A Brexit a „soros”

Lassan szervezhetik a magyarországi tanulmányutat azok a brit politikai aktivisták, akik szerint hazájuk boldogságához az Európai Unióból való kilépésen, a Brexiten keresztül vezet az út. Csodájára járhatnának, miként lehet olyan feketére festeni Soros Györgyöt, hogy az automatikus választási győzelmet biztosítson mindazoknak a gondolatoknak, amelyeket Soros állítólagos nézeteivel szemben fogalmaznak meg. Talán van még a raktáron néhány plakát, ami jól illusztrálhatná a brit látogatóknak a kozmopolita kalmárszellem elleni nemzeti küzdelem távlatait.

Soros György ugyanis bejelentette, hogy napokon belül kampányba kezd, írjanak ki népszavazást a Brexit visszacsinálásáról. Az előző, 2016. június 23-iki referendum vége az lett, hogy megkezdődtek az EU-ból való kilépési tárgyalások, ám sokak szerint óriási károkat okozna, ha ténylegesen megtörténne a kilépés.

Ha a briteket ezért most bárki Soros ellen akarná hangolni, voltaképpen nem is lenne olyan nagyon nehéz dolga, hiszen az üzletember a kilencvenes évek elején hatalmas nyereségre tett szert az angol font gyengülésére és a német márka erősödésére alapozott, spekulatív pénzügyi műveleteinek eredményeként. Magyarország ennél sokkal nehezebb feladatot oldott meg, teljes sikerrel: abból a bőkezű adakozóból sikerült első számú közellenséget varázsolni, aki a ma kormányon levőket is támogatta annak idején, bimbózó, liberális ifjúkoruk hajnalán.

Az viszont felettébb kérdéses, hogy lehet-e brit földön – pontosabban a brit demokrácia közismert módon évszázadok óta locsolt gyepén – „visszavágót” rendezni kilépési referendumból. Összefér-e a demokráciával, hogy addig népszavaztassunk, amíg ki nem jön a kívánt eredmény? Elvben igen, ha időközben alapvetően megváltoztak a körülmények. Csakhogy nem változtak meg.

Szerző

Út és víz kell a földnek

Szép kiadványok látnak napvilágot a kormány, illetve a Földművelésügyi Minisztérium jóvoltából, melyekben a magyar mezőgazdaság egyre jobb helyzetét ecsetelik. Egy szó sem esik azonban az agrárium elmaradott területeiről.

Az egyik ilyen a mezőgazdasági utak helyzete, állapota. A kommunista időszakban ezek az utak a termelőszövetkezetekhez, illetve az erdőgazdaságokhoz tartoztak, melyek az utak karbantartását saját eszközeikkel oldották meg. A 60-as évek végén kezdődött program alapján sok földutat építettek át betonúttá, általában három méter szélességben. Ez a program kb. 10-12 évig tartott, s ekkor épültek meg azok a külterületi utak, melyek ma is funkcionálnak. A tsz-ek felbomlásával aztán a helyi utakat az önkormányzatoknak kellett átvenniük. Ez a folyamat a 90-es évek közepére lezajlott. Ma hazánkban a közel 3200 önkormányzat kezelésébe tartozik a helyi úthálózat döntő része.

Kétféle hálózatról beszélhetünk. Az állami úthálózathoz 31805 kilométer út tartozik, közöttük az első- és másodrendű, összekötő, bekötő, vasútállomáshoz vezető utak, illetve az autópályák. A helyi vagy önkormányzati úthálózat részei a bel- és külterületi utak, a hozzájuk tartozó hidak, valamint kerékpárutak és járdák.

2005-ben a belterületi és külterületi utak hossza 158760 kilométer volt, ebből a külterületieké 105179 kilométer. Kiépített viszont mindössze 5021 kilométer volt (4,77 százalék). Egy évtizeddel később, 2016-ban a bel- és külterületi utak hossza 174577 kilométer volt, az utóbbi 118713 kilométer. Kiépítettnek 5902 kilométer minősült (4,97 százalék).            

