Cukormáz

Kívülről a csomagolás hibátlan. Ami azonban belül van…

A Magyar Labdarúgó-szövetség (MLSZ) sajtóosztálya az írásos megkeresésekre automatikus válaszüzenetet küld magyarul és angolul, 48 órán belüli válaszadást ígér. Hibátlan megoldás. A gond ott van, hogy utána gyakran nem jön válasz a kérdésre, vagy csak hetek múlva.

Egyre-másra épülnek itthon a szebbnél-szebb stadionok, most már nem lehet azt mondani, hogy a nézőket a lepusztult arénák tartják távol a bajnoki meccsektől. A szép stadionok építési költségei azonban ellenőrizhetetlen módon emelkedtek, több milliárd közpénz került kormányközeli barátok, cégek zsebébe. A felépült stadionok üzemeltetése általában nem megoldott, a nézők pedig továbbra is otthon maradnak.

Csányi Sándor, az MLSZ elnöke immár a nemzetközi szövetség, a FIFA alelnöke is. Az elnök utáni legfontosabb ember, ez óriási diplomáciai siker. De. Az FBI szerint a FIFA úgy működik, mint a maffia, ha valakinek kiderülnek az üzelmei, és távoznia kell, jön helyette más, aki folytatja ugyanazt a tevékenységet. Csányi elődjét, a spanyol Angel Maria Villart korrupciós ügyei miatt letartóztatták, az alelnöki pozíció megszerzéséért nem volt verseny, egyedül az MLSZ elnöke jelentkezett.

Hasonló a helyzet a labdarúgó-világbajnoksággal, amelynek szintén két arca van. Az egyik: a tömött lelátók, egzotikus válogatottak, melyeket máskor nem láthatunk, az idő előrehaladtával fokozódó izgalmak, egyre jobb meccsek. Csodálatos sportélmény, amit több milliárd futballszurkoló vár az egész világon, és amiről évekkel később is jó beszélgetni.

A másik arc kevésbé fényes: csalás a helyszínek kijelölésénél, a 2006-os németországi vb óta minden alkalommal megvesztegették a szavazókat. Az egyértelmű bizonyítékok ellenére sem vették el azonban a rendezési jogot senkitől. Négy év múlva Katar lesz a házigazda – szintén megvásárolt voksokkal -, a tervek szerint 2022 végén, mert akkor nincs elviselhetetlenül meleg. Pénzért bármit lehet.

Mi vagyunk a hibásak, miért kaparjuk le azt a fránya cukormázat?

Szerző
Frissítve: 2018.06.27. 15:28

Rossz az irány

A magyar mezőgazdaság versenyképességét erősítené az új agrárminiszter 50 ezer közfoglalkoztatott átirányításával. Mindenesetre érdekes elgondolás, hogy ezt nem az ágazat korszerűsítésével, hanem a modern kori rabszolgasággal oldaná meg Nagy István.

Aki kicsit is ismeri a hazai agrárium helyzetét és belső viszonyait, némi tartózkodással fogadhatja a tárcavezetői iránymutatást. Rögtön az első probléma, hogy honnan hová akar Nagy István átirányítani több tízezer embert. Mert az igaz, hogy a mezőgazdaságban is égető a munkaerőhiány, ám ágazatonként és régiónként is igencsak eltérőek az igények, nem beszélve a „fölösleges” munkáskezek számáról.

Leginkább a kertészetekben kelne el a segítség, csakhogy ott szakképzettség vagy legalább gyakorlat szükséges. Szőlőt, gyümölcsfákat metszeni, de akár a zöldséget megkapálni és a haszonnövényt a gyomtól megkülönböztetni alapvetően fontos ismeret. Ez a közfoglalkoztatottak többségénél hiányzik, ahogy az az örökölt vagy tanult munkakultúra is, amely elengedhetetlen a napi 8-10 órás kemény munkához.

És ez még nem minden. Arról sem szólt a miniszter, hogy az átirányított emberek a közmunkásbért, vagy az annál ma már jóval magasabb napszámot kapják-e. Márpedig a napszám havi összege akár a kétszerese, sőt többszöröse is lehet a közmunkásbérnek. (Mi több, az sem derült ki a nyilatkozatból, hogy az agráriumba átirányított közmunkásoknak a napszámosként ledolgozott ideje beleszámít-e a közmunkában eltöltött időbe, vagy sem.) Ráadásul még azt sem mérte föl senki, hogy ebből az 50 ezresre tervezett tömegből hányan hajlandók hónapokra magára hagyni a családjukat, főleg akkor, ha száz kilométerekkel távolabbra irányítaná át őket a felsőbb akarat.

Pedig ha ismét az érintettek feje fölött döntenek az emberekről, az csak újabb lépés a rossz irányba.

Szerző

Miniszterelnöki homokozó

Sorjáznak benne a víz hozzáadásával készített sütik. Jól öltözött férfiak ücsörögnek a gödröt övező betonperemen. Minden forma láttán szorgalmasan bólogatnak, néhányan még csettintenek is. Egyöntetű elismerés illet minden terméket, hajazzon az kagylóra, csigára, kisházra, ne adj’ isten amorf anyaghalmazra. Tudják persze, hogy nem igazi cukrászdában vannak, de üléshelyük megtartása, egzisztenciájuk megóvása érdekében belemennek a játékba. Csak kevesekben merül fel, hogy eljöhet a kóstolásra felszólítás, majd az ízharmóniát dicsérő himnusz kötelező felmondásának pillanata is.

