Hosszú oldal - Hat cserép muskátli

Hát ennyi maradt. Hat cserép muskátli, néhány kövirózsa meg egy fehér balkonláda, a tavalyi egynyári növények kóróival. Amelyek már soha többé nem hajtanak ki, és nincs, aki újat ültessen helyettük. Nem merünk. Nem éreznénk helyénvalónak. Ostoba érzés ez: a teljes tehetetlenség.

A fal túloldalán hetek óta csend van. Néha jön valaki, egy-egy rokon, intéz valamit, elvisz valamit, mi meg, a többi lakó, összesúgunk: ki mit tud, mikor lesz a temetés. Aztán megint a csend.

A muskátlikat a másodikon teleltettük a lépcsőházban, de hát egyszer csak tavasz lett, a gazdájuk meg még mindig kórházban feküdt. A néni a harmadikról óvatosan, szinte csempészve hozta le őket, bocsánatkérőn, mintha nem volna illendő, hogy nem a tulajdonosuk rakja ki őket a napra. Megüzentük a kórházba, hogy a muskátlikkal minden rendben.

Csak aztán senki nem jött onnan haza. Mi meg itt maradtunk muskátlistul, kövirózsástul az ostoba tehetetlenségünkkel, hogy a rákot nem lehet visszacsinálni, nincs az a tápoldat, nincs az a virág, ami segíthetne.

Az első napokban egymást lestük: mi legyen a muskátlikkal. Ki locsolja őket? Mert locsolni kell, az egyezményes. Ha visszacsinálni nem is lehet, elengedni nem szabad semmit, még egy nyamvadt cserép virágot sem. Hogy az ember azt érezze: valami kis befolyása tán mégis van az élet dolgaira.

És akkor egyszerre lett rendszer.

Pedig nem beszéltünk meg semmit. A néni a másodikról kora reggel locsol, tiszta vízzel, látom a cseppeket utána a vörös kövezeten. Én hetente kétszer megyek, tápoldattal és különös tekintettel a kövirózsákra, mert a muskátlik mellett az ember hajlamos elfeledkezni a kövirózsákról, amik amúgy kitartanak a végsőkig, s többnyire csak akkor vesszük észre, hogy baj van, ha már nem lehet visszacsinálni. A szembeszomszéd esténként locsol, néha egy kis tápoldattal. Ez a mi hallgatólagos munkamegosztásunk.

Tegnap ott álltunk hárman a gangon, mi, a locsolók. A néni a másodikról szörnyülködve mesélte: a földszintiek megkérdezték, mi lesz a muskátlikkal, nem lehetne-e elhozni belőlük. Felháborodottan néztük egymást, aztán a virágokat, és nagyon is helyesnek tartottuk, hogy a néni a másodikról azt mondta a földszinten: a muskátlik maradnak, mert nem a mieink. Hogy akkor pontosan kié a hat cserép, kitől kell elkérni őket, az most mindegy; mi csak locsoljuk őket, mert locsolni muszáj.

A szomszéd amúgy évek óta beteg volt. Tudtuk. Néha segítettünk neki, de a jelek szerint jobban szerette, ha ő segíthet, mert attól mintha kicsit újra egészségesnek érezte volna magát. Így hát rábíztuk a lakáskulcsunkat, hagytuk, hogy ellenőrizze a szerelőket a pincében. Az utolsó hetekben színét se láttuk, de ebben sem volt semmi meglepő. Sosem keltett feltűnést. Nem zajongott, óvatosan zárta be az ajtót, permeteztette a gesztenyefákat a kertben, és pisszenés nélkül mosta fel hetente kétszer a vörös követ. Előttünk is. Mindenki előtt. Úgy élt ő maga is, mint a kövirózsái: mire észrevettük, mekkora a baj, már késő volt.

