Charles Gati: Ezt kell szeretni

Hivatalosan a hétvégén kezdődött itt a nyár, de borús az idő. Ilyen itt most a politikai élet is: a hivatalból optimista politikusok szerint pompás, de sokan – Washingtonban kilencven százaléknyinál is többen – nem ezt tapasztalják. Igaz, kivándorlás egyelőre alig-alig van, kevesen indulnak el Kanadába. Montreal isteni hely, Amerika és Európa remek egyvelege, de a tél ott csaknem hat hónapig tart.

Tehát maradunk, és tűrjük a káros, sőt bűnös politikát. Van, aki meg se mukkan, van, aki beletörődik abba, ami van: egy ember szava úgysem számít, lehetne rosszabb is, ez van, ezt kell szeretni. Az elnök kijelenti, hogy máris minden nagyszerű, az egész világ minket irigyel. Bár a gazdaság valóban elég jól teljesít (főleg a gazdagok örömére), és a sajtó szabadsága példamutató, szinte minden más hanyatlik. Talán leginkább az infrastruktúra. Rozsdás hidak alatt mászik előre a vonat Washington és New York között. Az iskolák egyre kevesebb pénzzel gazdálkodnak. Az egészségügy továbbra is elsőrangú – a tehetősebb többség számára.

Engem leginkább a külpolitika zavar. Nem mintha a múltban minden tetszett volna. Emlékszünk a hibákra és a bűnökre, de én arra is, hogy több évtizeden át Amerika óriási terheket vállalt a relatív béke fenntartásáért. Volt ebből előnye? Önzésből tette? Is. Aki azt mondja, hogy csak önzésből, az felejt, vagy nem ismeri Amerikát. Ám akárhogy volt is, most másképp van. A még ma is a világ vezető hatalmának számító ország egyre inkább magára maradt. Az ön-izoláció tanúi vagyunk. Az Amerikába vetett bizalom Obamáék óta 75 százalékkal csökkent Németországban, 71 százalékkal Dél-Koreában, 70 százalékkal Franciaországban. Nem csekélység.

Aki itt, Amerikában megbékél ezzel a tendenciával, esetleg támogatja is az elnök értelmetlen tweetjeit és az egyik percről a másikra változó, zavaros külpolitikáját, elnézi elemista szintű helyesírási hibáit, az a nehezen lefordítható „appeasement” mentalitását tette magáévá. Hasznosabb nem észrevenni, hogy korrupt. Hogy hazudik. Hogy tudatlan. Vagy azt, hogy mennyi kárt okoz saját országának, itthon és világszerte. Vagy azt, hogy sem a beiktatásán, sem azóta nem volt képes kinyögni, hogy egész Amerika elnöke lesz és nemcsak a támogatóié.

Az 1930-as évekig az appeasement főként pozitív, krisztusi fogalomnak számított. A jó példa számít, előbb-utóbb a rossz szellem megtér. Tessék kibékülni, megbékélni. De 1938 óta megváltozott a szó jelentése. Azóta inkább mindenféle-fajta konfliktus elkerülését jelenti. Akár tiszteljük is a diktátorokat, netán hódoljunk is nekik, még akkor is, ha agresszívak mással vagy saját népükkel szemben; ne kritizáljuk őket, a konfrontáció szóban és tettben is elkerülendő. Washington most ebben az irányban mozdult el az Orbán-kormánnyal való viszonyában.

Akár egyének, akár országok teszik magukévá, az appeasement – a naiv, elvtelen és hiábavaló engedmények politikája – a gyengeség és a félelem jele. Mint valaha a kádári beidegződés: ez van, ezt kell szeretni.