Mint látható, a helyi úthálózat közel 5,5-szer nagyobb, mint az állami, mely több tízmilliárd forintot kap évente, míg a helyi ennek csak a töredékét. A külterületi, helyi közutak fejlesztésére, az önkormányzati utak kezeléséhez, állapotjavításához, karbantartásához szükséges munkagépek beszerzésére a Vidékfejlesztési Program 18,4 milliárd forintot hagyott jóvá. Ebből csak kb. 10 milliárd jut útépítésre. Jelenleg 20-25 millió forint kilométerenként egy 3 méter széles út kiépítése, azaz 250 év kellene ahhoz, hogy a külterületi mező- és erdőgazdasági utak kiépüljenek! Ha az autópályák építéséhez hasonlóan itt is megduplázódnak az árak, akkor 500 év alatt lehet kiépíteni Magyarország földúthálózatát. Ez elképesztő helyzet.

A külterületi utak kiépítettsége, mint láthattuk, 5 százalék alatt van. Hasonló nagyságrendű országokban - Ausztria, Belgium, Dánia, Hollandia - a kiépítettség 80 százalék körüli. Felmerül a kérdés, hogy így hogyan lehet minálunk export minőségű szőlőt, gyümölcsöt, paradicsomot termelni? Míg a szép áru kiérkezik az első kiépített útig, addigra összetörik. Nem beszélve a gépek kopásáról, javítási költségeinek emelkedéséről, a betakarítási nehézségekről.

Szomorítja a képet, hogy a Vidékfejlesztési Program 18,4 milliárdjában egyáltalán nem szerepel az utakhoz tartozó hidak fejlesztése, fenntartása, habár ezek az út részét képezik és katasztrófához vezethet felújításuk elmulasztása. Hány hídmérnök található a 3200 önkormányzatnál? Alig néhány. Évente hány felülvizsgálat történik? Hiszen a Közúti Hídszabályzat igen szigorú felülvizsgálatot ír elő a hidak állapotának felmérésére.

Hogy milyen kormányzati lépésekre lenne azonnal szükség? Új vidékfejlesztési politikát illetve programot kell készíteni szakemberek bevonásával. Sürgősen tenni kell róla, hogy tíz év alatt létrejöjjön egy megfelelő létszámú szakember gárda, minimum járási szinten. A mindenkori kormánynak a helyi úthálózatra sokkal több pénzt kell áldoznia évente.

Az önkormányzatok manapság csak az iparűzési adót, a mezőőri járulékot, helyenként a földadót szedik be a termelőktől, mely milliárdokból alig fordítanak az utakra és hidakra. Ezen az áldatlan állapoton szintén a kormánynak és a földművelésügyi tárcának kellene segítenie rendeletek, törvények módosításával, beleértve azt is, hogy a helyi gazdálkodóknak is döntési joguk legyen a befizetett adóik felhasználásáról. A helyi adók felét legalább az utak építésére és a hidak fenntartására kellene fordítani. A helyi utak felügyeletét a Belügyminisztériumtól át kell tenni a földművelésügyhöz. A helyi lakosság pedig addig is kérje számon az önkormányzatokon a helyi utak építésére, fenntartására vonatkozó törvényi kötelezettségek betartását.

A mezőgazdaságnak ugyanilyen elhanyagolt területe az öntözés. Hazánkban mintegy 5,2 millió hektár szántóföld van, melyből csak 105-110 ezer hektárt öntöznek. Ez nem teszi lehetővé a rentábilis termelést. Magyarországon évente 117,5 köbkilométer felszíni víz folyik keresztül, amelyből csak másfelet hasznosítunk. (Összehasonlításképpen: a Balaton vízmennyisége 1,9 köbkilométer.) A 2003-as Vásárhelyi-terv tizenkét Tisza-menti víztározó megépítését célozta meg, eddig kettő készült el. Ha megépülne minden víztározó, akkor közel 6 köbkilométer vizet tarthatnánk vissza a vízhiányos területek öntözésére.

