Pillantás a kilencedikről - Felgyorsult ellenzék

Tekintsük természetesnek, hogy a súlyos választási vereség következtében megroppant az ellenzék. Az eredmény még azokra is sokkolóan hatott, akik egyszerű választópolgárként bíztak, hittek a váltásban, vagy ha abban nem is, de a szoros eredményben feltétlenül. Nyilván a hatás sokszoros a pártokra, azok vezetőire, a parlamenti helyekben reménykedőkre. Ilyenkor elkerülhetetlen az önmarcangolás vagy – és nálunk ez a jellemzőbb – a másik, mások hibáztatása. Ebből a lelkiállapotból nem könnyű talpra állni, józanul gondolkodni, és új stratégiát megfogalmazni. Már csak azért is, mert a szereplők a régiek, vagyis azok, akik miatt az eredmény olyan lett, amilyen.

Az első reakció az objektív körülmények sorolása, amelyek eleve lehetetlenné tették a jó szereplést. Aztán jön a győztes befeketítése, csalási hajlamának és tetteinek bemutatása – nem kétséges: voltak ilyenek -, aztán a társak árulására való rávilágítás, végül pedig a belső háború. A legkevésbé jellemző azon jelenségek, történések megfogalmazása, amelyek biztatást adhatnak a jövőre nézve, azon pozitívumok elemzése, amelyek alapján lehetséges változtatni a rossz irányon. (Most a budapesti egyéni eredmények adhattak volna alapot arra, hogy a szükséges, teljes körű elemzés és a kötelező gyászmunka elvégzése mellett elkezdődjön egy építkezés, mégpedig a lehető leggyorsabban.)

A mi ellenzéki politikusainkat azonban nem ilyen fából faragták. A 2010-es súlyos vereség után arról beszéltek, hogy felkészülnek a négy év múlva esedékes választásokra, hogy visszaragadják a vezetést a Fidesz kezéből. Aztán 2014-ben arra tettek fogadalmat, hogy soha többet nem követik el azokat a hibákat, amelyeket azt megelőző időszakban tapasztalhattunk. Természetesen elkövették, ha lehet, még látványosabbakat, mint akik arra törekednek, hogy feltétlenül kiábrándítsák magukból az esetleges hívőket. Ezért aztán minden konfliktust a nyilvánosság előtt robbantottak ki, majd lehetőleg a végletekig elnyújtották, vagy meg sem oldották őket.

És mit látunk most? Mintha felgyorsult volna az idő: az összes – lehet, hogy optimista vagyok? – lehetséges ballépést belesűrítették az áprilisi választás óta eltelt csekély másfél hónapba. Van itt kérem belső háború, fegyelmi az aktuális – noha leköszönő – elnök ellen, pártszakadás, frakciószétverés, lemondás, kiülés, beülés, hamvába holt tüntetések, visszavonulót fújó civil aktivisták, minden, amit csak négy év alatt el lehet követni. Hiába kínált megfelelő muníciót az ellenzék számára akár az Európai Unió bírálata, akár a régi-új miniszterelnök megannyi, vészjósló terve, ezek mind kevésnek bizonyultak ahhoz, hogy felülírják az ellenzék belső- és külső háborúinak tematikáját.

Megfogalmazhatnánk mindezt pozitívan is: ha ilyen gyorsan ledarálják az összes lehetséges konfliktust, akkor marad majd’ négy év az építkezésre. Hiszen amúgy sincs itt már mit lerombolni. Ám azt az elmúlt bő nyolc év alatt megtanulhattuk: ezen a téren módfelett innovatív a mi ellenzékünk. Szóval lesz itt még kínálat. Az új határidő: 2030.