Szerző
2018.05.22 08:03

Allah Viktorral van

Ahogyan napról-napra kapjuk a török valuta, a líra válságáról szóló híreket, annál ismerősebb a környezet, a török elnök reakcióiban saját magyar vezérünkre és az őt körülvevő bizalmasokra ismerünk. Az elhibázott török gazdaságpolitika nyomán a valaha robusztus törökországi gazdasági növekedés megtört, a megtakarítók mentik ki Törökországból a pénzüket, a vállalatok képtelenek a külföldi devizában felvett adósságaik kamatait – a deviza eltűnése miatt – időben törleszteni. A török líra egyetlen hét leforgása alatt elvesztette valahai vásárlóértékének a felét. 
Ebben a helyzetben minden a modern gazdaságtörténet eseményeit kicsit is ismerő befektető, elemző arra számít, hogy a török központi bank drasztikus kamatemelésbe fog, amivel az országot elhagyni készülő pénzeket visszafordítja, megállítja és jelentős áldozatok árán stabilizálja a helyzetet. A török vezér azonban ahelyett, hogy a megszokott ortodox megoldást választaná, a magyar vezér szövegkönyvéből tart felolvasást: mondván, világméretű spekulációs összeesküvés szövődött Törökország ellen, amit a törökök fel fognak számolni, mert a török gazdaság alapjai erősek és Allah a törökkel van.
A magyar vezér – részben a szerencsének, részben a példátlanul kemény és elsősorban az alacsony jövedelműeket, szegényeket, az oktatást és az egészségügyet sújtó költségvetési politikának köszönhetően – a korábbi húzd meg-ereszd meg időszakot maga mögött tudva, pénzügyi stabilitást élvezhet. Sőt ennek a pénzügyi stabilitásnak az alapjain az ország jogosulttá vált az Európai Uniótól érkező támogatásra, amit a vezér saját híveinek a gazdagodása érdekében használhat fel, és az uniós szappannal felfújhatja a gyors magyar gazdasági növekedés buborékát is. Az állami- köztük az uniós - pénzek felhasználásának és a családi gazdagodásnak a csatornarendszerét legjobb kollégiumi barátja, pártja valahai pénztárosa építette meg, aminek következtében minden uniótól származó pénzt háromszor költenek el. Egyszer szóban (a parasztvakítás érdekében), másodszor a későbbi uniós ellenőrzés megtévesztéséhez minimálisan szükséges fejlesztések vékony pénzen való megvalósítására, harmadszor a család gazdagodásához szükséges, vastagon fogott plajbásszal és az előre kijelölt pályázati győztesekre. 
Ennek a csatornarendszernek a megalkotója, nevezzük nevén: Simicska Lajos azt a sajátos nagyvezíri szerepet töltötte be szultánja, Orbán Viktor mellett, mint (a Szulejmán sorozatból közelebbről megismert) Ibrahim nagyvezír a nagy Szulejmán mellett. Tudjuk, hogy Szulejmán összes nagy hódítását és győzelmét Ibrahim nagyvezír készítette elő, vezette le és szilárdította meg. Amikor Szulejmán selyemzsinórja végzett Ibrahimmal – aki az európai civilizáció kedvelője, az európai hatalmak (így Velence) szövetségese is volt –, Szulejmán már nem jutott egyről a kettőre, fényességes uralkodása megrekedt. 
Nem így a magyar szultán, Orbán Viktor szekere. Amióta felszámolta nagyvezíre: Simicska hatalmát, azóta megszűnt a társuralkodói, a hatalom-megosztói rendszer, hívei csupán időleges szpáhi-birtokokat kapnak, és könyörtelenül elcsapja őket a birtokról, ha nem teljes lelkükkel szolgálják urukat. Kizárólagos és felvilágosulatlan abszolutista hatalma megszilárdításával átveszi az Európát hódoltató nagy Szulejmán szerepét, legalábbis a pénteki rádiószózatokban erről regél új magyar regéket. 
Hazánk polgárai Viktor szultán és vazallusai politikájának megfelelően nagyjából ugyanakkora bruttó hazai terméket termelnek – euróban –, mint amikor átvette az uralkodást. Igaz, a hazai valuta 2010 óta bekövetkezett nagyjából 20 százalékos leértékelődése miatt vagyonuknak és jövedelmük vásárlóértékének csak a 80 százalékát költhetik el, tudhatják magukénak, amikor összehasonlítják magukat (euróban) visegrádi versenytársaikkal. A leértékelődés ellen a külföldre vitt befektetések útján védekezett az, aki ezt megtehette, a szegény magyar nincsteleneknek meg be kellett érniük a migráncsok elleni hergelődéssel. A minap is, aki meghallgatta Viktor szultán rádióregéjét a 2030-ra elérhető magyar versenyképességről, meg a Nyugat, a liberális demokrácia alkonyáról, annak A tanú című filmből ismert gátőr szavait volt érdemes ismételgetnie: „nem szeretnék a liberális Nyugat bőrében lenni!”
A nagy ideál, Erdogan, a török diktátor gazdaságának nehézségei, a szegény törökök irtózatos veszteségei, a török vállalatok vergődése a nyitott magyar gazdaság számára is folyamatos nehézségeket, komoly kockázatot jelent. Törökország nem erős bástya, hanem a gyenge láncszem az autokratikus rezsimek láncolatában. Minthogy a magyar jegybank is hisz – ortodox intézkedések megtétele helyett – a magyar gazdaság fundamentális alapjainak erejében, miközben a magyar valuta gyengülésén csak az állam urai keresnek, abban reménykedhetünk, hogy a török elnök hozzánk is elküldi Allahot, hogy velünk legyen. Ez ebben a keresztény, illiberális katyvaszban, ahol ahány gyerek, annyiféle keresztelő, már nem okozna túlságosan nagy kavarodást.
Netanjahutól a Jehovát, Erdogantól Allahot, Putyintól a Megváltót helyezheti a magyar vezér az oltárára, hogy ezekkel megerősödve induljon Európa meghódítására.
2018.08.17 08:36

