Tamás Pál: Populizmusok - A magyar időzítés

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:25
SHUTTERSTOCK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /

Ma sokat és szívesen beszélnek a populizmusok seregszemléjéről, ideértve minden karakteres politikust, aki valami rosszat mondott az utóbbi hónapokban a liberalizmusról. Putyin, Erdoğan és a közép-európaiak nyilvánvalóan egymástól nagyon sok mindenben eltérnek, liberalizmus- és ellenfél-képükben is. Eközben nem látom azt a liberális világrendszert, amelynek legyőzésébe az új fiúk - most legalább ideológiailag együtt - bele szeretnének vágni. Persze, a liberális oldalt még mindig túlsúlyosnak hiszik, s láthatóan nincs nyelvük a megjelenő új jelenségek leírására.

Reform és tiltakozás

Ilyenkor tipikus probléma jelentkezik: egybevághat-e a két szerep, persze valamennyi időeltolódással, kinőhet-e a protesztből a reform, s mindentől függetlenül lehet-e a tiltakozások központi alakjából az új reformer? A piacon elérhető személyiségtípusokból következően válaszunk nemleges. A reformer reflexív és megpróbál csapatot formálni. A tiltakozó pedig egyéni hős, másként nem lenne karizmája, amit később sem lehet tovább osztani. Az autokráciát nem forradalomban, nem az utcán felszámoló vezető, még ott ül a legfelsőbb vezérkarokban. Lázár, aki önmagában nem hülye, tavaly fokozatosan döntötte el, hogy megpróbál egy erős, de Orbánétól eltérő profilt felépíteni. Hogy nem nagy ügyekben, de lehet saját véleménye. Ez már elég volt a visszanyomatásához, és most majd az automatikus kopáshoz. Magától azért nem fognak a mostani félbemaradt Lázárra Mátyás királyként emlékezni. Egy politikai robbanás, vagy váratlan egészségi kisiklás után a Fidesz-elit persze átmeneti alakként őt is választhatja. De hát ezt vagy meglátjuk, vagy nem.

De ami talán most fontosabb, hogy az ellenzék elment a "békeidőben szélsőséges" protestálásig, de nem volt vezére, kikristályosodási pontja. Még az ellenzéki sajtó sem működött együtt így, nem is gondolkozott ezekben a kategóriákban, a Klubrádió kivételével (ez ma a lipótvárosi Pravda). A kis- és középpártok az ellenzék összeolvasztását nem engedték, tudták, hogy maguk ilyesmire nem képesek, a konkurencia pedig ne jusson labdához. A Klubrádió meg velük szemben nem győzhetett.

Orbán nyilvánvalóan nem akar saját rendszerének reformere lenni (bár elvben képes lenne rá, s talán még politikai-biológiai tere is lenne még). Hogy itt nem helyette, hanem őt módosítva egyetlen vagy több reformer jöhet csapatban, majd kiderül. Tehát ebben a politikai rendszerben sem vezértiltakozó, sem vezérreformer nincs sehol.

A személyzet

Az államigazgatásban, legalábbis a központi apparátusokban nemcsak ősfideszesek nincsenek, de átvett ős-MDF-esekből is csak elvétve akad. Az emberek zömmel 30-40-esek, már a gyurcsányi évekre sem igen emlékeznek. Emlékeik máshonnan sincsenek, hű végrehajtók. Néhány sértett előbukkant a korai Fidesz-apparátusokból, de olyan kevés, hogy további csalódottak mérhető tömegét az ellenzéknek nem sikerült köréjük gyűjteni. Az egyedüli kivétel Mellár Pécsett, de hát így is látszik, hogy az odadiszponált, kölcsönzött baloldali források, emberek nélkül még ez az egy szál mandátum is kétséges lett volna.

