Hosszú oldal - Hat cserép muskátli

Hát ennyi maradt. Hat cserép muskátli, néhány kövirózsa meg egy fehér balkonláda, a tavalyi egynyári növények kóróival. Amelyek már soha többé nem hajtanak ki, és nincs, aki újat ültessen helyettük. Nem merünk. Nem éreznénk helyénvalónak. Ostoba érzés ez: a teljes tehetetlenség.

A fal túloldalán hetek óta csend van. Néha jön valaki, egy-egy rokon, intéz valamit, elvisz valamit, mi meg, a többi lakó, összesúgunk: ki mit tud, mikor lesz a temetés. Aztán megint a csend.

A muskátlikat a másodikon teleltettük a lépcsőházban, de hát egyszer csak tavasz lett, a gazdájuk meg még mindig kórházban feküdt. A néni a harmadikról óvatosan, szinte csempészve hozta le őket, bocsánatkérőn, mintha nem volna illendő, hogy nem a tulajdonosuk rakja ki őket a napra. Megüzentük a kórházba, hogy a muskátlikkal minden rendben.

Csak aztán senki nem jött onnan haza. Mi meg itt maradtunk muskátlistul, kövirózsástul az ostoba tehetetlenségünkkel, hogy a rákot nem lehet visszacsinálni, nincs az a tápoldat, nincs az a virág, ami segíthetne.

Az első napokban egymást lestük: mi legyen a muskátlikkal. Ki locsolja őket? Mert locsolni kell, az egyezményes. Ha visszacsinálni nem is lehet, elengedni nem szabad semmit, még egy nyamvadt cserép virágot sem. Hogy az ember azt érezze: valami kis befolyása tán mégis van az élet dolgaira.

És akkor egyszerre lett rendszer.

Pedig nem beszéltünk meg semmit. A néni a másodikról kora reggel locsol, tiszta vízzel, látom a cseppeket utána a vörös kövezeten. Én hetente kétszer megyek, tápoldattal és különös tekintettel a kövirózsákra, mert a muskátlik mellett az ember hajlamos elfeledkezni a kövirózsákról, amik amúgy kitartanak a végsőkig, s többnyire csak akkor vesszük észre, hogy baj van, ha már nem lehet visszacsinálni. A szembeszomszéd esténként locsol, néha egy kis tápoldattal. Ez a mi hallgatólagos munkamegosztásunk.

Tegnap ott álltunk hárman a gangon, mi, a locsolók. A néni a másodikról szörnyülködve mesélte: a földszintiek megkérdezték, mi lesz a muskátlikkal, nem lehetne-e elhozni belőlük. Felháborodottan néztük egymást, aztán a virágokat, és nagyon is helyesnek tartottuk, hogy a néni a másodikról azt mondta a földszinten: a muskátlik maradnak, mert nem a mieink. Hogy akkor pontosan kié a hat cserép, kitől kell elkérni őket, az most mindegy; mi csak locsoljuk őket, mert locsolni muszáj.

A szomszéd amúgy évek óta beteg volt. Tudtuk. Néha segítettünk neki, de a jelek szerint jobban szerette, ha ő segíthet, mert attól mintha kicsit újra egészségesnek érezte volna magát. Így hát rábíztuk a lakáskulcsunkat, hagytuk, hogy ellenőrizze a szerelőket a pincében. Az utolsó hetekben színét se láttuk, de ebben sem volt semmi meglepő. Sosem keltett feltűnést. Nem zajongott, óvatosan zárta be az ajtót, permeteztette a gesztenyefákat a kertben, és pisszenés nélkül mosta fel hetente kétszer a vörös követ. Előttünk is. Mindenki előtt. Úgy élt ő maga is, mint a kövirózsái: mire észrevettük, mekkora a baj, már késő volt.

