Az utolsó bástya ostroma

Látszólag hihető teóriával állt elő Hadházy Ákos, aki szerint Orbán Viktor tulajdonképpen Magyarország kilépését készíti elő az Európai Unióból a bíróságok függetlenségének felszámolásával. A Lehet Más a Politika országgyűlési képviselője sajtótájékoztatóján kifejtette: a magyar miniszterelnök ekképpen próbálja elkerülni, hogy az Európai Ügyészség felelősségre vonja őt. A hazánkban burjánzó korrupció ismeretében magam is tetszetősnek és plauzibilisnek tartanám ezt az elméletet; annál is inkább, mert már az illetékes uniós szervek is felfigyeltek például arra a viszolyogtató közbeszerzési gyakorlatra, melynek értelmében kizárólag az Orbán-kabinet holdudvarához tartozók juthatnak zsíros állami megrendelésekhez.

A magyar kormányfő azonban alighanem tisztában van azzal, hogy Magyarországnak az EU-ból való kiléptetése az orbáni politika neuralgikus pontját jelentené, hiszen hazánk lakosságának túlnyomó része a közvélemény-kutatások szerint is ellenezne egy ilyen öngyilkos ugrást a semmibe. „Komp-ország” Moszkva érdekszférájába történő lavírozása belpolitikai szempontból tehát valószínűleg nem lenne kifizetődő még akkor sem, ha a túlsúlyos kormánypárti média éjjel-nappal Brüsszel-ellenes propagandát ontana mintegy a kilépés előkészítéseként. Pénzügyileg sem lenne rentábilis Orbán Viktor számára a távozás, és nem pusztán a tetemes összegű uniós támogatásoktól való elesés okán. Putyinnak paradox módon csak addig fontos Magyarország, amíg hazánk az európai szupranacionális szervezet leggyengébb láncszeme, melynek révén fellazítható a kontinens politikai kohéziója; jól kitapintható érdek híján sem „minden oroszok cárja”, sem a geopolitikát többnyire bizniszként felfogó pekingi vezetés nem finanszírozna egy autokratikus kísérletet Európa közepén.

A „centrális erőtér” megteremtésének igényéből konzekvensen következik ugyan a harmadik hatalmi ág függetlenségének felszámolása, a három éve elveszített alkotmányozó többség hiányában azonban a kormánypártok egészen mostanáig nem tudtak belefogni a magyar jogállamiság utolsó bástyájának destrukciójába. A belpolitikai háttér ehhez április óta adott, ami pedig a kormányzati mozgásteret meghatározó nemzetközi körülményeket illeti, Orbán Viktor kabinetje külföldön sem tétlenkedik. A magyar diplomácia vezetője bizonyos értelemben hasonlít XVI. Lajos királyhoz, aki a francia nemzetgyűlés határozatait előszeretettel vétózta meg. Szijjártó Péter tárcája hasonlóképpen megakadályozza az Európai Unió minden kísérletét az illegális migráció mértékének csökkentésére, legyen szó a kibocsátó országokkal történő együttműködésről vagy a dublini rendszer reformjáról. A huszonnyolcak közti konszenzus követelményét kiaknázó magyar külügyér magatartását nehéz másként értelmezni, mint hogy főnöke a kontinenst sújtó migrációs válság fenntartásában érdekelt. A káosz a záloga ugyanis annak, hogy Orbán szélsőjobboldali szövetségesei a soron következő EP-választásokon megerősödjenek. A megváltozott politikai klímában felszámolható lesz aztán a bírói függetlenség, plusz az Európai Ügyészség ötlete is kútba esik majd.

Most szép lenni nyugdíjasnak

Aki nem tudná, annak szeretném nyomatékosan is a tudtára adni: ebben az országban még soha nem volt olyan jó nyugdíjasnak lenni, mint ezekben, az években. A Nemzeti Együttműködés Rendszere kifejezetten szívügyének tekinti, hogy az idős emberek napról napra, évről évre jobban éljenek. Még baloldali beállítottságú, tekintélyes közgazdász barátom is arról győzködött a minap, hogy a nyugdíjam reálértéke csak úgy szárnyalt az elmúlt években.

Innen nézve persze kicsit szomorúbb a helyzet. Legalábbis akkor, amikor elmegyek a piacra bevásárolni. Furcsa ellentmondással kell szembesülnöm: noha a gazdasági prognózisok alig jeleztek inflációt, meg bizonyos élelmiszerek áfája is jelentősen csökkent, ám amikor a zöldség, a gyümölcs, a felvágott, meg a hús a kosaramba kerül, rendesen ki kell nyitnom bugyellárist, ha nem akarok a pénztárnál szégyenben maradni. Odáig már nem is megyek, milyen szívszorító beszélgetések tanúi lehetünk a gyógyszertárakban, amikor azt halljuk, hogy a néninek nincs pénze kiváltani a szívgyógyszerét. Jó, ez talán demagógia…

Amíg 2016-ban 7 százalékkal, tavaly már kétszámjegyűen nőttek a reálbérek, eközben a nyugdíjak reálértéke két éve 1,4, tavaly pedig 3 százalékkal nőtt, és az idén sem biztatja senki az időseket érdemi emelkedéssel. Azt sem könnyű elfogadni, hogy a „nyugalom évei” alatt a nyugdíjolló rendesen kinyílik: aki néhány éve még tisztesnek mondható ellátmánnyal került ki a munka világából, annak a juttatása az újonnan belépők miatt évről évre hátrébb szorul a „jó nyugdíjak” listáján. És akkor hol marad el ettől az évtizedekkel korábban nyugdíjba kerültek járandósága? Ki emlékszik még a svájci indexálásra, amikor nyugdíjasok és aktívak együtt sírtak vagy nevettek, ha változtak a reálbérek?

