőzést garantáló harmadik helyére, a már-már irreálisnál is nagyobb arányú sikert kéne aratnia. A négy közé jutáshoz 19, a helyosztóért 11 találattal kellett volna győzni. Ilyen előzmények után a Győri Audi ETO csapatával négy Bajnokok Ligáját nyerő, Győrből a nyáron távozó edző, Ambros Martín által felkészített románok kezdetek jobban, a 12. minutumban már néggyel, 9-5-re vezettek. Rasmussen időkérése után javult a magyarok teljesítménye, félidőben 17-17 volt az állás. A térfélcserét követően a később a meccs legjobbjának – méltán – megválasztott kapus, Kiss Éva védései is kellettek ahhoz, hogy először előnybe kerüljön Magyarország, sőt: a hajrához közeledvén fokozatosan ellépve már 25-20-ra is vezettek a magyarok. A végjátékban kapaszkodtak a románok, közben a riválist érzékeny veszteség érte: az 52. percben egy szabálytalanság után súlyosnak tűnő térdsérülést szenvedő világklasszis, Cristina Neagu kiszállt a játékból (a zsűri a videobírós visszajátszás után úgy döntött, hogy nem bünteti meg a szabálytalankodó Planéta Szimonettát).  Az utolsó percekben ugyan Románia egyenlíteni is tudott, később kettővel ismét ellépett a magyar csapat, Kiss tovább remekelt, így Rasmussen gárdája megőrizte az előnyt. A lefújás pillanatában még csak az volt biztos, hogy Magyarország számára négy győzelemmel és két vereséggel véget ért az Eb, a végső helyezés viszont a kés este befejeződő holland–német meccs után derült ki. 
Szerző
2018.12.12 19:39
Frissítve: 2018.12.12 20:52

