Charles Gati: Ezt kell szeretni

Hivatalosan a hétvégén kezdődött itt a nyár, de borús az idő. Ilyen itt most a politikai élet is: a hivatalból optimista politikusok szerint pompás, de sokan – Washingtonban kilencven százaléknyinál is többen – nem ezt tapasztalják. Igaz, kivándorlás egyelőre alig-alig van, kevesen indulnak el Kanadába. Montreal isteni hely, Amerika és Európa remek egyvelege, de a tél ott csaknem hat hónapig tart.

Tehát maradunk, és tűrjük a káros, sőt bűnös politikát. Van, aki meg se mukkan, van, aki beletörődik abba, ami van: egy ember szava úgysem számít, lehetne rosszabb is, ez van, ezt kell szeretni. Az elnök kijelenti, hogy máris minden nagyszerű, az egész világ minket irigyel. Bár a gazdaság valóban elég jól teljesít (főleg a gazdagok örömére), és a sajtó szabadsága példamutató, szinte minden más hanyatlik. Talán leginkább az infrastruktúra. Rozsdás hidak alatt mászik előre a vonat Washington és New York között. Az iskolák egyre kevesebb pénzzel gazdálkodnak. Az egészségügy továbbra is elsőrangú – a tehetősebb többség számára.

Engem leginkább a külpolitika zavar. Nem mintha a múltban minden tetszett volna. Emlékszünk a hibákra és a bűnökre, de én arra is, hogy több évtizeden át Amerika óriási terheket vállalt a relatív béke fenntartásáért. Volt ebből előnye? Önzésből tette? Is. Aki azt mondja, hogy csak önzésből, az felejt, vagy nem ismeri Amerikát. Ám akárhogy volt is, most másképp van. A még ma is a világ vezető hatalmának számító ország egyre inkább magára maradt. Az ön-izoláció tanúi vagyunk. Az Amerikába vetett bizalom Obamáék óta 75 százalékkal csökkent Németországban, 71 százalékkal Dél-Koreában, 70 százalékkal Franciaországban. Nem csekélység.

Aki itt, Amerikában megbékél ezzel a tendenciával, esetleg támogatja is az elnök értelmetlen tweetjeit és az egyik percről a másikra változó, zavaros külpolitikáját, elnézi elemista szintű helyesírási hibáit, az a nehezen lefordítható „appeasement” mentalitását tette magáévá. Hasznosabb nem észrevenni, hogy korrupt. Hogy hazudik. Hogy tudatlan. Vagy azt, hogy mennyi kárt okoz saját országának, itthon és világszerte. Vagy azt, hogy sem a beiktatásán, sem azóta nem volt képes kinyögni, hogy egész Amerika elnöke lesz és nemcsak a támogatóié.

Az 1930-as évekig az appeasement főként pozitív, krisztusi fogalomnak számított. A jó példa számít, előbb-utóbb a rossz szellem megtér. Tessék kibékülni, megbékélni. De 1938 óta megváltozott a szó jelentése. Azóta inkább mindenféle-fajta konfliktus elkerülését jelenti. Akár tiszteljük is a diktátorokat, netán hódoljunk is nekik, még akkor is, ha agresszívak mással vagy saját népükkel szemben; ne kritizáljuk őket, a konfrontáció szóban és tettben is elkerülendő. Washington most ebben az irányban mozdult el az Orbán-kormánnyal való viszonyában.

Akár egyének, akár országok teszik magukévá, az appeasement – a naiv, elvtelen és hiábavaló engedmények politikája – a gyengeség és a félelem jele. Mint valaha a kádári beidegződés: ez van, ezt kell szeretni.

Szerző
Charles Gati

Merkel dilemmája

Angela Merkel kancellárra már régóta nyomás nehezedik az európai szociáldemokraták és liberálisok részéről: lépjen fel végre azért, hogy a Fideszt kizárják a konzervatív európai pártcsaládból. Bár a kancellárnak már régóta elege van a magyar kormányfőnek a demokráciát megcsúfoló intézkedéseiből, a nyugodt erő képviselőjeként sosem akart nagyobb bonyodalmakat, inkább az Európai Néppárton belül próbálták jobb belátásra bírni őt. A magyar kormány intézkedései azonban nem arról tanúskodtak, hogy Orbánt bármennyire is meghatották volna a feddések.