Azzal nem volna semmi baj, hogy az aktív dolgozók jövedelme évről évre emelkedik. Bőven van e téren is pótolnivaló. A gazdasági tárca vezetőinek fájjon a feje amiatt, hogyan lehet megmagyarázni a viszonylag szerény, évente csupán 4 százalék körüli GDP-növekedéssel a lassan kétszámjegyű reálbér növekedést. Magyarázatot amúgy bőven talál a közbeszéd: a jó szakemberek már a Lajtán túl keresik a boldogulásukat, akik pedig még itthon vannak, csak sokkal magasabb bérért hajlandóak dolgozni.

Amikor valamiből hiány van (ismerjük ezt a szocializmus korából), akkor a pult alól előkerülő áruért akár értéke felett is hajlandóak vagyunk fizetni. Alighanem csak ezzel lehet magyarázni, hogy a Balatonon félmilliót fizetnek egy tapasztalt pincérnek, egymilliót a jó szakácsnak.

Ez a hiánymódszer a nyugdíjasok esetében aligha válna be, mert nem hiszem, hogy a kormánynak fejfájást okozna, ha a nagymamák és a nagypapák vennék a sátorfájukat, és világgá mennének. Talán csak akkor esnének gondolkodóba, ha a Parlament előtt százezrek skandálnák: „Vissza nekünk a nagyszülőket!” Vagy ”Emeljétek a nagypapa nyugdíját!”

Csodálkoznék, ha Varga Mihály, netán bárki más odabent, ezt meghallaná.

Szerző
Frissítve: 2018.06.27. 15:43

A Cadillac neve: Vadállat

Hálás dolog a mesés Keletről írni: ott már lenyugodott a nap, és minden lezajlott, amikor nálunk még ebédszünet sincs – a lapzártát lekésni tehát lehetetlen.

Mégis hálátlan dolog a mesés Keletről írni: a rejtélyes mosollyal szabadjára eresztett szóvirágzuhatagból sokkal nehezebb kihámozni a lényeget, mint egy sótlan norvég NATO-főtitkár tömör sajtótájékoztatójából. Különösen akkor, ha a nyugati partner keletibb a keletinél, és ha minden állítását komolyan vennénk, akkor hátradőlhetnénk a karosszékben: Donald Trump és Kim Dzsong Un megváltotta a világot. Ha nem is a bűneitől, a Koreai-félsziget nukleáris veszélyeztetettségétől mindenképp.

A helyszínen nyüzsgő média – háromezer különtudósító, ilyet még nem látott Szingapúr – nem elégedhetett meg a négypontos közös közlemény ismertetésével, ilyenkor kötelező penzum a „human touch”, a történet emberközelbe hozatala. Találj valami emberit – utasítja a főszerkesztő a helyszínre küldött emberét, és aki keres, az talál.

Olvasom tehát, hogy ebéd után a két vezető rövid együttes sétát tett. Trump megmutatta Kimnek egyik járművét, egy Cadillac típusút, amelyet Vadállatnak becéznek. Az amerikai elnök egyik testőre kinyitotta az autó ajtaját, Kim pedig megnézte azt belülről.

Eddig a „human touch”.

Mi lehet az epizód üzenete? Mert azok, akik a legapróbb részletekig kidolgozzák ezeket az emberszabásúnak szánt minijeleneteket, a tárgyalások „mentén” zajló áltörténéseket, mindig üzenetekben gondolkodnak.

Kim Dzsong Un tehát, aki korábban véres kezű diktátor, robbantómester és rakétamegszállott volt, illetve újabban a hazáját szenvedélyesen szerető, nagyon intelligens ember – mindkét minősítés amerikai, igaz, az első a médiából, a második az elnök legfrissebb gyöngyszemei közül való -, szóval Kim bepillantást nyer az amerikai álom ikonikus kellős közepébe, egy luxus Cadillac belsejébe. Nyilván elkápráztatja, amit lát, azért mutatták meg neki. „Neve is van?” - kérdezi a kis vezér, aki időnként szeret valószínűtlenül széles szárú fekete nadrágban pompázni, felnyírt hajviselete pedig a legjobb európai fodrászszalonokat is megszégyeníti.

„Hogyne, Vadállatnak becézem” - válaszol Trump, és a testőr halkan visszacsukja a Cadillac ajtaját.

A vadállat szóról vajon beugrik-e Kimnek, hogy néhány évvel ezelőtt egy hongkongi lap azt kürtölte róla világgá, kiéheztetett vérebekkel tépette szét nagybátyját, aki pártütésben találtatott bűnösnek? A hír álhírnek – Trump kedvenc szavával: fake newsnak – bizonyult, a nagybácsival sortűz végzett, annak rendje és módja szerint.

Valljuk be, a világnak gőze sincs, mi zajlik a háttérben. Csak a nagyon bennfentesek érthetik, hogy az eddig buzgón folytatott atomrobbantások és rakétakísérletek mitől adták át egycsapásra a helyüket az ünnepélyes fogadkozásoknak, hogy új, boldog békekorszak veszi kezdetét. De hamar ki fog derülni, valóban elindul-e egy új folyamat a Távol-Keleten. Ha igen, annak örülni kell majd, de akkor Európának azt is érdemes tudatosítania magában, hogy a globális porondon szélárnyékba került.

Szerző