2018.05.30 08:02

Felhőben

Közeledik az önkormányzati választás, az állam is szelídebb arcát próbálja mutatni a települési hivatalokkal szemben. Már azt üzente lapunkon keresztül a Kincstár, hogy nem is kap büntetést minden önkormányzat, amelyik nem tudta feltölteni határidőre a zárszámadását a híres-hírhedt ASP rendszerbe, pedig eddig nem volt kegyelem a mulasztóknak. 
Csendben lapozhatnánk is, ha az engedmény nem a folyamatos hibákat akarná elfedni, és a hangos tiltakozásoknak elejét venni. Mert ez a felhő alapú központi adatbázis, amihez idén januártól minden magyar településnek csatlakozni kellett, talán még soha, egyetlen napig sem működött zökkenőmentesen az egész országban: azok a közszolgák, akiknek 2008 óta egy fillér béremelést nem adott a mi adóforintjainkból a kormány, csakis éjszaka és hétvégén tudják normális sebességgel feltölteni az elvárt anyagokat.
Szakszervezeti nyomásra szerencsére azt megengedi az állam, hogy saját iparűzési adóbevételeikből a helyhatóságok valamennyit emeljenek a hivatali dolgozók fizetésén, de ki tudja meddig. Az ASP rálát minden fillér befizetésre és kiadásra, már nincs a települések életének olyan szelete, ahol nem azt mondja a kormány: fizesd saját zsebből, ha tudod. Megnézem a könyvelésed, és azt látom, a költségvetésed 13. során még lehetne kicsit faragni. Oldd meg valahogy, és mindjárt kisebb kiegészítést kell adnom a központi keretből. Senki nem tudja, mikor jön el a pillanat, amikor egy tollvonással harmadolja, megfelezi az állami pénzből fizetett hivatalnoki létszámot a belügyi tárca, s ha nem tetszik, le lehet húzni a rolót. 
Minden polgármester agyában kitörölhetetlen nyomot hagyott a 2016 februári, „Hatékony helyi közigazgatás” címet viselő, szerző nélküli háttértanulmány, amely a kétezer fő alatti kistelepülések hivatalait egyszerűen meg akarta szüntetni. Az ASP rendszer körüli mostani botrány és minden késlekedés alapot is szolgáltathat a döntéshozóknak a lépéshez. S akkor megnyugodva hátradőlhet a Főfőfő Hivatalnok: a csórók nem mehetnek majd panaszra sehová.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:23

Hűlt testvériség

Nincs kényelmesebb megoldás, mint közhellyel kezdeni egy írást – a start ugyan lapos, cserébe viszont nem terheli sem az olvasó asszociációs képességeit, sem a szerző szürkeállományát. Csábító lenne azzal nyitni – lengyel témáról lévén szó – miszerint: „Lengyel, magyar, két testvér, együtt iszik, együtt harcol”. (Eredetiben: Polak, Węgier, dwa bratanki, i do szabli, i do szklanki.) Mondom, csábító lenne, de nem lehet. A közhely kimúlt. Legfeljebb protokoll-eseményeken recitálják, vagy vodka-túlnyomás esetén – elismerésképp, ha egy magyar lengyelül szólal meg, a nyelven, amelyben több mint 60 százalék a rendhagyó formulák aránya.
A korábban rongyosra citált mondás sírját Putyin (orosz elnök) ásta meg, és Orbán (magyar miniszterelnök) temette el. A pacalleveses ember a Novy Sviaton, a tar taxis úton a reptér felé, és a galambősz teremőr-néni a zsidó múzeumban elszánt arccal magyarázza, hogy az oroszokkal nem, nem, soha. Mert azok még a második világháború poklában is a legrosszabbak voltak. A felhúzott szemöldökre, illetve az „És a németek?” közbevetésre csak legyintés a válasz, meg a megfoghatatlan mondás, hogy „azok legalább úriemberek voltak”.
A megjegyzésre, hogy azért az orosz-ellenességet felülírja a két jobboldali rezsim közös érdeke, egyaránt kerekedik a pacalos és a taxis szeme (előbbi a lengyel kormánypárt, a PIS szavazója, az utóbbi a „polák Jobbik”, a KORWIN szimpatiánsa). „Jobb-ol-da-li?” – tagolja a személyfuvarozó kisiparos. „Posztkommunista! Állampárti!” – vágja oda dühösen.
„Akkor miért szekundált Orbán Viktornak március 15-én Budapesten a lengyel kormányfő?”. „Az politika, nem barátság” – mosolyognak. És kétségtelen: esti hírműsoraikban a lengyel tévék szót sem vesztegettek arra, hogy Mateusz Morawiecki Orbánnal parolázott a magyarok nemzeti ünnepén.
2019.03.22 09:00
Frissítve: 2019.03.22 09:24