Charles Gati: Ezt kell szeretni

Hivatalosan a hétvégén kezdődött itt a nyár, de borús az idő. Ilyen itt most a politikai élet is: a hivatalból optimista politikusok szerint pompás, de sokan – Washingtonban kilencven százaléknyinál is többen – nem ezt tapasztalják. Igaz, kivándorlás egyelőre alig-alig van, kevesen indulnak el Kanadába. Montreal isteni hely, Amerika és Európa remek egyvelege, de a tél ott csaknem hat hónapig tart.

Tehát maradunk, és tűrjük a káros, sőt bűnös politikát. Van, aki meg se mukkan, van, aki beletörődik abba, ami van: egy ember szava úgysem számít, lehetne rosszabb is, ez van, ezt kell szeretni. Az elnök kijelenti, hogy máris minden nagyszerű, az egész világ minket irigyel. Bár a gazdaság valóban elég jól teljesít (főleg a gazdagok örömére), és a sajtó szabadsága példamutató, szinte minden más hanyatlik. Talán leginkább az infrastruktúra. Rozsdás hidak alatt mászik előre a vonat Washington és New York között. Az iskolák egyre kevesebb pénzzel gazdálkodnak. Az egészségügy továbbra is elsőrangú – a tehetősebb többség számára.

Engem leginkább a külpolitika zavar. Nem mintha a múltban minden tetszett volna. Emlékszünk a hibákra és a bűnökre, de én arra is, hogy több évtizeden át Amerika óriási terheket vállalt a relatív béke fenntartásáért. Volt ebből előnye? Önzésből tette? Is. Aki azt mondja, hogy csak önzésből, az felejt, vagy nem ismeri Amerikát. Ám akárhogy volt is, most másképp van. A még ma is a világ vezető hatalmának számító ország egyre inkább magára maradt. Az ön-izoláció tanúi vagyunk. Az Amerikába vetett bizalom Obamáék óta 75 százalékkal csökkent Németországban, 71 százalékkal Dél-Koreában, 70 százalékkal Franciaországban. Nem csekélység.

Aki itt, Amerikában megbékél ezzel a tendenciával, esetleg támogatja is az elnök értelmetlen tweetjeit és az egyik percről a másikra változó, zavaros külpolitikáját, elnézi elemista szintű helyesírási hibáit, az a nehezen lefordítható „appeasement” mentalitását tette magáévá. Hasznosabb nem észrevenni, hogy korrupt. Hogy hazudik. Hogy tudatlan. Vagy azt, hogy mennyi kárt okoz saját országának, itthon és világszerte. Vagy azt, hogy sem a beiktatásán, sem azóta nem volt képes kinyögni, hogy egész Amerika elnöke lesz és nemcsak a támogatóié.

Az 1930-as évekig az appeasement főként pozitív, krisztusi fogalomnak számított. A jó példa számít, előbb-utóbb a rossz szellem megtér. Tessék kibékülni, megbékélni. De 1938 óta megváltozott a szó jelentése. Azóta inkább mindenféle-fajta konfliktus elkerülését jelenti. Akár tiszteljük is a diktátorokat, netán hódoljunk is nekik, még akkor is, ha agresszívak mással vagy saját népükkel szemben; ne kritizáljuk őket, a konfrontáció szóban és tettben is elkerülendő. Washington most ebben az irányban mozdult el az Orbán-kormánnyal való viszonyában.

Akár egyének, akár országok teszik magukévá, az appeasement – a naiv, elvtelen és hiábavaló engedmények politikája – a gyengeség és a félelem jele. Mint valaha a kádári beidegződés: ez van, ezt kell szeretni.