Olyan időszakban, mikor a világban egyre erősebb a felmelegedés, egyre súlyosabb a sivatagosodás, 2 százaléknyi öntözött terület esetén hogyan lehet beszélni bármiféle esélyről, programról, a gazdák támogatásáról? Sajnos ez a terület is a Belügyminisztérium fennhatósága alatt van, így sürgősen át kell tenni a földművelésügyhöz és a megyei vízügyi igazgatóságokhoz. Szakemberekkel sokkal többet lehetne elérni.

A minőségi termelésünk alapja a jövőben a megfelelően kiépített úthálózat és a korszerű vízgazdálkodás kell legyen.

Szerző

Szakszervezeti apály

Ez év januárjától a szakszervezetek takaréklángra csavarták szervezeti életüket, a hivatalos kampányidőszakban pedig szinte elnémultak. A csendet legfeljebb egy-két ágazati vagy helyi szakszervezet megmozdulása verte fel. Az országgyűlési választást követően ugyancsak kivártak a szakszervezeti tömörülések, mondván, amíg nincs új kormány, addig értelmetlen bármilyen kezdeményezés. Ezzel szinte egy fél évre némaságot fogadtak a konföderációk, és ezt az állóvíz-szerű állapotot a tagság sem fogadta kedvezően. A huzamosabb ideig tartó érdekvédelmi apály megnehezíti a szakszervezeti munka nagyobb sebességfokozatra való kapcsolását.

Ráadásul rendkívül kevés a fiatal tisztségviselő. Amíg a függetlenített szakszervezeti munka nem biztosít sem anyagi, sem egzisztenciális biztonságot, addig nem adják egymás kezébe a kilincset az alkalmas fiatal jelöltek. Viszont nehezen beszélhetünk érdemi partnerségről, amikor gyakran erős függelmi viszony van munkáltató és érdekvédő között, és bizony gyakran kottázni lehet a köztük lévő felkészültségbeli különbséget.

A kilencvenes években módszertani kérdésekben, továbbképzések terén rendkívül hasznos szereplője volt az érdekvédelmi munkának az Érdekvédelmi Tanácsadó Szolgálat (ÉTOSZ). A közelmúltban ismét életre hívták, de a szakszervezeti konföderációk sanda szemmel tekintenek a szervezetre, mivel az elemzéseket végez, minősíti a szakszervezetek munkáját, és ez nem mindig kedvező. Ezért csak ímmel-ámmal vállalnak részt az ÉTOSZ finanszírozásában. Pedig az intellektuális-szervezeti megújulás a megszokott, belterjes módon nem megy.

Dicséretes, ahogy a szakszervezeti tömörülések erőfeszítéseket tesznek a modellváltás, a korszerűbb szervezeti struktúrák életre hívása érdekében. Szárba szökkennek friss ágazati, ágazatközi egyeztető színterek, szervezeti formák, csakhogy úgy tűnik, ezek sem lesznek érdemibbek, hatékonyabbak. Gereblyézzük a vizet.

Azt is be kell látnunk: lejáratódtak a szakszervezetek, és az aktuális társadalmi-gazdasági folyamatok sem kedveznek a megújulásnak. Szükség lenne egy rugalmasabb és szakszervezetbarát Munka Törvénykönyvére, és okkal vetődhet fel a szakszervezetek finanszírozásának kérdése is. Az a kérdés sem ok nélküli, hogy kiket képvisel a szakszervezet. A szűken vett tagságot, vagy miután egy helyi kollektív szerződés minden munkavállalóra vonatkozik, úgy mindenkit? Ellenben: aki nem tag, hogyan járul hozzá a szakszervezet működéséhez?

Megannyi kérdés. Egy azonban biztos: a szakszervezeti apály nem javít a helyzeten.

Szerző