A Fidesz az apparátusi lojalitást eddig rendesen megjutalmazta. A legkülönbözőbb formákban megszedhetted magad. Az ellenzék háborog a "korrupción", azonban ez a típusa a rendszer stabilitásának alapja. Tulajdonképpen a rendszertől a hű szolgálatért érkező "belső hálapénzek" kiszámíthatóak, egészükben jól programozottak. S valami ilyesmire a most szolgálók is számíthatnak a közeljövőben. Dehogy fognak akkor lázongani.

De hát milyen lehet a tiltakozás? Lehet, hogy most hősnek kellene lenni (nem hinném, de lehetséges). De a nem hősöknek (ilyenek vagyunk többségben) akkor legalább alulról részt lehetne venni a hőskultuszban, sőt a hősépítésben, a hősellenesség elszigetelésben.

A "ne éljünk hazugságban" morális credója közben már nem működik. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. A könyvesboltokban ma mindenütt, itt Pesten is mázsaszámra van ebből is, abból is. Az il-liberális, anti-liberális világ közben nyomul, belső és külső győzelmeik összekapcsolódnak, Orbánnak ez kitűnő hátszél lesz a következő egy-két évben.

Keresleti és kínálati oldal

Itthon azt már megbízhatóan tudjuk, hogy a populizmusnak (akárhogy is határozzuk meg) két oldala van, egy keresleti és egy kínálati. A kereslet a társadalom felfogása a politizálás uralkodó formáiról és különböző kívánatos eszmékről, programokról. S persze, ott van a kínálat a kormány, vagy egy erős ellenzéki erő oldaláról. Orbán a tudálékos kormányreformerekkel szemben már a 2000-es években megfogalmazta a maga kínálatát.

A populista rendszerek többségükben fokozatosan alakulnak ki, nehezen meghatározható pontos indulásuk. Orbánnál sem igazán eldönthető, mely ponttól, pillanattól számítható “populistának", s meddig volt jobboldali radikális, vagy nemzeti konzervatív. Bár az orbáni válasz a 2002-es parlamenti vereségre, vagy a 2010-es győzelemre, illetve az új alkotmány, akár egyszeri fordulatnak is tekinthető, és mint ilyen, talán kemény elválasztó vonalként kezelhető.

Most a terminológiai zűrzavar a meghatározó a populizmus-képekben, sokszor nyilvánvalóan nem idetartozó ügyeket sorolunk ide. Beszélünk közben jobb- és baloldali populizmusokról, de az sem magától értetődő, hogy ilyen magabiztosan beszélünk a populizmusokon belül bal- és jobboldaliakról (a meghatározóan jobboldalinak hitt uralkodó irányzatoknak mind a magyar, mind a lengyel változatokban vannak baloldali elemei is). Közben nem világos, milyen az autoritarizmus és a populizmus viszonya. Szerintünk különböző jelenségekről van szó, amelyek sokszor összekapcsolódhatnak, de azért nem cserélhetőek fel. Mások szerint ugyanannak a jelenségnek különböző formáiról van csak szó.

A populizmus közben lehet győzedelmeskedő és vereségmagyarázó. A '89 utáni magyar magyarázat általában a második a keresleti oldalon, de Orbánék a kínálati szférában megpróbálkoznak azért a győzedelmeskedővel is. Tulajdonképpen innovációjuk épp ez, úgy beszélnek diadalról, mintha ez természetes lenne, miközben nálunk a történeti minták szerint kevesebb is elég lett volna.

Plebejusok és a középosztály

Európában sokfelé két önálló, egymástól elkülönülő ideológiai hálózat van, az egyik plebejus, hangos, bizonyos hangsúlyai szerint népbarát. A másik középosztályi, esetenként elitista, visszafogottabb, múltbeli állásokhoz, állításokhoz ragaszkodóbb. A plebejus Közép-Európában nem fókuszált igazán a múltra. Az aranykor nagyon régen volt, annyi nemzedékkel ezelőtt, hogy az a "népet" már nem érdekelheti, arról nincsenek igazi tapasztalatai. A jobboldal tartószerkezetei - a német, a brit, talán a francia is - konzervatívok, a görög, a spanyol, bizonyos korlátokkal az olasz is, nyelvük szerint plebejusok. A magyar, vagy lengyel plebejusok megölték az igazi konzervatívokat, szavazóikat magukévá tették. Az orosz különleges eset. Ott autoriter konzervatívok építkeznek, legfeljebb néhány plebejus lépéssel (pl. a Krím-projekttel), de egészében a rendszer, például a magyartól eltérően nem igazán populista. Putyin még tréfából sem alakítja a "népfit".

