Tamás Pál: Populizmusok - A magyar időzítés

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:25
SHUTTERSTOCK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /

Ma sokat és szívesen beszélnek a populizmusok seregszemléjéről, ideértve minden karakteres politikust, aki valami rosszat mondott az utóbbi hónapokban a liberalizmusról. Putyin, Erdoğan és a közép-európaiak nyilvánvalóan egymástól nagyon sok mindenben eltérnek, liberalizmus- és ellenfél-képükben is. Eközben nem látom azt a liberális világrendszert, amelynek legyőzésébe az új fiúk - most legalább ideológiailag együtt - bele szeretnének vágni. Persze, a liberális oldalt még mindig túlsúlyosnak hiszik, s láthatóan nincs nyelvük a megjelenő új jelenségek leírására.

Reform és tiltakozás

Ilyenkor tipikus probléma jelentkezik: egybevághat-e a két szerep, persze valamennyi időeltolódással, kinőhet-e a protesztből a reform, s mindentől függetlenül lehet-e a tiltakozások központi alakjából az új reformer? A piacon elérhető személyiségtípusokból következően válaszunk nemleges. A reformer reflexív és megpróbál csapatot formálni. A tiltakozó pedig egyéni hős, másként nem lenne karizmája, amit később sem lehet tovább osztani. Az autokráciát nem forradalomban, nem az utcán felszámoló vezető, még ott ül a legfelsőbb vezérkarokban. Lázár, aki önmagában nem hülye, tavaly fokozatosan döntötte el, hogy megpróbál egy erős, de Orbánétól eltérő profilt felépíteni. Hogy nem nagy ügyekben, de lehet saját véleménye. Ez már elég volt a visszanyomatásához, és most majd az automatikus kopáshoz. Magától azért nem fognak a mostani félbemaradt Lázárra Mátyás királyként emlékezni. Egy politikai robbanás, vagy váratlan egészségi kisiklás után a Fidesz-elit persze átmeneti alakként őt is választhatja. De hát ezt vagy meglátjuk, vagy nem.

De ami talán most fontosabb, hogy az ellenzék elment a "békeidőben szélsőséges" protestálásig, de nem volt vezére, kikristályosodási pontja. Még az ellenzéki sajtó sem működött együtt így, nem is gondolkozott ezekben a kategóriákban, a Klubrádió kivételével (ez ma a lipótvárosi Pravda). A kis- és középpártok az ellenzék összeolvasztását nem engedték, tudták, hogy maguk ilyesmire nem képesek, a konkurencia pedig ne jusson labdához. A Klubrádió meg velük szemben nem győzhetett.

Orbán nyilvánvalóan nem akar saját rendszerének reformere lenni (bár elvben képes lenne rá, s talán még politikai-biológiai tere is lenne még). Hogy itt nem helyette, hanem őt módosítva egyetlen vagy több reformer jöhet csapatban, majd kiderül. Tehát ebben a politikai rendszerben sem vezértiltakozó, sem vezérreformer nincs sehol.

A személyzet

Az államigazgatásban, legalábbis a központi apparátusokban nemcsak ősfideszesek nincsenek, de átvett ős-MDF-esekből is csak elvétve akad. Az emberek zömmel 30-40-esek, már a gyurcsányi évekre sem igen emlékeznek. Emlékeik máshonnan sincsenek, hű végrehajtók. Néhány sértett előbukkant a korai Fidesz-apparátusokból, de olyan kevés, hogy további csalódottak mérhető tömegét az ellenzéknek nem sikerült köréjük gyűjteni. Az egyedüli kivétel Mellár Pécsett, de hát így is látszik, hogy az odadiszponált, kölcsönzött baloldali források, emberek nélkül még ez az egy szál mandátum is kétséges lett volna.

A Fidesz az apparátusi lojalitást eddig rendesen megjutalmazta. A legkülönbözőbb formákban megszedhetted magad. Az ellenzék háborog a "korrupción", azonban ez a típusa a rendszer stabilitásának alapja. Tulajdonképpen a rendszertől a hű szolgálatért érkező "belső hálapénzek" kiszámíthatóak, egészükben jól programozottak. S valami ilyesmire a most szolgálók is számíthatnak a közeljövőben. Dehogy fognak akkor lázongani.

De hát milyen lehet a tiltakozás? Lehet, hogy most hősnek kellene lenni (nem hinném, de lehetséges). De a nem hősöknek (ilyenek vagyunk többségben) akkor legalább alulról részt lehetne venni a hőskultuszban, sőt a hősépítésben, a hősellenesség elszigetelésben.

A "ne éljünk hazugságban" morális credója közben már nem működik. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. A könyvesboltokban ma mindenütt, itt Pesten is mázsaszámra van ebből is, abból is. Az il-liberális, anti-liberális világ közben nyomul, belső és külső győzelmeik összekapcsolódnak, Orbánnak ez kitűnő hátszél lesz a következő egy-két évben.

Keresleti és kínálati oldal

Itthon azt már megbízhatóan tudjuk, hogy a populizmusnak (akárhogy is határozzuk meg) két oldala van, egy keresleti és egy kínálati. A kereslet a társadalom felfogása a politizálás uralkodó formáiról és különböző kívánatos eszmékről, programokról. S persze, ott van a kínálat a kormány, vagy egy erős ellenzéki erő oldaláról. Orbán a tudálékos kormányreformerekkel szemben már a 2000-es években megfogalmazta a maga kínálatát.

A populista rendszerek többségükben fokozatosan alakulnak ki, nehezen meghatározható pontos indulásuk. Orbánnál sem igazán eldönthető, mely ponttól, pillanattól számítható “populistának", s meddig volt jobboldali radikális, vagy nemzeti konzervatív. Bár az orbáni válasz a 2002-es parlamenti vereségre, vagy a 2010-es győzelemre, illetve az új alkotmány, akár egyszeri fordulatnak is tekinthető, és mint ilyen, talán kemény elválasztó vonalként kezelhető.

