Damaszkusz 2.0

Publikálás dátuma
2018.06.20 08:03

Fotó: /

A damaszkuszi úton annak idején sokan vonultak, főleg kereskedők, valahol tanulni vágyók, rokonokat látogatók. Világnézeteikről (így, többes számban) semmit sem tudunk. A Szentírás igazán csak egyetlen egy modellről, Sauléról tud. Aki köztudottan Pállá vált, s mint ilyen tulajdonképpen egyik főszervezője volt az első egyháznak. Sokat prédikált zsinagógákban, s ebben a nyelvismeret, a bejáratott kulturális fordulatok biztosan segítették. Saul kapcsolatáról a korábbi elittel azonban semmit sem tudunk.

A pesti értelmiségi köznyelvben persze nem ez a Pál, hanem Esterházy Péter szellemes, 90-es évek eleji megfogalmazásában maga az Út a főszereplő. Amelyen a régi hit követői, feltehetően haszonhúzói, a jeruzsálemi elit menekült volna – hitét, kötődéseit meg- és letagadva. Esterházy szemében nyilvánvalóan gyenge bűnösök voltak, szégyenletes alakok, akiknek a győzők mégis hajlandóak részben megbocsájtani.

Herényi Károly, a kiváló egykori MDF-es politikus Népszava-beli cikkében (Jog a damaszkuszi úthoz, június 11.) Bajcsy-Zsilinszky Endre indul Saulusként, majd a nyilas bíróság 25-30 év után Pálként kivégezteti. 1945-ben nyilvánítják - valószínűleg az akkor legerősebb pártnak számító kisgazdák - a magyar demokrácia első mártírjává. Azután ez így is marad. De ha 45 elején életben marad, valószínűsíthetően a szovjetellenes ellenállás egyik legradikálisabb vezetőjévé válik, és 1947-49-ben lesz valahogy áldozattá, anélkül, hogy jól láthatóan és szakrálisan őriznék az emlékét. De abból, hogy Bajcsy-Zsilinszky 45-re kemény németellenessé vált, nem következik felfogásának változása a fajokról vagy a zsidókról. Ily módon Herenyi téved, amikor azt hiszi, valamiféle mintájává válhat mindazoknak a jobbikosoknak, akik hajlandóak lennének a párbeszédre a baloldallal vagy más ellenzéki formációkkal.

Az eredeti Damaszkuszhoz kellene két ideológia: egy régi és egy új, meg a gyors, de érzelemmentes váltás közöttük. A Jobbik nyelv és taktika volt, amikor felfutott, s ha most néhány fordulat kicserélésével csendben igyekezett is megszabadulni ettől a stílustól, ez még nem jelenti, hogy ideológiailag valamitől megtisztult volna. A baloldal már 2010 előtt is folyamatosan a Jobbik megosztásáról álmodott. A falusi tömegek egyszer már itt voltak, ide jöhetnének vissza. De hát a 30-40-es évek fordulóján meg nyilasok voltak, s onnan darálták be őket a baloldali tömegpárt támogatóivá. A korosztályok változnak, mások a divatos politikai fordulataik: akkor ezek a tömegek hol vannak biztosabban otthon? Párthű tömegekként egykor, vagy anti-roma jelszavak híveként később?

Egyébként nem hinném, hogy a Jobbik ma komolyan riogathatna a romákkal. A magyar vidéken a fennálló többségi rend olyan brutálisan anti-roma, olyan keményen elnyomó, hogy még a politikailag képzetlenek sem hihetik, hogy kizárólag a Jobbik védené meg őket a sokasodó roma társadalomtól. A régi amerikai Délen sem egyedül a Ku-Klux-Klan égő keresztjei, fehér csuklyái ijesztgették a feketéket. A fehéreket védte rajtuk kívül minden helyi többségi erő.

De ettől függetlenek a Jobbik körüli pesti politikai fantáziák - mint a választások előtt Heller Ágneséi. Most Herényi Károly kezd abban reménykedni, hogy lehetne valamit kavarni a Jobbikban, vagy a Jobbik körül. De azt a pártot nem lehet “náci-nem náci” törésvonalak mentén bontani, mert nincsenek ilyen megszemélyesített elválasztottságai. Az “ásotthalmi pártütés” egyelőre láthatóan egy csoport kiválása és nem pártszakadás.

