Cannes - Választás, nem bírálat (előzetes a fődíjas filmből)

Publikálás dátuma
2018.05.22 07:45
A japán Hirokazu Kore-eda Bolti tolvajok című filmjéért
Fotó: /
A tökéletes film kapta az Arany pálmát, bár egy kazah mű is megérdemelte volna, a nagydíj pedig vitatható.

„Ha egynél több filozófus van egyazon helyen, azonnal vita kerekedik” – kedvenc skót sci-fi íróm, Anthony Ryan szavai jutottak eszembe, amikor kihirdették a 71. Cannes-i filmfesztivál hivatalos díjait. Igaz, azzal a kiegészítéssel, hogy sokkal nagyobb a konfliktus, ha filmszerető emberek vannak egyazon helyen. Különösen, ha művészek és kritikusok vannak egy légtérbe zárva. Így szinte triviális, hogy a világ legfontosabb mozgóképes versenyén a kiosztott elismerések nem mindenkinek nyerték el a tetszését, pedig van mögöttük bőven logika.

Cate Blanchett, zsűrielnök zseniális mondattal tette helyre a vitát a díjkiosztó után: ők itt nem bírálni voltak itt szűk két hétig, hanem azért, hogy válasszanak a versenyprogram művei közül. A legfontosabb elismerést, a patinás Arany pálmát, pedig egy olyan műnek szerették volna adni, amelyik minden téren tökéletes a színészi játéktól a rendezésig bezárólag.

A japán Hirokazu Kore-eda Shoplifters (Bolti tolvajok) című művét nevezték meg a perfekcionalizmus kategória legjobbjaként és nagyon cinikus hangulatban kellene lennem ahhoz, hogy kritizáljam ezt a döntést. Kore-eda valóban a legjobb japán képíró, igen termékeny is, és az Anyátlanok című korábbi művével már alkotott egyszer tökéleteset. Most is: egy diszfunkcionális család tagjait mutatja be, akik szegények és kényszerbetegek, és nem lehet eldönteni, hogy miért lopnak mindent össze áruházakból. Miközben ott van a nagyi magas nyugdíja, a mama dolgozik egy mosodában, a férfi „háztartásbeli”, de ő neveli a fiatal fiúkat. Aztán pedig azt a kislányt, akit magukhoz vesznek, miután a szülei verték. Szép lassan kerekedik ki előttünk e furcsa családmodell, amelyben végül az is hoz egy érdekes fordulatot, hogy kiderül: itt senki sem vér szerinti rokon. Választott család, ha úgy tetszik. Persze, ez nem fenntartható hosszú távon, jön is a kötelező dráma, és Kore-eda újfent bizonyítja, hogy a japán kultúra olyan érzékeny módon tud emóciókkal bánni, ahogy arról sokan csak álmodoznak a nyugati világban. Jó helyre került az Arany pálma.

A zsűri nagydíja, a Grand Prix (annak idején ezt kapta meg a Saul fia) sorsa már sokkal inkább adhat alkalmat arra, hogy vitát nyissunk: a Spike Lee rendezte BlacKkKlansman a hetvenes években játszódó bűnügyi komédia, melynek fókuszában az áll, hogy egy zsidó és egy fekete bőrű rendőr beépül a Klu Klux Klán köreibe. A film vitathatatlanul nagy visszatérés Spike Lee számára az értékelhető alkotások mezőnyébe. Ám arról, hogy filmtörténeti jelentőségű mű lenne, bőven nincs szó. Az egyetlen „probléma” vele, hogy kommersz műről van szó, amelynek már a versenybe válogatása is merész húzás volt a fesztivál részéről, de miután megtörtént, elismerése indokoltnak tűnik. Egyrészt, mert Cate Blanchett egy életen át hallgathatta volna Hollywoodban, hogy mellőzték Lee-t. Nem mellékesen, a színésznő önként magyarázkodott a díjkiosztó után: szavai szerint tudatában voltak annak, hogy a BlacKkKlansman nettó amerikai problematikát tárgyal, de úgy érezték, hogy az üzenete egyetemes. Ehhez csatalakozott Spike Lee a filmjével párhuzamosan, gondosan megfogalmazott üzenetével, jelesül, hogy Donald Tump hatalomra kerülésével ismét megerősödött a Klu klux Klán az Egyesült Államokban, de ez a „jobboldali szarság” az egész világon erősödik.