2018.05.26 08:05

Allah Viktorral van

Ahogyan napról-napra kapjuk a török valuta, a líra válságáról szóló híreket, annál ismerősebb a környezet, a török elnök reakcióiban saját magyar vezérünkre és az őt körülvevő bizalmasokra ismerünk. Az elhibázott török gazdaságpolitika nyomán a valaha robusztus törökországi gazdasági növekedés megtört, a megtakarítók mentik ki Törökországból a pénzüket, a vállalatok képtelenek a külföldi devizában felvett adósságaik kamatait – a deviza eltűnése miatt – időben törleszteni. A török líra egyetlen hét leforgása alatt elvesztette valahai vásárlóértékének a felét. 
Ebben a helyzetben minden a modern gazdaságtörténet eseményeit kicsit is ismerő befektető, elemző arra számít, hogy a török központi bank drasztikus kamatemelésbe fog, amivel az országot elhagyni készülő pénzeket visszafordítja, megállítja és jelentős áldozatok árán stabilizálja a helyzetet. A török vezér azonban ahelyett, hogy a megszokott ortodox megoldást választaná, a magyar vezér szövegkönyvéből tart felolvasást: mondván, világméretű spekulációs összeesküvés szövődött Törökország ellen, amit a törökök fel fognak számolni, mert a török gazdaság alapjai erősek és Allah a törökkel van.
A magyar vezér – részben a szerencsének, részben a példátlanul kemény és elsősorban az alacsony jövedelműeket, szegényeket, az oktatást és az egészségügyet sújtó költségvetési politikának köszönhetően – a korábbi húzd meg-ereszd meg időszakot maga mögött tudva, pénzügyi stabilitást élvezhet. Sőt ennek a pénzügyi stabilitásnak az alapjain az ország jogosulttá vált az Európai Uniótól érkező támogatásra, amit a vezér saját híveinek a gazdagodása érdekében használhat fel, és az uniós szappannal felfújhatja a gyors magyar gazdasági növekedés buborékát is. Az állami- köztük az uniós - pénzek felhasználásának és a családi gazdagodásnak a csatornarendszerét legjobb kollégiumi barátja, pártja valahai pénztárosa építette meg, aminek következtében minden uniótól származó pénzt háromszor költenek el. Egyszer szóban (a parasztvakítás érdekében), másodszor a későbbi uniós ellenőrzés megtévesztéséhez minimálisan szükséges fejlesztések vékony pénzen való megvalósítására, harmadszor a család gazdagodásához szükséges, vastagon fogott plajbásszal és az előre kijelölt pályázati győztesekre. 
Ennek a csatornarendszernek a megalkotója, nevezzük nevén: Simicska Lajos azt a sajátos nagyvezíri szerepet töltötte be szultánja, Orbán Viktor mellett, mint (a Szulejmán sorozatból közelebbről megismert) Ibrahim nagyvezír a nagy Szulejmán mellett. Tudjuk, hogy Szulejmán összes nagy hódítását és győzelmét Ibrahim nagyvezír készítette elő, vezette le és szilárdította meg. Amikor Szulejmán selyemzsinórja végzett Ibrahimmal – aki az európai civilizáció kedvelője, az európai hatalmak (így Velence) szövetségese is volt –, Szulejmán már nem jutott egyről a kettőre, fényességes uralkodása megrekedt. 
Nem így a magyar szultán, Orbán Viktor szekere. Amióta felszámolta nagyvezíre: Simicska hatalmát, azóta megszűnt a társuralkodói, a hatalom-megosztói rendszer, hívei csupán időleges szpáhi-birtokokat kapnak, és könyörtelenül elcsapja őket a birtokról, ha nem teljes lelkükkel szolgálják urukat. Kizárólagos és felvilágosulatlan abszolutista hatalma megszilárdításával átveszi az Európát hódoltató nagy Szulejmán szerepét, legalábbis a pénteki rádiószózatokban erről regél új magyar regéket. 
Hazánk polgárai Viktor szultán és vazallusai politikájának megfelelően nagyjából ugyanakkora bruttó hazai terméket termelnek – euróban –, mint amikor átvette az uralkodást. Igaz, a hazai valuta 2010 óta bekövetkezett nagyjából 20 százalékos leértékelődése miatt vagyonuknak és jövedelmük vásárlóértékének csak a 80 százalékát költhetik el, tudhatják magukénak, amikor összehasonlítják magukat (euróban) visegrádi versenytársaikkal. A leértékelődés ellen a külföldre vitt befektetések útján védekezett az, aki ezt megtehette, a szegény magyar nincsteleneknek meg be kellett érniük a migráncsok elleni hergelődéssel. A minap is, aki meghallgatta Viktor szultán rádióregéjét a 2030-ra elérhető magyar versenyképességről, meg a Nyugat, a liberális demokrácia alkonyáról, annak A tanú című filmből ismert gátőr szavait volt érdemes ismételgetnie: „nem szeretnék a liberális Nyugat bőrében lenni!”
A nagy ideál, Erdogan, a török diktátor gazdaságának nehézségei, a szegény törökök irtózatos veszteségei, a török vállalatok vergődése a nyitott magyar gazdaság számára is folyamatos nehézségeket, komoly kockázatot jelent. Törökország nem erős bástya, hanem a gyenge láncszem az autokratikus rezsimek láncolatában. Minthogy a magyar jegybank is hisz – ortodox intézkedések megtétele helyett – a magyar gazdaság fundamentális alapjainak erejében, miközben a magyar valuta gyengülésén csak az állam urai keresnek, abban reménykedhetünk, hogy a török elnök hozzánk is elküldi Allahot, hogy velünk legyen. Ez ebben a keresztény, illiberális katyvaszban, ahol ahány gyerek, annyiféle keresztelő, már nem okozna túlságosan nagy kavarodást.
Netanjahutól a Jehovát, Erdogantól Allahot, Putyintól a Megváltót helyezheti a magyar vezér az oltárára, hogy ezekkel megerősödve induljon Európa meghódítására.
2018.08.17 08:36