A politikai erőviszonyok az egyes államokon belül különbözőek. Ami itt feltűnik, a liberális elitek pillanatnyi ellenfeleinek lefasisztázása egyre több helyen. Ilyesmi egyes pontokon nálunk is előfordul. A fasisztoid jelző közíróknál, mint Ungváry Rudolf most is rendszeresen ismétlődik. De például a 90-es években, amikor Horn első koalíciós kormányának összetételéről volt szó és szakértői csoportokban felmerült a liberálisok mellett az MDF kooptálása, magam hallottam elutasításként a későbbi koalíciós partnertől, hogy "fasisztákkal" nem működünk együtt. Ami akkor is ostobaság volt, nem hinném, hogy komolyan vették, de megbélyegzésként törzsgárdájuknál talán működött.

Most, a legfrissebb olasz válság idején a populistának címkézett oldalt többen Mussolinihez hasonlítják, s a tiltakozó tüntetés projektjét az egykori Marcia su Roma, az 1922. októberi Római Vonulás rokonának tartják. A közönség egy része szemében ez a diabolizálás működhet, de feltételezem, nem keveseknek a hasonlat akár tetszhet is. Píár szempontból a szervezőknek, nem is tudom, ma inkább ront, vagy indokolatlanul segít. Mindenki keresi a neki "jó" tradíciókat. Miért gondolnánk, hogy a számunkra megsemmisítő jelzők az ellenfél számára is azok? Korábban erős, de mára igen legyengült intézmények eltakarítása miért lenne automatikusan felháborító? A parlament gyenge, lepusztult, erős személyiségek nélküli, tehát sokak szemében indokolt lehetne akár a legfőbb politikai vezető és a "nép" közötti közvetlen kapcsolatok működtetése. De a parlament minőségének mindenféle szempontú lerontásáért többnyire maga az aktuális első számú vezető felel (bár nem teljesen), majd sokak tetszését kiváltva átnyúl ezek fölött.

Hagyományimitációk

A neopopulizmusok különböző mértékben és módokon használják a történelmet. Putyin "ezeréves orosz hagyományokról" beszél, akármit is értve ezek alatt. Orbánnak sokkal körültekintőbbnek kell lennie. Tulajdonképpen - elterjedt urbánus képével ellentétben - az is. 1945-48 demokratikus kísérletét nem használja. Horthy már jobban tetszene, elkel valamilyen konzervatív hagyomány, de akármilyennek is hiszik a 30-as éveket, a Horthy-röppálya az 1919-es orgoványi akasztásoktól az 1944 nyári deportálásokig demokratikus hagyományként mégsem használható. Megpróbálják, bele-bele kapnak, azután otthagyják. 1918 októbere-novembere előtt pedig egy másik ország volt, a szó szoros értelmében. Azzal igazán nem is tudnak mit kezdeni. Ha kirobban valamilyen történeti-etnikai konfliktus, amely az ország külső képét érinti, a kormány némi önkép-megőrző helyben járás után tulajdonképpen gyorsan visszavonul. Ez a szerepmodell sokaknak nem tetszik, de az esetleges morgást az elit eddig kezelni tudta. Egyébként térrendezéssel (a szó szoros értelmében), vagy néhány szimbólummal letudni vélik az egészet.

