Elvtársi slicc

Sajnos már a címére sem emlékszem annak a tévéfilmnek, amelyet harmincvalahány éve végigröhögtünk-végigszörnyülködtünk az egyetlen, pártállami tévéadón. Az ötvenes években játszódó mű kulcskonfliktusa az volt, hogy ki mondja meg a főelvtársnak a vállalati kiránduláson: lecsúszott a slicce.

Fájdalom, még a megoldást sem tudom felidézni, mégis, egyfolytában ez a film jár az eszemben, amióta nyilvánosságra került a pécsi városvezetés nagy Alföldi-dilemmája. Hogy akkor most bemutathatnak-e egy olyan darabot a városban, amelynek a Nemzeti Színház éléről száműzött színész-rendező az egyik szereplője, s amelynek a címe - óh, borzalom - Igenis, miniszterelnök úr! Szinte látja az ember maga előtt a verítékben úszó arcokat, a borzolt üstököket és a meg-megremegő kezeket. Hogy ebből mi lesz. És hogy odafönt biztos azt gondolják, hogy. Pedig rólunk igazán nem hihetik. Sőt. És hogy ki volt az a barom. Szabotázs, netán soros. De a legegyszerűbb lesz betiltani, nem igaz?

Jonathan Lynn és Anthony Jay darabja egy a nyolcvanas évek végén futó, brit tévéfilmsorozat alapján készült. Biztosan van benne nem kevés aktualizálás és kikacsintás - hogyan másként kerülhetett volna az ajánlóba az utalás a Brexitre vagy éppen ez a mondat: "egy keleti ország külügyminisztere erkölcsileg megkérdőjelezhető és hatalmas diplomáciai botránnyal veszélyeztető, ám gordiuszi megoldást kínál Európa problémáira"? De a darab lemondása körülbelül annyira bölcs gesztus, mintha 1997-ben valaki kitiltotta volna a mozikból (az ugyancsak brit alapanyagból forgatott) A miniszter félrelépet, mondván, a Horn-kormányban márpedig mindenki mélyen hisz a házastársi hűségben.

Amúgy meg Alföldi Róbert, a Kultúrbrigád és az Átrium, valamint Szigetvár városa köszöni a hírverést. Vélhetően hamarosan a jegyüzérek is csatlakoznak hozzájuk.

Szerző
2018.05.29 08:08

Vízválasztó

A képviseleti demokráciákban gyakran megfogalmazódó vád, hogy a parlamentben ülő politikusok az őket a képviseletükkel megbízó polgárok helyett szűk elitek részérdekeit képviselik. Nekünk erről most már kamerákkal közvetített, élőben adott bizonyítékunk is van. A rabszolgatörvénynek nevezett jogszabály lényege a legklasszikusabb tőke-munka konfliktus: arról szól, hogy a jövőben ugyanannyi fizetésért több munkaórát kell ledolgozni (nem is kevéssel: az eddigi, átlagosan évi 1800 órát fejelik meg még 400 órával). Hogy a törvény erről szól, méghozzá a nagy munkáltatók kérésére, azt a javaslat eredeti szövege is tartalmazta, sőt az Orbán-kormány sem rejtette véka alá. Ami azóta jött, és amit a közpénzből működő pártmédia szemérmetlen hazugsággal „a munkaidő-beosztás önkéntes megváltoztatásának” nevez, az már csak a kommunikációs kármentés. Bármit állítson is a miniszterelnök, a túlmunkakeret fölemelése és a három éves elszámolási ciklus bevezetése nem a dolgozók érdeke. (A kormányfői füllentéssel ellentétben nincs olyan ember Magyarországon, aki azért menne külföldre, mert itthon nem túlórázhat eleget.) Nekik az lenne az érdekük, hogy napi legfeljebb nyolc óra munkával, a pihenőidők betartása és az összes szabadság kiadása mellett is európai szintű, a lakhatásra és a rekreációra is elegendő munkabért kapjanak. Ha az EU egyik legalacsonyabb bérszínvonalú országában több bért csak több munkáért akarnak adni, az tisztességtelen ajánlat; de a mi esetünk ennél sokkal súlyosabb, amit nemcsak az Orbán Viktor által nyilvánosan lesajnált szakszervezetek, hanem egyesével a munkavállalók is pontosan érzékelnek. A túlóra – még abban az esetben is, ha becsületesen kifizetik – a legolcsóbb munkaerő a „gyár”, és a legtisztább önkizsákmányolás a „munkás” szemszögéből. A mi kormányunk viszont arra próbált lehetőséget teremteni, hogy sokkal több túlmunkát lehessen elrendelni, minimális – a szezonálisan, illetve ciklikusan dolgozó cégeknél pedig semennyi – pluszpénzért. Azért írjuk, hogy próbált, mert a szavazás nagy valószínűséggel törvénysértő volt. És azért gondoljuk, hogy ezzel az Orbán-kabinet korszakhatárhoz ért, mert törvényt ugyan eddig is sokszor sértett – a közmédiának nevezett pártpropaganda működése például minden fontos elemében törvény- és alkotmánysértő –, de most először hágja meg a jogot az egész ország nyilvánossága előtt egy olyan ügyben, ahol a frontvonal egyik oldalán a magyar munkavállalók vannak, a másikon pedig néhány multinacionális cég, és pár magyar (nevű) munkaadó. Hogy a kormány jogtiprás árán az utóbbiak oldalára áll, az mindennel ellentétes, amit ez a hatalom nyolc éve egyfolytában állít magáról. Az ellenzék karakán kiállása pedig az adott helyzetben nem botrány, hanem az elvárható minimum. Ezzel együtt köszönet érte: a többséget (a választók többségét) ezúttal ők képviselték. Utóirat: a kormánytöbbség láthatóan tisztában volt vele, mi készül, ezért tudtak technikailag fölkészülni a pulpitus helyett a padsorokból vezényelt szavazásra. Így viszont az a kérdés is eldőlt, hogy vannak-e a Fidesznek beépített emberei (vagy legalább poloskái) a túloldalon.
2018.12.12 13:19