De félre a képes beszéddel, a gyáva utalgatásokkal! A magyar futballról van szó, amely megint messze kívülről tekintget az igazi szakmai megmérettetésre, az oroszországi világbajnokságra. Több mint harminc évvel ezelőtt voltunk utoljára vb-szereplők: azóta sem tudjuk feledni a szovjetek elleni hatnullás zakót. A mai bennfentesek közül sokan mondják, hogy súlyos üzemi hiba volt az akkori kijutás. Ha nem vagyunk ott, még ma is a szokásos módon áltathatnánk magunkat, hogy nem rajtunk múlt, és csak a nemzetközi ármány, valamint a turáni átok miatt rostokolunk a félszázadik helyen a FIFA-ranglistán.

Pedig milyen gigászi erőfeszítések, többszáz milliárdos invesztíciók történtek az utóbbi időben a helyzet javítása érdekében! Tucatjával létesültek-létesülnek a nézők által igencsak gyéren látogatott csili-vili stadionok, amelyek fenntartása-üzemeltetése púp a hátán mindenkinek. A működtetésükhöz, karbantartásukhoz szükséges pénzeszközök előteremtése, a bevételi lyukak befoltozása bizony a központi és az önkormányzati büdzsékre hárul majd. Ezzel ellentétben az építés az arra felkentek számára egyáltalán nem bizonyult rossz bulinak.

Hivatalosan profinak minősített labdarúgóink átlagos jövedelme meghaladja az államtitkári-miniszteri juttatásokat, meggyalázva a haszonnal, a teljesítménnyel arányos bérezés megkérdőjelezhetetlen elvét. Emlékezik még valaki arra, hogy magyar klub legutoljára hat évvel ezelőtt botladozott túl a második számú európai kupa előselejtezőjén, amikor egyébként az igazi futballisták a tengerparton a szabadságukat töltik?

A több mint tíz éves múltra visszatekintő, milliárdokba kerülő akadémiai rendszer hatékonysága a gőzgépét sem éri el. Nemhogy képtelen volt eleddig egyetlen nemzetközileg jegyzett labdarúgót kinevelni, de a hazai klubok sem vevők az akadémistákra. Inkább alkalmaznak harmad-negyed vonalbeli légiósokat. Állítólag nem véletlenül, hisz a honiak nemcsak tudásban, hanem „visszaosztó képességben” is gyengébbek. Beszédes adat lenne, ha valaki az elmúlt néhány évre visszatekintve bemutatná a hazai játékosok és a légiósok mérkőzéspercei arányszámának alakulását. Az előbbiek esetében nem elfeledkezve az akadémiai neveltek részesedéséről.

A magyar labdarúgás nem szerves fejlődését, egyre torzuló belső viszonyait az első osztály résztvevőinek összetétele is tükrözi. A mezőny több mint harmadát húszezres lélekszám alatti, tőkeerős háttér nélküli, élvonalbeli múlttal nem rendelkező települések csapatai adják. Életszerű, hogy e helyeken jövője lehet a profi labdarúgásnak? Az abszurditás csúcsán természetesen Felcsút áll a maga 1800 lakosával és stadionjával, továbbá az odairányított közpénzek milliárdjaival. Miként állhatott elő ez a helyzet? Egyetlen magyarázat található erre: a politika. A politikusok, akik rátenyereltek a labdarúgásra (is). Abban a tévhitben leledzenek, hogy a magyar megélhetési futball esztelen támogatása népszerűségük folyamatos növekedését eredményezi, emellett jót tesznek a sportágnak, és soha nem jön el az igazság pillanata.

Pedig közelg. Az UEFA egyre határozottabban küzd azért, hogy tiszta víz kerüljön a poharakba, az európai labdarúgást is szinte mindenütt behálózó korrupció, adócsalás észrevehetően csökkenjen. A friss kijevi döntés átírta a klublicensz és a pénzügyi fair play eleddig meglehetősen pongyolán definiált, könnyen megkerülhető szabályait. A kluboknak például nyilvánosságra kell hozniuk éves költségvetésüket, beleértve a játékosok fizetését és a menedzserek jutalékait. Főhet a fejük a magyar futballvezéreknek, hogy miként oldják meg „okosba” a feladványt. Meg kell találniuk a megoldást, mert tudják, hogy a valós adatok nem bírják el a nyilvánosságot.

És végül nem kerülöm meg azt a kérdést sem, ami óhatatlanul felmerül a leírtak után. Mennyiben felelősök mindezért az MLSZ vezetői? Nem mai tapasztalatom, hogy hazánkban más területeken eredményes, kiváló vezetői-menedzseri képességeket felmutató személyek e speciális miliőben csődöt mondanak, megalkusznak, nem tudnak személyes hiúságukon úrrá lenni. Mentségükre szólhat, hogy ez nem csak magyar jelenség, de nálunk mindez irdatlanul sok, másutt talán jobban hasznosuló közpénzbe kerül…

Szerző