A baloldali hagyományok jó részét maga az új-baloldal adta fel. A Fideszt, meghirdetett konzervativizmusához képest, nem igazán érdekli a múlt. Ha baj lehet belőle, hagyjuk. Furcsa módon inkább a Jobbiknak van dolga a magyar történelem egyfajta fonalával – az "elszakított nemzettestektől" és az 1919-es fehérterrortól az 1945-ös budai kitörési kísérletig, sőt a Pesti Srácok fantomjáig. Ám ez a múlt ebben a csomagolásban ma a nagyobb közönség számára láthatóan nem piacképes. A konzervatív nemzeti történelemkép, persze, létezik, de erősen takarékon. Aki kitörési emléksétákat akar a Városmajor környékén, értő idegenvezetőkkel hozzájuthat. Aki kíváncsi, keményebb szövegeket is elérhet. De olyan ez, mintha valaki a Hóman-Szekfűt okos telefonon szeretné studírozni. Új világképnek, értékvilágnak ez azért nehezen fogyasztható.

Témák
2018.06.23 09:25

Környezeti kihívások és állami érdekek az Arktiszon

Publikálás dátuma
2018.12.16 16:16
Illusztráció
Fotó: Shutterstock/
Az elmúlt évtizedek technológiai, gazdasági és társadalmi változásai következtében központi kérdéssé vált bolygónk klímaváltozása és e folyamat lehetséges hatásai. A súlyosbodó környezeti változások leginkább az Északi-sarkkör területein mutatkoznak meg, ahol a jégtakaró gyorsabban tűnik el, mint máshol Földünkön, így a térséget borító jég rekordmértékűre csökkent.

Csökkenő jégtakaró

A bolygónk poláris pályáján keringő környezeti műholdak 1978-79 óta rögzítenek képeket a Föld felszínéről, ekkor bocsátották fel az első modern időjárás-megfigyelő műholdat, a TIROS-N-t, melynek köszönhetően ma már 40 év adatainak elemzése alapján vonhatunk le tudományos következtetéseket a klímaváltozás tendenciáiról. Az adatok éves minimumát elemezve kirajzolódik, hogy 1979-től a jégtakaró kiterjedése a Jeges-tengeren (a földrajzi terminológiában gyakran óceánnak nevezik) fokozatosan csökken, ennek hatására növekszik azon területek mérete, amelyek nem verik vissza a napfényt az atmoszférába, így az elnyelt energia az óceánok felmelegedését és a vízi ökoszisztéma biológiai egyensúlyának fölborulását eredményezi. Bolygónk hőmérséklet-emelkedésének legkritikusabb következménye, hogy a szárazföldön található jeges felületek is olvadásnak indulnak, ami a tengerszint növekedésével jár. A rohamosan emelkedő vízszint és vízhőmérséklet pedig közvetlen hatással van életvitelünkre is, hiszen amellett hogy hozzájárul a vizek elsavasodásához és ezáltal a tengeri élővilág egyensúlyának felbillenéséhez, olyan problémákat okoz, mint a part menti erózió, az egyre gyakoribb áradások vagy a növekvő számú, pusztító erejű viharok.
Míg az északi krioszféra (a Földön található hó- és jégtakaró) átlagos szeptemberi kiterjedése 40 évvel ezelőtt meghaladta a 7 millió négyzetkilométert, addig ma csupán 4-5 millió négyzetkilométer nagyságú jeges területről beszélhetünk azonos időszakban. Habár a 2012-es mélypontot követően a jégtakaró kiterjedése 2013-ban megugrott, mérete továbbra is lényegesen az elmúlt 40 év átlaga alatt helyezkedik el.
Az új adatokat alapul véve az is megállapítható, hogy habár a fiatal és vékony jégtakaró kiterjedése növekszik bizonyos években, a jég térfogatára nincs különösebb hatással, nem pótolja az öreg, vastag jégréteget. Az IPCC (Intergovernmental Panel on Climate Change) 5. értékelő jelentése is megállapítja: a sarkvidéki jég olvadásának folyamata tovább folytatódik, aminek hatására a havazás mértéke is csökkenni fog az északi féltekén. E folyamatok kétségtelenül megannyi káros hatással fenyegetik bolygónk bioszféráját, így közvetlenül mindennapi életvitelünket is.