Boldogság

Örülhetnek a magyar adófizetők: egy egész wellness-szállodakomplexumuk lehet Szlovéniában. Egy olyan cég tett ugyanis ajánlatot a Terme Lendava megvételére, amely a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő tulajdonában áll. Így nyer értelmet Orbán Viktor nem is olyan régen elhangzott mondata: „Mi, magyarok abban vagyunk érdekeltek, hogy a szlovéneknek jól menjen a soruk, legyenek gazdag és boldog nép”. Közös érdek tehát az együttműködés. 
Persze minden nem megy simán, de a nehézségek leküzdése csak erősíthet magyarokat és szlovénokat egyaránt. A miniszterelnök ugyanis a jobboldali Szlovén Demokrata Párt májusi kampánygyűlésén beszélt, hogy támogassa régi barátját, a bevándorló-ellenességben (is) kitűnt Janez Jansát. Fájdalom, pártja választási győzelme ellenére mégsem ő alakít kormányt, hanem a baloldal, pedig Orbán arra is figyelmeztetett akkor, hogy az ország sorsát nem szabad "semmiből jött pártocskákra bízni", és olyanokra sem, akikről tudható, hogy "Marx és Lenin köpönyegéből ugrottak elő".
A wellness-szállodakomplexumot ez csak annyiban érinti, hogy sok ellensége van ott is a "magyarok bejövetelének", tehát egyáltalán nem biztos, hogy megvalósul az üzlet. De ha mégis, akkor óriási lehetőségek nyílnak. Már csak azért is, mert ez a komplexum - amely a 120 szobás, öt medencés szállón kívül kempinget, apartmanfalut és egy fejlesztési telket is magába foglal - egész közel van a lendvai fociakadémiához. Amit viszont - minő véletlen - a magyar állam 1,3 milliárd forinttal támogat. A helyi futballcsapat pedig - nem mellesleg - a Zalaegerszeg (ZTE) tulajdonosáé. Így aztán politika és gazdaság, valamint érdekek, pénzek és lehetőségek szépen összeérnek. 
Amint tanult kollégám megjegyezte, a világ egy nagy, terített asztal, és ami Orbánnak megtetszik, azt lecsipegetik az adófizetők. Nem kétséges: mindenki boldogságára.
2018.08.17 08:35