Boldogság

Örülhetnek a magyar adófizetők: egy egész wellness-szállodakomplexumuk lehet Szlovéniában. Egy olyan cég tett ugyanis ajánlatot a Terme Lendava megvételére, amely a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában áll. Így nyer értelmet Orbán Viktor nem is olyan régen elhangzott mondata: „Mi, magyarok abban vagyunk érdekeltek, hogy a szlovéneknek jól menjen a soruk, legyenek gazdag és boldog nép”. Közös érdek tehát az együttműködés. 
Persze minden nem megy simán, de a nehézségek leküzdése csak erősíthet magyarokat és szlovénokat egyaránt. A miniszterelnök ugyanis a jobboldali Szlovén Demokrata Párt májusi kampánygyűlésén beszélt, hogy támogassa régi barátját, a bevándorló-ellenességben (is) kitűnt Janez Jansát. Fájdalom, pártja választási győzelme ellenére mégsem ő alakít kormányt, hanem a baloldal, pedig Orbán arra is figyelmeztetett akkor, hogy az ország sorsát nem szabad "semmiből jött pártocskákra bízni", és olyanokra sem, akikről tudható, hogy "Marx és Lenin köpönyegéből ugrottak elő".
A wellness-szállodakomplexumot ez csak annyiban érinti, hogy sok ellensége van ott is a "magyarok bejövetelének", tehát egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul az üzlet. De ha mégis, akkor óriási lehetőségek nyílnak. Már csak azért is, mert ez a komplexum - amely a 120 szobás, öt medencés szállón kívül kempinget, apartmanfalut és egy fejlesztési telket is magába foglal - egész közel van a lendvai fociakadémiához. Amit viszont - minő véletlen - a magyar állam 1,3 milliárd forinttal támogat. A helyi futballcsapat pedig - nem mellesleg - a Zalaegerszeg (ZTE) tulajdonosáé. Így aztán politika és gazdaság, valamint érdekek, pénzek és lehetőségek szépen összeérnek. 
Amint tanult kollégám megjegyezte, a világ egy nagy, terített asztal, és ami Orbánnak megtetszik, azt lecsipegetik az adófizetők. Nem kétséges: mindenki boldogságára.
2018.08.17 08:35