Északra tolódó útvonalak

A jég borította területek visszahúzódásának egyik következménye, hogy jégtörők nélkül is hajózhatóvá válik a Jeges-tenger, amely lehetővé teszi a kereskedelmi útvonalak északra tolódását. Ázsia, Európa és az Egyesült Államok közti kereskedelem meghatározó része jelenleg a Szuezi-, valamint a Panama-csatornán keresztül zajlik, amelynél az úgynevezett északi tengeri út – északi passzázs – Tokió-Hamburg távlatában 30 százalékkal bizonyulhat rövidebbnek a hajózható nyári hónapokban, ez pedig jelentősen átformálhatja a világgazdaság jelenlegi formáját. A hagyományos kereskedelmi útvonalakon az Európa és Ázsia közötti déli szakaszon 30 nap szükséges a táv megtételére, míg az Egyesült Államok keleti partjaitól Ázsiát – a Panama-csatornán keresztül – 25 nap alatt lehet elérni. A University of Reading tanulmánya szerint az északi passzázs kihasználásával néhány évtizeden belül a menetidő Európa-Ázsia viszonylatában 10 nappal (az évszázad végére 13 nappal), az Egyesült Államok-Ázsia esetében pedig 4 nappal lenne rövidebb. Ez nem csak a gyorsabb szállítást tenné lehetővé a szállítmányozó vállalatoknak, hanem a szállítóhajók magasabb fokú kihasználtságával, valamint az alacsonyabb üzemanyagköltségekkel költséghatékonyságot eredményezne.
Habár az északi kereskedelmi útvonal fellendülésével csökkenne a kibocsátás mértéke, környezetvédők arra hívják fel a figyelmet, hogy a hajóforgalom növekedése káros hatással lenne a térségre. A szállítóhajók által kibocsátott sötét szén-dioxid-részecskék lerakódása a hótakaró felszínén tovább gyorsítaná a jég olvadásának folyamatát, mivel így nagyobb mértékben képes elnyerni a nap energiáját. Ez pedig öngerjesztő folyamatként hosszabbítaná meg a hajózható napok számát, amikor is még több szennyezést bocsátanának ki a szállítóhajók a jeges területek felszínére.
Ennél is súlyosabb problémát jelenthetnek a még kiaknázatlan olajmezők, amelyek a jég visszahúzódásával könnyebben elérhetővé válhatnak. A sarkköri olajkitermelés lehetősége pedig nem csupán azért aggasztó, mert a kitermelt nyersolaj üzemanyagként való elégetése tovább fokozná a károsanyag-koncentrációt a levegőben, hanem mert egy a 2010-es Deepwater Horizon olajfúrótorony katasztrófájához hasonló baleset beláthatatlan ökológiai katasztrófához vezetne.

Kihez tartozik az Arktisz?

