Civil beszéd - Hallgassunk minisztert!

Minisztereket, pontosabban miniszterjelölteket hallgatni élmény. Ne tévessze meg Önöket, hogy a miniszterek bizottsági meghallgatásán a képviselők arcán ez kevésbé tükröződik. Andalító dallamokat hallgatni sem rossz, mesét vagy vicceket sem, de a miniszteri bemutatkozás mindezeknek a kombinációja. Idősebbek emlékeznek a régi rádiókabaré szignáljára: „Hallgassunk kabarét, a kabaré az nagyszerű dolog…” Modern átiratban ez már így hangzana: „Hallgassunk minisztert, a miniszter az nagyszerű dolog./ Jobb, mint a miniszter, nincs is talán, amíg a föld forog.”

Minisztereket nem azért jó hallgatni, mintha sokat tudnánk meg a konkrét terveikről. Ezek nem is különösebben számítanak, eddig is inkább a kormányfő döntött, most meg pláne. Egy törvénymódosítás nyomán a miniszterek a munkatársaikat sem választhatják ki maguk: a Miniszterelnökségen egy politikai komisszárként működö államtitkár a főnöke nevében megvétózhatja bármely munkatársukat, osztályvezetői szinttől fölfelé. Ha valaki önállóskodik, előbb-utóbb az országgyűlés leghátsó sorában találja magát, mint Lázár. Van ott még egy-két hely, csak tessék vigyázni.

A jelöltek vigyáznak is, fegyelmezetten szóba hozzák a kötelezőket: migrációt, népszaporulatot, nemzeti és keresztény elhivatottságot. Néha ez némi leleményt igényel, pl. az egyéb aggasztó tüneteket normális helyzetben nem mutató agrárminiszternél. Most viszont a nemzet vaddisznói ellen orvtámadást intéző szendvicses migráns démoni figuráját festette fel a magyar mitológia árnyalakjai közé. Fogadni mernék, nem átall majd azzal védekezni (mármint a migráns, nem a mérgezett vaddisznó vagy a tárcavezető), hogy csak Zrínyi Miklóst akarta megbosszulni, de ez sorosista szédítés. Ezzel az új miniszter azonnal aranyérmes lett a legszórakoztatóbb kormánytag címéért folyó versenyben, váratlanul leelőzve az addig rivális nélküli Németh Szilárdot és a szintén remekül rajtoló Káslert. Lesz itt móka, kacagás. Két poén között elmondta azt is: 50 ezer közmunkást akar átvezényelni a versenyszférába, értsd az új földesurakhoz, akik így a minimálbérnél is kevesebbért használhatják az ország legolcsóbb munkaerőit. Ha az Unió tényleg csökkenti az agrártámogatásokat, sebaj: behozzák a kieső pénzt azokon, akik a legkiszolgáltatottabbak.

Nem kopott meg az emberminiszter varázsa sem. Szólt a sport révén elsajátítható önfegyelemről (a családban úgy tapasztalom, ez pl. a magyar focihoz valóban minden meccsnéző számára nélkülözhetetlen volna, különben 90 percig dühödten átkozódik és ordibál, mint az enyimek). Az oktatásban közkívánatra méltó helyet kap „a magyarság történelmének spirituális és szakrális ismerete” (bármi legyen ez, az unokák nálunk is szinte naponta hiányolták). Marad a mindennapi testnevelés óra, ez nem annyira spirituálisan, mint inkább virtuálisan, amikor nincs tornaterem. Ha jól értem, bónuszként ígéretet kaptunk egy kis végbéltükrözésre is, legalábbis arra, hogy most már tényleg egy-két hónapon belül indul uniós pénzből a valóban fontos össznépi vastagbélszűrés, amiről már több ízben állították, hogy kiválóan folyik. Arra következtetek, megint belekergetnének minket egy olimpia-rendezésbe is. Miniszter úr melegen érvelt amellett, hogy „minél több nemzetközi sporteseményt szervezzünk”. Tessék, Ajkán meg veteményeskertet csináltak egy futballpályából, mit gondolnak ezek, karfiolt mutogassunk a NOB-nak?!

Az agrárminiszter és az egészségügy területén (a többiben persze nem) Kásler professzor úr legalább szakember, ha hagyják őket a migráns- és szendvicsüldözés, a spirituális izé oktatása és egyebek helyett azzal foglalkozni, amihez értenek, abból még jó is kisülhetne. Aggódom viszont a külpolitikáért és az igazságügyért. A legharciasabbnak t. i. nem is a honvédelmi miniszter mutatkozott. (Az ő meghallgatásán csak az okozott kisebb meglepetést, hogy a parlamentben 2010 óta meg sem szólaló Bíró Márk képviselő váratlanul a hangját hallatta: arrébb tessékelte a kameraállványt, mert nem fért el tőle). Ez a cím a régi-új külügyminisztert illeti meg, aki az „amilyen lesz az adjonisten, olyan lesz a fogadjisten” csatakiáltással fenyegette meg ellenségeinket, akik ugyebár számosak. Az igazságügyminiszter sem nyuszi: a kétharmad birtokában juszt is létrehozza a káderekkel feltöltendő közigazgatási különbíróságokat. Nem tűrheti tovább, hogy mindenféle megbízhatatlan bírók ítéljenek választási csalásokról, közbeszerzésekről, kötelezzék az államot kellemetlen adatok kiadására, felülbírálják magát a Nemzeti Bankot és a Médiahatóságot. Igaz, azzal nyugtatott, hogy „a bírói függetlenség a demokrácia állócsillaga”, de - mint tudjuk - ez a kormány lehozná nekünk a csillagot is az égről.

Megtudtuk még, hogy lesz felturbózótt lex Soros, alaptörvénymódosítás, nemzeti konzultáció, első kapavágás Pakson, nem lesz viszont áfa-csökkentés és egyhamar euró, az Európai Ügyészségnek pedig túró a fülibe. Annál is inkább, mert Palkovics váratlan kinyilatkoztatása szerint „a korrupció nemzeti kategória”. Ami nemzeti, ott meg Brüsszelnek kuss. Magyar ember magyar füle magyar minisztert hallgasson!

2018.05.19 08:06

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22