Hegyi Iván;

Liverpool;örökzöld gyepen;

2018-05-26 09:05:00

Hegyi Iván : Liverpool, yeah, yeah, yeah!

"Nehéz döntőt játszani. Elveszíteni azt, még nehezebb" – mondta keserűen Carlos Santillana, a Real Madrid éke a Liverpool elleni, 1981. május 27-én rendezett csúcstalálkozóról. A Beatles-város csapata 1-0-ra nyert, és immár ötödször egymás után győzött angol együttes a BEK-ben: 1977-ben és 1978-ban ugyancsak a Liverpool, 1979-ben és 1980-ban a Nottingham Forest hódította el a legértékesebb európai klubtrófeát.

Izgalmas napok voltak akkoriban. A döntő másnapján Párizsból érkezett Budapestre – huszonöt év múltán először – Puskás Ferenc, aki a francia fővárosban még abban reménykedett, hogy spanyol klubja hetedszer is elnyeri a kontinentális kupát. Nem volt ez hiú ábránd, noha a hatodik diadal még a '66-os úton jött szembe a Real Madriddal. A Liverpool nyolcvanegyben csak az ötödik helyet szerezte meg az angol bajnokságban, míg a királyi gárda az egymás elleni eredmények miatt szorult a második helyre Spanyolországban: az ugyancsak 45 pontos és hattal gyengébb gólkülönbségű Real Sociedad San Sebastianban 3-1-re győzött a Real Madrid ellen, amelytől a Bernabeu stadionban 1-0-ra kapott ki csupán.

Puskás előtt abban a BEK-sorozatban alighanem lepergett az élete, mert a legjobb tizenhat között Real Madrid–Honvéd párharc zajlott. Az első meccsen a "nagy fehérek" csak 1-0-ra nyertek, így a kispesti csapat, amely a negyedszázad során edzővé lett, 1955-ben még játékosként aranyérmes Tichy Lajos irányításával huszonöt esztendő után először nyert bajnoki címet, reménykedve készült a visszavágóra. A bizakodást megalapozta a lisszaboni Sporting kétszeri felülmúlása (vendégként 2-0, itthon 1-0), ám a Népstadionban a spanyol együttes 2-0-ra nyert a Gujdár – Paróczai, Kocsis István, Garaba, Varga József – Dajka (Kerepeczki), Nagy Antal (Gyimesi), Lukács – Bodonyi, Esterházy, Kozma összetételű Honvéd-alakulat ellen. Az ibériai garnitúrát "a Garciák Madridjának" nevezték, mert a kerethez tartozott Garcia Remon kapus, továbbá Garcia Cortes, Garcia Navajas, Garcia Hernandez és Angel Garcia.

A döntő előtt azonban José Camacho került a fókuszba, mivel Vujadin Boskov, az 57-szeres jugoszláv válogatott labdarúgó, aki 1952-ben szerepelt a magyarok elleni olimpiai döntőben (2:0 "ide"), majd még sikeresebb edző lett, a hátvédet állította Graeme Sounessre, a Liverpool skót középpályására. A spanyol nemzeti együttes mezét 81-szer magára öltő játékos legalább tisztában volt azzal, mire számíthat. Alan Kennedy viszont még két órával a meccs kezdete előtt sem tudta, játszik-e vagy sem. A Newcastle együttesétől 300 ezer fontért szerződtetett védő hat hétig hiányzott csuklótörés miatt, és Bob Paisley szakvezető az utolsó pillanatokig tűnődött, beállítsa-e a csapatba.

Talán a név döntött. Az elődöntő visszavágóján ugyanis egy másik Kennedy, Ray érte el Münchenben azt a gólt, amely – a liverpooli 0-0 után – a brit csapatot juttatta tovább a Bayernnel szemben (1-1). S mit ád a sors? A döntő egyetlen gólját Alan Kennedy küldte a "királyi" hálóba. Igaz, nagyon kellett hozzá Garcia Cortes luftrúgása. A jobb-bekk nem találta el a labdát, Kennedy viszont becsapta Agustin kapust, és – nyolc perccel a befejezés előtt – éles szögből a "rövid" sarokba lőtt. Cortes családja úgy várta a döntő estéjét, akár a karácsonyt, és videóra vette a mérkőzést. A hazaérkező hátvéd, ha a rezet nem vágta is ki, a szalagot kihajította az ablakon...

Nála is szomorúbb volt a másik jobb-bekk, a döntőről lemaradó Isidro. "Életem legnagyobb csalódása" – mondta a kényszerű kihagyásról, s nyilván az is megfordult a fejében, hogy nem feltétlenül a levegőt püfölte volna a kritikus pillanatban. Cortesnek persze akadt mentsége, mert napokig esett az eső, így a Parc des Princes amúgy sem tökéletes talaja – amelyen két héttel korábban rögbimérkőzést tartottak – még több kívánnivalót hagyott maga után. Akkorát azonban, amekkorát a Garciák egyike, senki más nem hibázott...

De nem is brillíroztak a felek, pedig Phil Nealt, az angol jobbhátvédet "Zicónak" becézték (Zicót soha nem becézték "Nealnek"). A középső védő Phil Thompson elismerte: "Nem ez volt minden idők legjobb döntője." Majd nyomban hozzátette: "Ám az eredmény számít." A liverpooli szurkolókat sem érdekelte különösebben a párizsi látvány, őket messzemenően kielégítette az a parádé, amelyet a Mersey-parti városon nyitott emeletes buszon végighajtató BEK-győztes csapat fogadásakor rendeztek. Artemio Franchi, az UEFA olasz elnöke viszont az 1976-os Bayern München–St. Etienne (1-0) után a második BEK-döntőjét dirigáló Palotai Károly játékvezetőről áradozott: "A mezőny legjobbja volt." Ez nem vált a labdarúgók díszére, ám a futballistaként olimpiai bajnok bíró okkal lehetett büszke teljesítményére és az azt követő elismerésre.

A döntőt eldöntő Alan Kennedy ma jótékonysági eseményeket szervez, és ilyenekre sajnos nagy szüksége van a másik Kennedynek, Raynek, aki két évvel a BEK-diadal után a negyedosztályú Hartlepoolhoz igazolt, mert kezdett fogyatkozni az ereje. Aztán 1984-ben elhatalmasodott rajta a Parkinson-kór, és három évvel később újabb megrázkódtatás érte: elhagyta a felesége.

Ehhez képest semmiség, hogy Sammy Lee ebben az évadban, mármint a 2017/18-asban, Sam Allardyce asszisztense volt a városi rivális Evertonnál. Kellett hozzá kurázsi, hiszen – hogy mást ne mondjunk – Liverpool-drukker taxisofőr a Goodison Park közelébe sem hajt. Az az Eddie Cavanagh pedig, aki az 1966-os FA Kupa-döntőn, amelyen az Everton 0:2-ről fordított 3:2-re a Sheffield Wednesday ellen, 2:2-nél örömében a londoni Wembley pázsitjára rohant, így összegzett halála előtt: "Anglia megannyi stadionjában szurkoltam az Evertonnak. Csak az Anfield Roadon nem jártam soha."