Új helyzetet teremtett a Fidesz kétharmados győzelme. A konzervatív pártcsalád vezetői attól tartanak, hogy a Stop Soros-törvény csak a kezdet lesz: a magyar kormányfő saját teljhatalmának kiépítését vezeti be a jogszabállyal. A német kancellárra ezért nem csak külső nyomás nehezedik. Néhány néppárti EP-képviselő már korábban is felvetette: mit keres még a pártcsaládban a Fidesz, most már azonban az uniópártok egyes EP-képviselői is lázadozni kezdtek. Április végén, a CDU és a CSU EP-képviselőinek informális találkozóján több német képviselő kijelentette: ez így nem mehet tovább. Lapértesülések szerint az aacheni Sabine Verheyen arra panaszkodott, választókörzetében folyvást azzal bombázzák, miért ápol olyan szoros kapcsolatokat a CDU Orbán pártjával. A brandenburgi Christian Erler a magyar tudósokat ért megszorításokat tette szóvá, Markus Ferber (CSU) pedig azt követelte: mielőbb tisztázzák a viszonyt a demokráciától eltávolodó államokkal.

Mindezek alapján teljesen reálisnak tűnik a Tagesspiegel azon értesülése, amely szerint a CDU két feltételt szabott Orbánnak a néppártban maradásra: tegyen meg mindent, hogy a CEU Budapesten maradjon, s várják meg a Velencei Bizottság állásfoglalását a Stop Soros törvénnyel. Ezek ugyan nem vetítik előre a Fidesz gyors kizárását, de a jövő évi EP-választás után már eldöntendőként merülhet fel a kérdés: megszakítsák a közös munkát a demokráciát semmibe vevő párttal, vagy a nagyobb frakció érdekében továbbra is vállalják a jelenlétét.

Elvtársi slicc

Sajnos már a címére sem emlékszem annak a tévéfilmnek, amelyet harmincvalahány éve végigröhögtünk-végigszörnyülködtünk az egyetlen, pártállami tévéadón. Az ötvenes években játszódó mű kulcskonfliktusa az volt, hogy ki mondja meg a főelvtársnak a vállalati kiránduláson: lecsúszott a slicce.

Fájdalom, még a megoldást sem tudom felidézni, mégis, egyfolytában ez a film jár az eszemben, amióta nyilvánosságra került a pécsi városvezetés nagy Alföldi-dilemmája. Hogy akkor most bemutathatnak-e egy olyan darabot a városban, amelynek a Nemzeti Színház éléről száműzött színész-rendező az egyik szereplője, s amelynek a címe - óh, borzalom - Igenis, miniszterelnök úr! Szinte látja az ember maga előtt a verítékben úszó arcokat, a borzolt üstököket és a meg-megremegő kezeket. Hogy ebből mi lesz. És hogy odafönt biztos azt gondolják, hogy. Pedig rólunk igazán nem hihetik. Sőt. És hogy ki volt az a barom. Szabotázs, netán soros. De a legegyszerűbb lesz betiltani, nem igaz?

Jonathan Lynn és Anthony Jay darabja egy a nyolcvanas évek végén futó, brit tévéfilmsorozat alapján készült. Biztosan van benne nem kevés aktualizálás és kikacsintás - hogyan másként kerülhetett volna az ajánlóba az utalás a Brexitre vagy éppen ez a mondat: "egy keleti ország külügyminisztere erkölcsileg megkérdőjelezhető és hatalmas diplomáciai botránnyal veszélyeztető, ám gordiuszi megoldást kínál Európa problémáira"? De a darab lemondása körülbelül annyira bölcs gesztus, mintha 1997-ben valaki kitiltotta volna a mozikból (az ugyancsak brit alapanyagból forgatott) A miniszter félrelépet, mondván, a Horn-kormányban márpedig mindenki mélyen hisz a házastársi hűségben.

Amúgy meg Alföldi Róbert, a Kultúrbrigád és az Átrium, valamint Szigetvár városa köszöni a hírverést. Vélhetően hamarosan a jegyüzérek is csatlakoznak hozzájuk.

Szerző