Az Északi-sarkvidék birtoklása és ellenőrzése még másfél évszázaddal ezelőtt sem volt stratégiai érdeke különösebben egy nemzetnek sem. Amikor az Egyesült Államok 1867. október 18-án igen alacsony áron megvásárolta Alaszkát Oroszországtól, a lépést az amerikai lakosság is nagyban kritizálta. Napjainkra az Északi-sarkkör – beleértve a rendkívül nehezen megközelíthető területeket is – jelentősége nagyban felértékelődött, amely felveti a kérdést: kihez tartozik az Arktisz és milyen törvények hatályosak a térségben?
Az Északi-sarki-óceánra – magyarul leginkább Jeges-tenger – számos szabályozás érvényes. Az Arktiszra hatályos átfogó jogi keretet az 1982-ben elfogadott ENSZ Tengerjogi Egyezmény (UNCLOS) adja, de emellett a térség bizonyos területein az Arktisz-államok saját belső jogrendszere, esetenként pedig bilaterális vagy nemzetközi egyezmények a mérvadók. Számos vitás kérdésre az UNCLOS adott választ:
- 12 tengeri mérföldben határozta meg az államok területének tengeri határait
- Kizárólagos gazdasági területeket határozott meg 200 tengeri mérföldes körzetben
- Szabályokat alkotott a kontinentális talapzati határok kiterjesztéséről.
Azonban az öt Arktisz-állam – Egyesült Államok, Kanada, Norvégia, Dánia, Oroszország – vitatott területi igényei miatt számos kérdés vár még megoldásra. Az Északi-sark felosztásáról a Durham Egyetem összeállította az összes jelenlegi és lehetséges területi igényt.
Habár az öt említett Arktisz-állam napjainkban betartja és követi a Tengerjogi Egyezményben lefektetett szabályokat – az Egyesült Államok nem ratifikálta –, továbbra sem sikerült minden kérdésben megállapodniuk az érintett feleknek, így a nézeteltérések a jég eltűnésével tovább fokozódhatnak. És habár egy Északi-sarkért folyó háború eshetősége igen csekély, a felmerülő problémák mégis rámutatnak arra, hogy a jeges vidék feltárása és kihasználása több káros következménnyel járna, mint amennyi előnyt jelentene. A kereskedelmi útvonalak északra tolódásával jelentősen emelkedne a sarkvidéket érő környezetszennyezés, amely felgyorsítaná a jég visszahúzódását, ez pedig lehetőséget adna az olajmezők kiaknázására, ami súlyos veszélynek tenné ki a térséget.
Összességében tehát elmondható, hogy az Arktisz kiaknázása csupán néhány államnak és nagyvállalatnak jelentene hasznot rövid távon, azonban e lépések súlyos veszélynek tennék ki az Északi-sark ökoszisztémáját és ezáltal egész bolygónkat.
2018.12.16 16:16
Frissítve: 2018.12.16 16:16