Az a tény, hogy számos színész volt a zsűriben, megmagyarázza, hogy miért épp a színészi díjak azok, amelyekkel kapcsolatban semmibe sem lehet belekötni.

A férfiak mezőnyében az a Marcello Fonte lett a befutó, aki ugyan tinédzser kora óta próbált filmsztár lenni, de most negyven éves korában kapta meg az első filmszerepét a Matteo Garrone rendezte Dogman-ben. Címszereplőként ebben a műben megmutatja, milyen az, amikor Dávid legyőzi, sőt, megöli Góliátot. Fonte egyébként nagy átváltozóművész, mert életben inkább Buster Keatont alakította.

A legjobb női főszereplő Szamal Eszljamova kirgiz színésznő lett, aki a kazah Szergej Dvortszevoj Ayka című versenyművének címszerepét alakította. Ayka, a mélyszegénységben, Moszkvában élő illegális bevándorlóként próbál élni, de még inkább túlélni. Elementáris erejű alakítást nyújt egy brutálisan jó filmben, ha én osztottam volna a díjakat, az Aykának adtam volna az Arany pálmát – és ha lehet a folyosói pletykáknak hinni, akkor Thierry Frémaux művészeti igazgató is.

A legjobb forgatókönyv díját megosztva ítélték oda Alice Rohrwachernek a Lazzaro Felicéért és a jelenleg is háziőrizetben levő iráni Jafar Panahinak a 3 Faces című filmjéért és társírójának, Nader Saeivarnak. A legjobb első filmnek járó Camera d’Or díjat, melyre Szilágyi Zsófia Egy napja is esélyes volt, végül Lukas Dhont Girl című filmje kapta – a balett táncosnak készülő tizenéves transzszexuális lány legbelsőbb vágyainak ábrázolása valóban elementáris erejű lett. A hivatalos verseny mellett az Un certain regard szekcióban is osztottak elismeréseket: a fődíjat az iráni származású, Dániában élő Ali Abbasi svéd filmje, a Border (Határ) kapta, amely klasszikus északi kriminek indul, majd egyszer csak a főszereplők rájönnek, hogy ők trollok és felfedezik fajuk szexualitását. Egyszóval, idén a zsenialitásért senki sem ment a szomszédba.

Botrány a városban
A legjobb női alakítás díját átadó olasz színésznő, Asia Argento kemény hangon megjegyezte a gálán: 1997-ben, huszonegy éves korában Cannes-ban erőszakolta meg Harwey Weinstein, akinek ez a fesztivál volt a „vadászterülete”. Hozzátéve: még sokan vannak rajta kívül, akik bűnösek és most itt ott ülnek a ceremónián, de ne feledjék, hogy tudják kik ők. Ezzel párhuzamosan a gála napján egy ismeretlen francia színésznő szexuális abúzussal vádolta meg Luc Besson író-rendezőt, aki az ügyvédjén keresztül tagadott minden vádat. Ám az eset akkora horderejű médiafigyelmet generált, hogy a fesztivál díjait másodlagos hírként kezelte a francia sajtó. Ez pedig épp a művészetnek ártott most…

