Kácsor Zsolt: Juliska néni élete és halála

Publikálás dátuma
2018.06.09 09:22
SHUTTERSTOCK FOTÓ
Fotó: /

Ferikéék a kétszobás, lakótelepi panellakásukba befogadták Juliska nénit, de nem nagyon örültek neki. Ferike meg is mondta neki, hogy reméli, kevesebbet fogyaszt, mint egy első szériás Suzuki Swift, amit Juliska néni nem értett, viszont tényleg keveset fogyasztott. Nyolcvanhét éves volt, étvágytalan és beteges. Azért kellett befogadni, mert a lakásában már nem tudta ellátni magát, otthonba viszont nem akart menni, ezért költözött a lányához, akit Kisjuliskának hívtak a családban, hogy megkülönböztessék az anyjától. Az említett Ferike a vő volt tehát, Kisjuliska férje, hatvan körüli, elhízott rokkantnyugdíjas, aki reggel nyolckor bekapcsolta a tévét, este kilenckor pedig kikapcsolta, ide-oda váltott a magyar és külföldi csatornák között, és olykor a fotelben ülve elaludt, pedig a tévé maximális hangerőn bömbölt, Ferike ugyanis süket volt, de szégyellte, és hallókészüléket nem akart hordani. Juliska néni a kisszobába költözött, és igyekezett meghúzni magát, mert Ferike mogorva volt vele, nem örült az anyósának, ingerülten kaffogott, amikor meglátta. Kisjuliska még eljárt dolgozni, egy éjjel-nappali kisboltban volt pénztáros, nem úszta meg, hogy egy hónapban egy-egy hétre be ne osszák éjszakára. Olyankor reggel fél 7-re ért haza, bedőlt az ágyba, és másfél óra múlva arra ébredt, hogy Ferike bekapcsolja a tévét, és maximális hangerőn bömbölteti. A kurva anyád, üvöltötte ilyenkor Kisjuliska, a tied, üvöltette vissza Ferike, miközben Juliska néni a kisszobában kuksolt, és mindent hallott, csak nem mert szólni, félt, hogy kiteszik. A tizedik emeleten laktak, Juliska néni azzal szórakoztatta magát, hogy az ablakból bámulta a kőbányai lakótelepet, ahol mindig akadt látnivaló, igaz, az emberek kevésbé érdekelték, a madarakat jobban szerette, főleg a varjakat, mert azok szerinte okosabbak voltak, mint az emberek, de legalábbis Ferikénél biztosan. Juliska néni egy tuskónak tartotta a vejét, nem is értette soha, hogy a lánya miért ment hozzá. A maga módján hitt Istenben, és azt gondolta, hogy az Isten direkt Ferike miatt nem engedte, hogy Kisjuliska teherbe essen. Miért akarta volna a Jóisten, hogy egy ilyen tuskó, mint a Ferike, még szaporodjon és sokasodjon is? Juliska néni egy évben csak egyszer ment templomba, mégpedig karácsonykor az éjféli misére, és olyankor külön kérte a Jóistent, hogy legyen kegyes a lányához, és ne adjon neki kisbabát. Ez mindig bejött.

Aztán Kisjuliska elérte azt a kort, amikor már nem is lehetett gyereke, úgyhogy Juliska néni ezután meg azért imádkozott az éjféli misén, hogy a Jóisten szabadítsa meg a lányát a Ferikétől, ettől a tuskótól. De ez meg nem jött be. Egy-egy, gondolta Juliska néni, és végső soron elégedett volt az eredménnyel. Igyekezett tartani magát, hogy ne legyen Ferikéék terhére, még a gyógyszerét is saját maga váltotta ki, pedig két órájába telt, míg a járókerettel eltipegett a legközelebbi patikába. Ilyenkor a fekete ruháját vette föl, úgy nézett ki benne, mint egy csillogó szemű, vén varjú. Egy hónapban egyszer megengedte magának, hogy vegyen egy üveg Nutellát, akciósan, 499 forintért, mégpedig abban a kisboltban, ahol a lánya dolgozott. Miért kell ilyen szarra költeni a nyugdíját, anyuka, kérdezte ilyenkor Kisjuliska, de anyuka tántoríthatatlan volt a Nutellát illetően. Az édes mogyorókrémet a rendszerváltás idején szerette meg, mert előtte efféle finomság idehaza nem volt kapható. Hazatipegett a Nutellájával, és kiült vele az ablak elé nézelődni. Miközben a varjakat bámulta, bekanalazta a mogyorókrém felét, a másik felét meg eltette hó végére. Ha kifogyott, már ment is a kisboltba érte, hiába mondta neki Kisjuliska, hogy ő majd hazaviszi azt a kibaszott Nutellát, Juliska néni ragaszkodott ehhez a ceremóniához: fekete ruhában járókerettel tipegni Nutelláért.

Még csak fél éve laktak együtt, amikor Juliska néni úgy döntött, hogy nem marad ebben a lakásban tovább, hanem inkább elrepül. Ferike szerint legalábbis elrepült, ezt mondta ugyanis a rendőröknek, akik közigazgatási eljárás keretében vizsgálták ki Juliska néni halálának ügyét. Öngyilkosságnak minősítették az esetet, amelynek egyetlen tanúja volt, maga Ferike, igaz, ő nem látott és nem hallott semmit, mert éppen a tévét nézte, amikor Juliska néni állítólagosan kiugrott az ablakon. Az alsó szomszéd csöngetett be Ferikéhez azzal a hírrel, hogy nagy baj van, Juliska néni meghalt, odalent fekszik az utcán, össze van törve, és csupa vér. Ferike nem szólt semmit, fölállt, és lement a szomszéddal, hogy megnézze Juliska nénit. A tragédiára való tekintettel Kisjuliskát elengedték a műszakból, rohant is haza, és még elkapta a pillanatot, amikor az anyját a halottszállító kocsiba berakták. A fekete ruhája volt rajta, hiszen a halála előtt boltba ment a szokásos mogyorókrémért. Kisjuliska nem értette, hogy az anyja miért vette meg a Nutellát, ha meg sem ette, hanem kiugrott inkább az ablakon, de amikor Ferike elsötétült szemébe nézett, megértett mindent. A kurva anyád, mondta neki, mire Ferike csak annyit válaszolt: a tied.

2018.06.09 09:22

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00