Saját határain túl - interjú Gáspár Katával

Publikálás dátuma
2018.12.12 16:29

Fotó: / Draskovics Ádám
„Egy teljesen átlagos, hétköznapi bonyolult ember vagyok, aki szeret törődni és foglalkozni azokkal, akik közel állnak hozzá. Szeretek bízni az emberekben, és szeretem, ha bíznak bennem. Porallergiás, akinek, ha leengedik a színházi függönyt, vége van” – foglalja össze önmagáról a legfőbb tudnivalókat Gáspár Kata színművésznő a Vasárnapi Híreknek adott interjúban.
– Többször nyilatkozta, hogy színészházaspár – Gáspár Sándor és Bánsági Ildikó – gyerekeként szigorúan viszonyultak a szülei a színészi ambícióihoz, első filmje, az Apám beájulna castingján a nevét sem árulhatta el. Az élet egyéb területén is megnyilvánult a szülői szigor? – Ez nem szigorúság volt a részükről, egyszerűen meg akartak engem óvni attól, hogy a későbbiekben csalódás érjen. Nem akarták, hogy azért kapjak meg bármit is, mert X. Y. kislánya vagyok. Ezzel nekem a későbbiekben hatalmasat segítettek. Nagyon sok színészgyerek életében eljön a pillanat, amikor elkezdi keresni önmagát: mi az, amit én értem el, mi az, amit nem? Én nyugodt szívvel, egyenes háttal elmondhatom: igen, ez én vagyok, minden kudarcommal, sikeremmel, pangó éveimmel. – A pangó évek nehezen kalkulálhatók ki a wikipédiás Gáspár Kata-szócikkből. 15 éves kora óta szinte folyamatosak a film és színházi szerepek, számos főszerepben is láthatták a nézők. – Pedig egy időben nagyon sűrűn követték egymást. Hét évet töltöttem abban a Nemzeti Színházban, ahová még Jordán Tamás vett fel, aztán Alföldi is átvett. Nagyon szerettem ezt a hét évet. Amikor kiderült, hogy elveszik Robitól a színházat, teljesen padlóra küldött. Gondoljon bele, van egy színház, aminek egyszer csak vége szakad, miközben mindenki tele van közös tervekkel, célokkal. Nemcsak a színészeket, Alföldit, de a darabokat is megszerette a közönség. Az utolsó előadásomat nagyon durva volt megélni. Mohácsi János darabjával, A velencei kalmárral búcsúztam hét év után a Nemzetitől. Az előadás végén néma csend, majd az egyik néző sírós hangon felkiáltott: „Elvették a színházamat”. Bőgtünk, férfiak, nők egyaránt. A mai napig nem értem, miért kellett ennek megtörténnie. Nagyon nehezen éltük túl. 25-26 éves voltam akkor, ezután két évig szabadúszóként dolgoztam. Ijesztő időszak volt ez a pályámon. Egyszerre öt színházban is játszottam, mégsem volt egy hely, ahová hazamehettem volna második otthonomként. Miközben a mozik az Intim fejlövés című filmet játszották, amiben én voltam a főszereplő, addig a film plakátja alatt a Művész mozit takarítottam nyáron, mert kellett a pénz. Utólag persze egyáltalán nem sajnálom, hiszen ki az, aki állandóan ugyanazt az arcot akarja látni. Valahogy mindig úgy alakult, hogy küzdenem kellett vagy épp türelmesnek lenni. – Mint Lucának, a Viasat3-on most futó 200 első randi című sorozat főszereplőjének? – Igen, de a sorozatban mindig ott kavar a háttérben az anya, Luca annyira nem tudott leválni a családjáról. Én mindenben számíthatok a családomra, de mindenkinek megvan a maga munkája, el tudunk vonulni egymástól. – Amikor elvállalta a sorozat főszerepét, mire számított, hogyan befolyásolja majd a karrierjét? – Azt még nem tudom, a későbbiekben milyen hatással lesz a pályámra, de az biztos, hogy nagyon sok mindenben segített már eddig is. Arra is rájöttem, hogy a határaimon túl is képes vagyok húzni az energiáimat: 90 nap forgatás, 600-650 jelenettel nagyon leterhelő, de egyben pozitívan is hat, amikor kiderül, mennyi mindent bírok. És fontos, hogy egyetlenegyszer sem mentem úgy haza, hogy ne tettem volna meg mindent. – Érdekelne, vajon kiknek készült a 200 első randi? Egy átlagos magyar nem biztos, hogy tud azonosulni ezekkel a szereplőkkel. – Főképp nőknek szól a sorozat. Feleségek nézik, akik révén a férfiak is bele-belepillantanak. Az érdekessége az, hogy ha nem is feltétlenül működnek vidéken épp ilyen rádióstúdiók, a hétköznapokban kevéssé szaladgálnak a képernyőn látható karakterek, de ilyen személyiségjegyű emberek mindenhol élnek az országban. Csak ha a munkahelyi hierarchiát megnézzük, mindenki talál olyan ismerőst a környezetében, akinek nincs akkora önbizalma, vagy épp fordítva: aki hatalmas önbizalommal rendelkezik, olyannal, aki nem bírja el a terheket, és aki állandóan változik. Bárki érezheti magát zitául, vagy gondolhatja azt, hogy az ő saját anyja is a filmbelihez hasonló. Nagyon sokféle karakter szerepel ebben a sorozatban, akik teljesen hétköznapi jegyekkel bírnak, és ettől szerethetővé válnak. Másik nagyon fontos dolog a 200 első randival kapcsolatban: csak színészek szerepelnek benne, ezáltal mindenki megpróbálta kihozni a saját karakteréből az emberi maximumot. – Nem fél az arcvesztéstől azáltal, hogy egy populáris sorozatban vállalt főszerepet? Attól, hogy az ország Lucájaként emlegetik majd? – Mindannyian arra törekedtünk, hogy olyan sorozatot csináljunk, amire büszkék lehetünk. És erre büszkék is vagyunk. Ahhoz, hogy valaki az ország Lucájává váljon, a celebműsoroktól kezdve minden egyéb csatornából neki kellene folynia, és erről szó sincs. Én ettől nem tartok. Más is a karakterem, ha megnézi, én egy vékony lány vagyok. Aztán lehet, hogy ha majd fél év múlva leülünk beszélgetni, akkor azt mondom: hát, lehet benne valami… De most semmiképp! – Az első részben van egy érdekes mondat, a rádió vezetőjének, Adélnak a szájából hangzik el: „Ez a lány egy rakás szerencsétlenség, de legalább nem kerül sokba.” A mai magyar színjátszást, filmezést mennyire jellemzi ez a szempont? – Szerintem ez nem az a szakma, ahol az szempont, hogy „de legalább olcsó”. Legfeljebb megállapodás kérdése, amikor is elmondják a színésznek, hogy figyelj, mi ragaszkodunk hozzád, de nem tudunk annyit fizetni, amennyit elképzeltél. Itt nincs olyan, hogy valaki azért játssza Júliát, mert olcsó. Az igazgatóknak, rendezőknek az a céljuk, hogy a színész, aki kiáll, jó legyen. Hinniük kell az embereikben, még akkor is, ha az esetenként a nézőnek nem tetszik. Az ember vásárra viszi a bőrét. A szereposztó dívány is egy a sok mendemonda közül. Attól, hogy valaki hozzá tud jutni egy szerephez, azt még el is kell tudni játszani. – Odahaza, ha leülnek a családdal a vasárnapi ebéd mellé, kritikusak egymással? – Nem mondanám. Nyilván rámutatunk a pozitív és negatív dolgokra egymás produkcióiban. De tudjuk azt, és úgy is állunk hozzá, hogy amit a színpadon látunk, közösségi dolog. Inkább próbáljuk boncolgatni, megérteni azt, amit látunk. A végtelenségig tudnánk a szakmáról beszélgetni.
2018.12.12 16:29
Frissítve: 2018.12.12 17:00