2018.05.22 07:45

Krétával és szerelemmel

Publikálás dátuma
2018.09.25 13:00

Fotó: Népszava/ Szalmás Péter
Fekete-fehér krétarajzok színesítik Budapest számos szórakozóhelyét, de többnyire nem tudni ki készítette azokat. Pedig lehet épp KrétaRéka rajzai alatt ücsörögve isszuk a reggeli kávénkat.
Kávézóban vagy szórakozóhelyen ülve valószínűleg egyikünk se azon gondolkodik, hogy ki írta fel a falra kacskaringós betűkkel a választékot, azon pedig végképp nem, hogy ez művészeti kifejezőeszközként is értelmezhető lenne. A fekete táblákra krétával felírt szövegek, mókás rajzok azonban korántsem mindig unatkozó pincérek munkái, gyakran olyan grafikusok, vagy ügyes kezű rajzolók készítik őket, mint KrétaRéka. A fazekas-festőművész családból származó Szekeres Réka kalandos utat tett meg a krétarajzokig: bár nem vették fel az Iparművészeti Egyetemre, tizenöt évet a vendéglátásban töltve rátalált erre a munkára – ahol dolgozott, ő írta a táblákat. Egyszer a szintén hasonló projekteken dolgozó Szalai Szilvi grafikust helyettesítette, s akkor gondolkodott el a váltáson. 
„Amikor elkezdtem, Szilvi – aki már három-négy éve csinálta ezt – azt mondta, nagyon jó ez a dolog, de ne nagyon éljük bele magunkat, mert pár éven belül lecseng, és minden digitalizálnak majd. Ehhez képest rengeteg munkánk van” – meséli KrétaRéka. Azóta számos nagy alkotáson van túl, Szalai Szilvivel közösen dolgoztak a UPC székházon, volt egy három napos bécsi munkájuk, s a kecskeméti Malom Központ teljes belső oszloprendszerét is ők díszítették fel. A tizennyolc darab öt méteres oszlop arculatának kivitelezése egy hetet vett igénybe, s komoly előzetes tervezést igényelt – hangsúlyozta KrétaRéka.
„Kezdőként egy utcai portát készítettem, s évekig úgy mentem el arra, hogy érzékeltem, teljesen megváltozott tőle az utca. Tehát van ennek jelentősége” – válaszolta KrétaRéka a kérdésre, művészetként lehet-e tekinteni a munkájára. Úgy véli, mivel egy adott ember gondolatainak, kreativitásának eredményei az elkészült rajzok, nem lehet másnak nevezni. Azt azonban, hogy múzeumba kerüljenek a feliratok, nehezen tudja elképzelni: úgy látja, a magyarok némileg fantáziátlanok – egy-két szuper kezdeményezéstől eltekintve –, s gyakran nem mernek elrugaszkodni, azt gondolják, nem szabad elvonni a lényeges dolgokról a figyelmet. „Ne rakjunk egy Modigliani mellé kalligráfiát, mert akkor nem arra fog koncentrálni a látogató” – teszi hozzá gúnyosan. Ugyanakkor hozzátette, azt el tudná képzelni, hogy több művész krétarajzaiból kiállítás nyíljon. A street art rohamos terjedését tekintve, talán nem is állunk ettől olyan távol. Addig is, érdemes nyitott szemmel járni, a művészet bármikor szembe jöhet velünk: akár egy gőzölgő csésze képében is.
2018.09.25 13:00
Frissítve: 2018.09.25 13:34

Elhunyt Gary Kurtz

Publikálás dátuma
2018.09.25 12:15

Fotó: Youtube/The Latest TV/
Az első két Star Wars-film producere 78 éves korában halt meg.
78 éves korában, Londonban elhunyt Gary Kurtz, az első két Star Wars-film Oscar-díjra jelölt producere – írja a BBC.  Családja közleménye szerint Gary Kurtz rákban szenvedett. Hozzátették, hogy Kurtz csodálatos ember volt, akinek az volt az élete, hogy a filmművészeten keresztül megossza az „audiovizuális mesemondás csodáját”. Tehetsége a filmkészítéstől a fotózáson és a zenén át a filmtörténetig számos területen megmutatkozott, emellett szenvedélyes világutazó volt – tették hozzá. Gary Kurtz 1940. július 27-én, Los Angelesben született, és elsőként az Amerikai Graffiti című filmmel szerzett hírnevet, melyet George Lucas rendezett. A Star Wars IV. – Egy új remény és a Star Wars V. – A birodalom visszavág című filmekért Oscar-jelölést kapott.  
2018.09.25 12:15
Frissítve: 2018.09.25 12:15