Azon már túl vagyunk, hogy a Jobbik és a demokratikus ellenzék legkisebb közös többszöröse Orbán parlamenti kivéreztetése lenne. Ugyan már! A kemény jobboldal túléléséhez ilyesmi nem kell. Vannak komoly tömegei sokféle szubkultúrában. A verőcei zenei fesztiválok ebből a szempontból számára fontosabbak a liberális lapok megértő publicisztikáinál. Hát akkor minek bolondítja magát a pesti értelmiség?

Különben a mostani politikai hegy-vízrajzi térképeken félrevisznek a “náci” vagy a "fasisztoid” jelzők. A nácit még csak érteném, mert az egy egykor volt, világosan jelzett politikai irányzatot jelez. Azt viszont nem értem, hogy ha azok lennének, akkor melyik Jobbik szárny mivel marad ebből ki, és melyik minősül levakarhatatlanul “nácinak”? Vagy nem a pártelitekről, hanem a 43-45-ös nyilas világképekről van - lent a mélyben - szó? Ilyenek léteznek, de igazából meg a Jobbikkal is bonyolult viszonyban. Közben inkább a Fideszre ragasztották a “fasisztoid” jelzőt, aminek szociológiailag ugyancsak nincs értelme, bár pl. Ungváry Rudolf ezt gyakran használja. A 30-40-es évek fasiszta mozgalmainak (az olasznak, mindenféle kelet-európainak, de nem a németnek) rokonai volnának? Hol válnak széjjel a különböző populistának nevezett mozgalmak és a “fasisztoidok”? Vagy egyszerűen a ballib publicisták szidalmi kreativitásáról van szó? S akkor hogyan működik ez a felosztás a Jobbikon belül? Azok is “fasisztoidok”? Vagy a kemény mag “náci”, és a többiek, akiknek az átnevelhetőségéről álmodozunk, egyszerűen régi beidegződésekre reagálnak?

Az 1930-40-es évek fordulóján a nyilasok igen erős, vidéki bázisát a szegényparasztság alkotta. Az 1990-es évekre sem oldódott ez teljesen szét, de meghatározó ereje az érintett vidékeken mindenesetre csökkent. Most egyes csoportjaiban átrendezhető, másokban nem. A városi értelmiségi ezt egyelőre nem oldotta meg, de a modernizáció előbb-utóbb ezt a képletet tovább bontja.

Persze minden újraépíthető, de azt látjuk, például a németeknél, hogy ilyesmire nem a nagyon lent lévő rétegek, hanem a kispolgárság az igazi vevő. Miért lenne mindez nálunk másként? S akkor a Jobbik-ügy kezelésének is más lesz a geometriája. A Damaszkusz 2.0-ról a pesti szalonokban álmodozni mindenesetre kidobott energia.