Egy tárca élete

Publikálás dátuma
2018.12.16 15:43

Fotó: Shutterstock/
Tárcista vagyok, árulom el mostanában kertelés nélkül mindenkinek. Figyelmeztetésnek szánom, mint amikor a jogaikat olvassák fel a gyanúsítottaknak az amerikai filmekben: Minden, amit mond, felhasználható Ön ellen. Egy tárcista szemében ugyanis mindenki eleve bűnrészes, minden és mindenki potenciális nyersanyag, az élet nevű cucc hiteles hordozója. És mivel szenvedélyesen (és némiképp űzötten, hiszen hétről hétre újabb megnyíló szakadékokat kell betömködni) keresi az élet jeleit, senki sem bújhat el, nem kaphat felmentést, mint a tornaóra alól. Egy tárcista valahol a besúgó és a kukkoló között helyezkedik el, gátlástalan, pontos és kíméletlen, nem ismer se embert, se rokont, ha céljait (a kialkudott karakterszámot) el akarja érni. Mindenkitől lop, ráadásul azzal az álszent dumával, hogy ettől az áldozatok is csak gazdagabbak lesznek. Nahiszen.
Amúgy nincs könnyű dolga. Az élet még az éternél is illékonyabb, vegyészeket megszégyenítő precizitást igényel a befogása, de néha minden óvintézkedés és precizitás ellenére a papírra kerülő anyag mégis elveszti elevenségét, rideg lesz és merev, holmi bábu a panoptikumban. Ilyenkor a tárcistának nincs más lehetősége, füllentenie kell, színezni, sminkelni, amíg a halott anyag életjelet nem mutat, feltápászkodik, mint a kettéfűrészelt ember a varázsige elmormolása után. Frankenstein kései utódának látja ilyenkor magát, és csak fohászkodni tud, hogy mások ne szörnynek lássák a szörnyet, kreatúrának a kreatúrát, hanem törhetetlen egésznek, amelyen nem tűnnek fel a fércnyomok. Ami úgy igaz, hogy meg sem történt, viszont mégsem lehetett volna másként, ha megtörtént volna. Addig kell hát füllenteni, amíg igazság nem lesz belőle. Idézhető, borzongató, kellemes mellékhatásokkal, amíg a kávé tart, vagy befut a villamos. Az a pár másodpercnyi szívdobogás, aritmia, ennyi a tárca élete.
Egy olyan fénykép, amelyen senki sem akarja felismerni magát. Mert senkit nem úgy mutat be, ahogy szeretné, nem olyan szögből, nem olyan fényviszonyok között. Akiről szól, csodálkozva néz rám, mert túlságosan kihangsúlyoztam az állát, túlságosan összehúztam a szemét, egyszóval ez nem ő, vagyis igen, de mintha készakarva ábrázoltam volna ilyen előnytelen helyzetben. Mintha a papírra csak a belső világból kivont giccs kerülhetne csupán, ahogy látni akarja magát, mindig készségesnek és kedvesnek, nagylelkűnek és önfeláldozónak, pedig hát épp az imént tolta félre a metró ajtajánál az idős nénit, mert olyan lassan totyogott, neki meg sietnie kell, a mama megvárhatja a következőt is. Amúgy mindenkit kedvel, hetente felmegy a nagymamájához a hegyre, beszélget vele, ezeréves történeket hallgat, és naná, hogy a történetek izgatják, és nem a pénz, amit búcsúzóul a zsebébe tömköd, hogy költsd csak arra, drágám, amire szeretnéd. A szeretet bizony összetett kór, és nehéz felismerni a tüneteit.
Ha a tárca szereplőitől függene, akkor mindegyik olyan lenne, mint egy képeslap, idill hágna idillre, csupa műhó és műmosoly, műszeretettel díszített hazugság, amelyben mindenáron hinni akarnak. Már nem Isten a fontos, nem a sosemvolt Gondviselő, hanem az a méregtelenített jóság, ami úgy csap ki belőlük, mint a másnaposság szaga egy hűvös reggelen. Régen a halál után, a másvilág kapujában került mérlegre minden földi tett. Ma már mindenki itt szeretné megejteni a méretkezést, a saját maga által cinkelt mérleggel. Mint az egyszeri politikus, aki folyton gyermekekkel fényképezkedik.
Mások eleve gyanakodva néznek, hiszen ez számukra a bértollnokság napnál is világosabb bizonyítéka. A tárca az a buksza, nem? Pénzért nyúlod le mások életét, megrendelésre – szegezik nekem. Mert minden újságíró, aki pénzt fogad el a munkájáért, az eleve a tulajdonost szolgálja ki, a fake news részlegen dolgozik a szalag mellett. Tudja ezt mindenki. A tárcista még ennél is rosszabb, nem híreket, hanem életeket hamisít. Mintha becsületesen csak ingyen lehetne dolgozni. Csak az mondhat igazat, aki éhezik, és a lakásában kikapcsolták az áramot. (Ha kérhetnék valamit karácsonyra a ki sem fogott aranyhaltól, akkor valami olyasmi lenne, hogy néhány szó és hivatás kapja vissza a jelentését, rangját, makulátlanságát. Lásd még: a krumplileves legyen krumplileves. Lehet, hogy az én életemben már soha nem lehet majd úgy kiejteni a liberálist, a politikust, újságírót, jobboldalit, hogy ne valami egész mást értsünk alatta. A naplopótól a szexmunkásig. Szóval, kedves aranyhal, add vissza a szavainkat, míg a kór tovább nem terjed a ma még ártatlannak tűnő kifejezésekre. Amíg ránk nem szakad a bábeli zűrzavar egy nyelven belül.)
Eddig az elmélet, a nyűg, a szakmázás. Mert aztán mindig történik valami. Elvonulnak a felhők, felragyog egy aprócska részlet. Moziba mentünk D.-vel, az Aréna multiplex termeihez nagy (mű?)márvány lépcső vezet fel. Ezen kúszik fel nagy sikongatásokkal leginkább hason, kézen, ahogy éri, egy egyéves kislány az édesapja kissé már ráhagyó tekintete mellett. Nézzük, mosolygunk. Az édesapja mentegetőzve szólal meg: Mit csináljak? Vagy tiszta, vagy boldog.
2018.12.16 15:43
Frissítve: 2018.12.16 15:43