Pillantás a kilencedikről - Felgyorsult ellenzék

Tekintsük természetesnek, hogy a súlyos választási vereség következtében megroppant az ellenzék. Az eredmény még azokra is sokkolóan hatott, akik egyszerű választópolgárként bíztak, hittek a váltásban, vagy ha abban nem is, de a szoros eredményben feltétlenül. Nyilván a hatás sokszoros a pártokra, azok vezetőire, a parlamenti helyekben reménykedőkre. Ilyenkor elkerülhetetlen az önmarcangolás vagy – és nálunk ez a jellemzőbb – a másik, mások hibáztatása. Ebből a lelkiállapotból nem könnyű talpra állni, józanul gondolkodni, és új stratégiát megfogalmazni. Már csak azért is, mert a szereplők a régiek, vagyis azok, akik miatt az eredmény olyan lett, amilyen.

Az első reakció az objektív körülmények sorolása, amelyek eleve lehetetlenné tették a jó szereplést. Aztán jön a győztes befeketítése, csalási hajlamának és tetteinek bemutatása – nem kétséges: voltak ilyenek -, aztán a társak árulására való rávilágítás, végül pedig a belső háború. A legkevésbé jellemző azon jelenségek, történések megfogalmazása, amelyek biztatást adhatnak a jövőre nézve, azon pozitívumok elemzése, amelyek alapján lehetséges változtatni a rossz irányon. (Most a budapesti egyéni eredmények adhattak volna alapot arra, hogy a szükséges, teljes körű elemzés és a kötelező gyászmunka elvégzése mellett elkezdődjön egy építkezés, mégpedig a lehető leggyorsabban.)

A mi ellenzéki politikusainkat azonban nem ilyen fából faragták. A 2010-es súlyos vereség után arról beszéltek, hogy felkészülnek a négy év múlva esedékes választásokra, hogy visszaragadják a vezetést a Fidesz kezéből. Aztán 2014-ben arra tettek fogadalmat, hogy soha többet nem követik el azokat a hibákat, amelyeket azt megelőző időszakban tapasztalhattunk. Természetesen elkövették, ha lehet, még látványosabbakat, mint akik arra törekednek, hogy feltétlenül kiábrándítsák magukból az esetleges hívőket. Ezért aztán minden konfliktust a nyilvánosság előtt robbantottak ki, majd lehetőleg a végletekig elnyújtották, vagy meg sem oldották őket.

És mit látunk most? Mintha felgyorsult volna az idő: az összes – lehet, hogy optimista vagyok? – lehetséges ballépést belesűrítették az áprilisi választás óta eltelt csekély másfél hónapba. Van itt kérem belső háború, fegyelmi az aktuális – noha leköszönő – elnök ellen, pártszakadás, frakciószétverés, lemondás, kiülés, beülés, hamvába holt tüntetések, visszavonulót fújó civil aktivisták, minden, amit csak négy év alatt el lehet követni. Hiába kínált megfelelő muníciót az ellenzék számára akár az Európai Unió bírálata, akár a régi-új miniszterelnök megannyi, vészjósló terve, ezek mind kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy felülírják az ellenzék belső- és külső háborúinak tematikáját.

Megfogalmazhatnánk mindezt pozitívan is: ha ilyen gyorsan ledarálják az összes lehetséges konfliktust, akkor marad majd’ négy év az építkezésre. Hiszen amúgy sincs itt már mit lerombolni. Ám azt az elmúlt bő nyolc év alatt megtanulhattuk: ezen a téren módfelett innovatív a mi ellenzékünk. Szóval lesz itt még kínálat. Az új határidő: 2030.

2018.05.26 08:05

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22