Szerző
2018.05.22 08:03

Blöffország

Blöff az egész világ – már ahogy Shakespeare Vilmost kiforgatva a kormány el akarja hitetni velünk. Mindenki át akar itt verni mindenkit, csak a magyar hatalom lát tisztán, amikor ezt közli a hazai és nemzetközi közönséggel. Soros-féle politikai blöff volt Kovács Zoltán (egykori CEU-s hallgató) kormányszóvivő szerint a Közép-európai Egyetem Bécsbe költözésének terve, aztán kiderült, hogy Orbán Viktor remélt "menekültügyi” szövetségese, Sebastian Kurz kancellár nem blöfföl, hanem tárt karokkal várja Bécsbe a Budapestről szánalmas trükkökkel elüldözött egyetemet. Blöff a magyar kormány szerint a "menekültbarát" Brüsszel és az Unió, az Európai Parlament Sargentini-jelentése, blöff az egész ENSZ, blöff az Európai Néppárt Fidesz elleni morgása (ebben azért van némi igazság) , blöff, hogy bármilyen normát is megsértene, ha a köztörvényes volt macedón miniszterelnököt magyar diplomáciai segédlettel átsegítik a gyodával lezárt határon. Amikor 2010-ben Orbán hatalomra került nem minden ok nélkül a baloldali hatalomgyakorlás blöffjéről beszélt. Azóta megtapasztaljuk, folyamatos szemfényvesztés a saját kormányzóképessége. Pakstól, a szemétszállításig, a hajléktalanok eltüntetéséig, az egészségügyig és a kulturális tao beszántásáig egyetlen hatalmas kormányzati blöffben élünk, amellyel el akarják velünk hitetni, hogy rendes kormányzás. A legszörnyűbb, hogy ebben a blöffországban az ellenzék sem csinál többnyire mást, mint a perifériára szorítva, a blöffparlamentben ágaskodik. Aztán nem találva fogást a kormányzaton folyamatosan összefogásról blöfföl.  Van, akit vigasztal, hogy mondjuk hat év után az Alkotmánybíróság kimondja: az emberi jogok európai egyezményét sérti a fogyatékosok állapotát felülvizsgáló 2012-es törvény. Sovány vigasz, mert mit kezdjenek most határozattal a kezükben életük utóbbi hat évével az érintettek? Mit fogunk kezdeni elmúlt akárhány évünkkel, ha egyszer, akárhány év múlva az Alkotmánybíróság kimondja majd: blöff volt ez a korszaknak tervezett undorító világ?
2018.11.21 09:59

A Fenevad árnyékában

Viszonylag ritkán idézik a Biblia Jelenések könyvéből a Fenevadról szóló proféciát.  Az itt olvasható jövendölés szerint, amikor hosszú ideje élnek emberek a Földön, akkor egyszer csak megjelenik a kétszarvú Fenevad - akiben könnyű felfedezni a mindenkori diktátorok képmását - és gonosz módon azt cselekszi, hogy mindazok, akik nem lesznek hűséges szolgái az új diktatúrának, hogy ne legyenek képesek se venni, se eladni. Így hiába halmozódik fel tekintélyes mennyiségű pénz mindazoknál, akik vásárolni szeretnének, addig nem költhetnek el belőle, amíg maguk is vazallussá nem válnak. A hűséget pedig egy-egy szalaggal jelölik meg a kézen és homlokon. A Fenevad aligha lehetett volna igazi diktátor, ha ezt a - végeredményben pozitív - jelölést nem tette volna kötelezővé. Szinte a bibliai idők szellemét idézi, hogy élnek közöttünk szép számmal olyanok, akiknek ugyan tőkéjük volna - nem is kevés -, de nem váltak talpnyaló udvaronccá, így pénzük kihasználatlanul hever. Így ragadható meg annak a látszólag rejtélyes folyamatnak az oka,  hogy 2018 harmadik negyedévének a végére 52,5 ezer milliárd forintra nőtt a háztartások pénzügyi vagyona, sőt az év eleje óta az átmenetileg szabad pénzeszközök 4,5 ezer milliárd forinttal gyarapodtak. Ezek hatalmas számok, a jelzett összeg tényleges vásárlóértékének reális számbavétele meghaladja a lakosság elsöprő többségének a képelőerejét. Könnyű belátni - ha csak az idei növekményre tekintünk is, - hogy jelentős pangó tőkéről van szó, amely keresi, de nem találja a helyét abban a "hozamsivatagban", amely csak méltatlanul alacsony kamatot kínál a fölös pénzek gazdáinak. A fantáziatlanok, a gyávák és a minden bajok forrását a pénzintézetekben kereső bankellenesek természetesen rendületlenül gyűjtögetik otthon a készpénzt, 130 milliárddal gyarapodott az állomány egyetlen negyedév alatt. A magyarok pénzügyi kultúrájáról szemléletes képet nyújt az az adat, hogy a szinte láthatatlan mértékű kamatot termelő látra szóló betétek állománya ugyan valamivel meghaladta a pénzüket készpénzben otthon "spájzolókét", viszont az inflációhoz közelítő hozamot produkáló, vagyis kifizetődőbb betétekből milliárdok távoztak. Bár a nagy számok törvénye aligha igazolja, hogy a lóversenyen  a szűz kéz mellé szegődne a szerencse, tőzsdei részvény-befektetéseknél még feltételezni sem érdemes ilyesmit. Akik az elmúlt negyedévben 28 milliárd forintot áldoztak részvényvásárlásra, ma főhet a fejük, tőkéjük 13 milliárd forinttal apadt. A magyar háztartások pénzügyi vagyona valamivel meghaladja az éves GDP-t. A németeké és osztrákoké harmadával haladja meg a mienkét. A háztartások vagyona ott csak arra vár, hogy értelmesen felhasználják, majd ismét feltöltsék a kasszát. A magyar háztartások felduzzadt tőkéje is hasznosulásra vágyik, az  újabb feltöltés reménye nélkül. Inkább elköltik - nem kevesen elszórják - a pluszpénzt, minthogy befektessék azt. Fölöttük, bár sokan aligha sejtik, a Fenevad árnyéka lebeg.
2018.11.21 09:58