A szitokszó

Ha azt nézzük, hogy a világszervezet 193 tagállama közül 164 – ami 85 százalék - elfogadta a migrációról szóló, 23 célkitűzést megfogalmazó ENSZ-megállapodást, akkor voltaképpen túlnyomó többségről beszélhetünk. Még akkor is, ha az Egyesült Államok példának okáért nincs köztük, miként Magyarország sem. Ha viszont tekintetbe vesszük, hogy ez nem kötelező jogi erővel bíró nemzetközi szerződés, hanem csupán politikai szándéknyilatkozat, akkor már elgondolkodtató, hogy 29 ország még a jószándékát sem óhajtja kifejezni a rendezett, mederben tartott, szabályozott migráció előmozdítását illetően.
Akik csatlakoznak ehhez a 23 ponthoz, azok azt vallják: a migrációs törekvéseket globálisan és csírájában teljesen elfojtani nem lehet, és nem is feltétlenül kell, mert adott esetben elöregedő jóléti társadalmakba áramlik be friss munkaerő, és kellő körültekintéssel, nyitottsággal, toleranciával és alkalmazkodóképességgel minden szereplő jól járhat. Az ellen viszont tűzzel-vassal küzdeni kell, hogy az illegális migráció vámszedői, az embercsempészek valóságos rabszolgakereskedelmet folytassanak a kiszolgáltatott szerencsétlen emberekkel.  
Ezzel a felfogással áll szemben az az állítás, hogy ha nem vigyázol, és kinyújtod a kisujjadat, akkor a migráns le fogja harapni a karodat, elveszi a munkahelyedet, a hazádat és a hitedet. A migráns eszerint közellenség.  
Tiszta lélekkel nem tehető szemrehányás azoknak a hátrányos helyzetűeknek, akik örülnek, ha akad olyan, akit még többen vetnek meg. Örkény egyik egypercesében a pincében megbújó patkányt boldoggá teszi, amikor a falábú házmesterkislány cicának nézi őt, de arra a csodára már gondolni sem mer, hogy mi lenne, ha ő falábú házmesterkislány lehetne.  
Egyszer a Blahán azzal jött oda hozzám egy kéregető: roma vagyok, nem migráns.  
Az ENSZ migrációs szervezete a migráns fogalmát úgy értelmezi, hogy abba beletartozik mindenki, aki nem a hazájában dolgozik, illetve él. Migráns az is, akit kibombáztak szíriai otthonából, és életét féltve menekül – ő egyben menedékkérő is, és menekültté válik, ha ezt a státusát elismerik –, de migráns az a maláj is, aki gazdag „kuvaitiéknál” takarít. És migráns az a magyar nő, aki egy osztrák hegyi faluban nehezen mozgó idős embert ápol, mert így jobban jön ki anyagilag, mint ha óvónőként dolgozna itthon. Iskolásan fogalmazva: nem minden migráns menekült, de minden menekült migráns.  
Fontos lenne, hogy a független média ne kapituláljon a kormányzati propaganda előtt, ne fogadja el, hogy a migráns szitokszó, és ne használja helyette a menekült szót. Ne kösse meg a demagógiával azt a kompromisszumot, hogy csak a háborús helyzetből menekülőnek vannak méltányolható emberi jogai. Ne gondolja, hogy aki „pusztán” a jobb élet reményében indul el, azt úgy kell áthajítani a határon, mint macskát a palánkon. „Gazdasági bevándorlással” legálisan megpróbálkozni nem bűn. A migránsnak nincs „alanyi joga” a betelepedésre és jólétre, de alkupozícióban ő is kínálhat valami hasznosat.
2018.12.12 09:00
Frissítve: 2018.12.12 10:26