Hosszú oldal - Fecskéink

Publikálás dátuma
2018.06.19 08:03

Fotó: /

A lépcsőház visszhangzik, a vörös kő hozza a hangot felém, egészen a második emeletig.

„Hogy döglöttél volna bele a tojásba, te kis féreg, a kurva anyádat!”

Épp szellőztetek, és bár odabent szól a zene, a veretes szavak így is eljutnak a fülemig.

„Takarodjatok innen mind!”

A társasház bejáratánál, a kukák előtt a földszinti szomszéd úgy csapkod rikácsolva egy partvissal, mint aki megháborodott. A fa nyél újra meg újra nekicsapódik a piszkossárga falnak, az a csoda, hogy nem hullik le a nyomán a vakolat. A boltív egy másik hangot is visszaver. Rémült, sikoltásszerű madárhangokat: a plafon alatt két fecske hadakozik a nővel, igyekezvén elkerülni, hogy agyoncsapják a partvisnyéllel. Nem gondolkodom sokat, mezítláb rohanok le a földszintre, hogy véget vessek a perpatvarnak.

„Csak egyszer kapjalak el, megetetem a szarodat veled, te…”

A szomszédasszony ki van pirulva. Egyrészt a hadonászástól, másrészt a dühtől, amivel legszívesebben felperzselné a két szerencsétlen madarat fészkestül, mindenestül. Kérdezem, mi a problémája.

„Összeszarják a lépcsőházat ezek az undorító kis dögök” – bök a partvissal a bejárati ajtó felé, ahol a sarokban, a magasan álló fészek alatt kétségtelenül látható némi madárürülék. A füstifecske védett madár, ötvenezer forint az eszmei értéke, mondom higgadtan, arra apellálva, hogy talán észhez térítem a nőt azzal, hogy épp százezer forintot készül agyoncsapni.

„Felőlem ki is pusztulhat mind!” – jön a sommás válasz, mire nekem is elfogy a türelmem. „A szar zavarja, de a kukából áradó dögszag nem? Hogy képtelenek szelektíven gyűjteni a hulladékot, az nem gond? Hogy a rohadó dinnyelé ki van folyva végig a lépcsőn? – kérdezem. – Engem meg az zavar, hogy maga az udvaron, az ablakom alatt dohányzik, és elhajigálja a csikket.”

A partvis megáll egy pillanatra a levegőben, mintha a nő azt fontolgatná, hogy mégis engem csap agyon, nem a fecskéket, elvégre nekem mégiscsak kevesebb az eszmei értékem. Aztán mégse csinál semmit, leereszti a nyelet, és a méregtől fuldokolva bevonul a lakásába.

Munka után elindulok, hogy felmossak a fészek alatt, és viszek egy darab újságpapírt is, hogy ezután arra potyogjon a madárpiszok. Vajon hogy kéne belesni a fészekbe, hogy lássam, hány fióka lesz az idén, morfondírozom magamban, míg leérek a lépcsőn. De a boltív alatt csend van. A fészek nincs sehol. Rémülten kezdem nyitogatni a kukákat, hátha van valami nyom, hátha meg lehet menteni a fészekaljat, könyékig túrok a bűzös szemétbe, de semmi, egyetlen sárdarab vagy toll sem emlékeztet arra, hogy itt valaha fecskefészek volt. Hát persze, hisz én magam árultam el, hogy a füstifecske védett állat, a tettes nyilván nem akarta megkockáztatni, hogy bizonyítékot hagy, és feljelentem.

A földszinti szomszéddal másnap futok össze. „Tudja, mit mondanak mifelénk? – sziszegem felé. – Fecskefészket leverni nagy balszerencsét jelent.” A nő riadtan néz. Az ötvenezer forint nem tudta meghatni, de most láthatóan összezavartam, úgyhogy némi hatásszünet után hozzáteszem: „Halált.”

Szerző
2018.06.19 08:03

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22