2018.06.20 08:03

Sárga krizantémok

Rengeteg a koszorú. A ravatalozóból egész a járdáig ér a virág, mintha kiömlött volna a krizantém az előtér nyitott ajtaján át a temetőbe, az októberinek tűnő napfénybe. Csak úgy vakít a sárga és fehér virágfolyam, benne itt-ott felbukkanó szalagok: Búcsúzunk; Emléked megőrizzük. Az épület mellett áll egyébként egy koszorútartó is, vasból hegesztve, csillogó feketére festve, de a koszorúk valahogy mégis a földön gyűlnek, egyre távolabbra ér a virágözön. Mintha mindenki azt akarná, hogy egyszer még, utoljára valami kis közvetlen kapcsolata legyen az elhunyttal, az ő koszorúja a többibe kapaszkodjon. 
Nem láttam még olyan temetést, ahol ennyire összhangban lettek volna a koszorúk. Kicsi város a mienk, nincs túl sok virágos. Gyorsan terjed a hír. A halálról meg minden egyébről. Valaki megkérdezte a közvetlen hozzátartozókat, mi volt a kedvenc virága, aztán a rendeléskor megsúgta az egyik virágosnak, hogy a néném a sárga krizantémot szerette a legjobban. A virágos pedig mindenkinek továbbadta az információt, aki tanácstalanul álldogált az üzletben, hogy mit rendeljen. Így történt, hogy azon a napon a liliomok is a krizantémokhoz igazodtak: csak annak volt helye a koszorúkon, ami illett az egyszerű, sárga virágokhoz. Az egyszerű élethez.
Minden temetés máshogy szomorú. Eltékozolt életek, tragikus balesetek, soha ki nem bogozott családi viszonyok, örökre elmaradó beszélgetések – mindenhol más ízük van a könnyeknek. Különleges kegy az élettől, ha az ember a saját halottját sirathatja, és nem az önvád, a bűntudat vagy a keserűség nyomja a vállát a koporsó mellett, mintha nem lenne épp elég nehéz a veszteséget feldolgoznia. A legmélyebb, legtisztább fájdalom mégiscsak a veszteség fájdalma, suhan át rajtam az érzés: amikor nem magunkat sajnáljuk, nem az elrontott viszonyainkat siratjuk, hanem azt, hogy ami volt, s ami olyan jó volt, az nincs többé. 
Okosakat kellene mondanunk egymásnak, valami vigasztalót, amitől az egész nem tűnik olyan végtelenül rémisztőnek. De nem lehet. Az agyunk hallja a pap hangján formálódó szavakat, hogy most megpihenhet az elgyötört test; hogy visszük tovább az örökségül kapott szeretetet, a tál ételt, ami mindig ott várt az asztalán, a melegséget, a gyermekkori nyaralások emlékét – csak a szívünk süketült meg a nagy csöndben. Kiengedni a vizet a csövekből, hogy ne fagyjanak szét a télen. Kipakolni a hűtőt. Elajándékozni a cserepes virágokat. Lekapcsolni a fűtést.
A koszorúk felett egy az őszi hűvöstől kissé kába méh döng, halkan, mintha nem akarná megzavarni a szertartást, de valahogy mégis jólesne odahúzódnia a közelünkbe. Rászáll egy sárga krizantémra, és mocorogni kezd a közepén. Gyűjtöget. A néném még most is ad, holtában.
Megköszönni, talán azt lehetett volna többször. Más nem jut eszembe. De talán tudta. Hiszen mentünk, ott voltunk mindig. Talán a sárga krizantém is számít.
2018.11.20 09:17
Frissítve: 2018.11.20 09:22

Fecni

A most Budapestnek beígért, tíz évre szóló ezermilliárd forint jó nagy pénz. Arra pont elég, hogy ne csak a zsíros közbeszerzésekről álmodozó kevesek, hanem a város sorsát szívükön viselő, baloldali érzelmű lokálpatrióták is elábrándozhassanak arról, mi lenne, ha politikai ellenérzéseiket félretéve jövőre inkább Tarlós Istvánra szavaznának. Aki a hétvégén jelentette be, hogy – ő tudja miért - írásba foglaltatta a miniszterelnökkel, milyen feltételekkel áll csatasorba.
Nos, mindenki arra szavaz, akire akar – ízlés kérdése –, de ha valaki Orbán választási ígéreteiben vagy akár a vele most aláíratott papírban bízik, az finoman szólva is jó nagyot téved, kevésbé finomkodva úgy átveri magát, hogy porzik a palánk. Konkrétan: itt egy olyan ember ígérget, akinek az egész életműve arról szól, hogyan kell a pillanatnyi politikai-stratégiai érdekből tegnapi szövetségeseket elárulni, versenyszabályokat átírni, jogi kiskapukat kihasználni. Egy olyan ember, aki számára elvek már régen nem léteznek, csak pillanatnyi érdekek és hosszútávú stratégiák.
Ez utóbbi most így néz ki: a fő cél az európai parlamenti választás megnyerése, az illiberális gondolat európai méretű terjesztése. Láthatóan a tavaszi választás óta ennek rendel alá mindent. Ez messze nem csak Orbán személyes ambíciója: a rezsimje számára létfontosságú a fajsúlyos uniós jelenlét, mivel a magyar illiberális pártállam – ez a rezsim egyetlen gyenge pontja, egyben Európa szégyene - az uniós támogatásokból finanszírozza magát. Amíg Orbán ezt a küzdelmet megvívja, addig neki pont elég semlegesíteni Budapestet Tarlóssal, nagyhangú fejlesztési ígéreteket tenni, lobogtatni valami általános megfogalmazásokkal teli papírfecni-megállapodást.
Utána, ha a rezsim pozíciója nemzetközileg is megszilárdul, majd rá lehet fordulni Budapestre, folytatni a fővárosi autonómia felmorzsolását, és fütyörészve kukázni a most aláírt megállapodást. Ha pedig pedig Tarlós ígéretéhez híven emiatt feláll a székéből, akkor már csak Orbánnak tesz egy utolsó, nagy szívességet.
2018.11.20 09:16
Frissítve: 2018.11.20 09:22