Most a terminológiai zűrzavar a meghatározó a populizmus-képekben, sokszor nyilvánvalóan nem idetartozó ügyeket sorolunk ide. Beszélünk közben jobb- és baloldali populizmusokról, de az sem magától értetődő, hogy ilyen magabiztosan beszélünk a populizmusokon belül bal- és jobboldaliakról (a meghatározóan jobboldalinak hitt uralkodó irányzatoknak mind a magyar, mind a lengyel változatokban vannak baloldali elemei is). Közben nem világos, milyen az autoritarizmus és a populizmus viszonya. Szerintünk különböző jelenségekről van szó, amelyek sokszor összekapcsolódhatnak, de azért nem cserélhetőek fel. Mások szerint ugyanannak a jelenségnek különböző formáiról van csak szó.

A populizmus közben lehet győzedelmeskedő és vereségmagyarázó. A '89 utáni magyar magyarázat általában a második a keresleti oldalon, de Orbánék a kínálati szférában megpróbálkoznak azért a győzedelmeskedővel is. Tulajdonképpen innovációjuk épp ez, úgy beszélnek diadalról, mintha ez természetes lenne, miközben nálunk a történeti minták szerint kevesebb is elég lett volna.

Plebejusok és a középosztály

Európában sokfelé két önálló, egymástól elkülönülő ideológiai hálózat van, az egyik plebejus, hangos, bizonyos hangsúlyai szerint népbarát. A másik középosztályi, esetenként elitista, visszafogottabb, múltbeli állásokhoz, állításokhoz ragaszkodóbb. A plebejus Közép-Európában nem fókuszált igazán a múltra. Az aranykor nagyon régen volt, annyi nemzedékkel ezelőtt, hogy az a "népet" már nem érdekelheti, arról nincsenek igazi tapasztalatai. A jobboldal tartószerkezetei - a német, a brit, talán a francia is - konzervatívok, a görög, a spanyol, bizonyos korlátokkal az olasz is, nyelvük szerint plebejusok. A magyar, vagy lengyel plebejusok megölték az igazi konzervatívokat, szavazóikat magukévá tették. Az orosz különleges eset. Ott autoriter konzervatívok építkeznek, legfeljebb néhány plebejus lépéssel (pl. a Krím-projekttel), de egészében a rendszer, például a magyartól eltérően nem igazán populista. Putyin még tréfából sem alakítja a "népfit".

A politikai erőviszonyok az egyes államokon belül különbözőek. Ami itt feltűnik, a liberális elitek pillanatnyi ellenfeleinek lefasisztázása egyre több helyen. Ilyesmi egyes pontokon nálunk is előfordul. A fasisztoid jelző közíróknál, mint Ungváry Rudolf most is rendszeresen ismétlődik. De például a 90-es években, amikor Horn első koalíciós kormányának összetételéről volt szó és szakértői csoportokban felmerült a liberálisok mellett az MDF kooptálása, magam hallottam elutasításként a későbbi koalíciós partnertől, hogy "fasisztákkal" nem működünk együtt. Ami akkor is ostobaság volt, nem hinném, hogy komolyan vették, de megbélyegzésként törzsgárdájuknál talán működött.

Most, a legfrissebb olasz válság idején a populistának címkézett oldalt többen Mussolinihez hasonlítják, s a tiltakozó tüntetés projektjét az egykori Marcia su Roma, az 1922. októberi Római Vonulás rokonának tartják. A közönség egy része szemében ez a diabolizálás működhet, de feltételezem, nem keveseknek a hasonlat akár tetszhet is. Píár szempontból a szervezőknek, nem is tudom, ma inkább ront, vagy indokolatlanul segít. Mindenki keresi a neki "jó" tradíciókat. Miért gondolnánk, hogy a számunkra megsemmisítő jelzők az ellenfél számára is azok? Korábban erős, de mára igen legyengült intézmények eltakarítása miért lenne automatikusan felháborító? A parlament gyenge, lepusztult, erős személyiségek nélküli, tehát sokak szemében indokolt lehetne akár a legfőbb politikai vezető és a "nép" közötti közvetlen kapcsolatok működtetése. De a parlament minőségének mindenféle szempontú lerontásáért többnyire maga az aktuális első számú vezető felel (bár nem teljesen), majd sokak tetszését kiváltva átnyúl ezek fölött.

Hagyományimitációk

A neopopulizmusok különböző mértékben és módokon használják a történelmet. Putyin "ezeréves orosz hagyományokról" beszél, akármit is értve ezek alatt. Orbánnak sokkal körültekintőbbnek kell lennie. Tulajdonképpen - elterjedt urbánus képével ellentétben - az is. 1945-48 demokratikus kísérletét nem használja. Horthy már jobban tetszene, elkel valamilyen konzervatív hagyomány, de akármilyennek is hiszik a 30-as éveket, a Horthy-röppálya az 1919-es orgoványi akasztásoktól az 1944 nyári deportálásokig demokratikus hagyományként mégsem használható. Megpróbálják, bele-bele kapnak, azután otthagyják. 1918 októbere-novembere előtt pedig egy másik ország volt, a szó szoros értelmében. Azzal igazán nem is tudnak mit kezdeni. Ha kirobban valamilyen történeti-etnikai konfliktus, amely az ország külső képét érinti, a kormány némi önkép-megőrző helyben járás után tulajdonképpen gyorsan visszavonul. Ez a szerepmodell sokaknak nem tetszik, de az esetleges morgást az elit eddig kezelni tudta. Egyébként térrendezéssel (a szó szoros értelmében), vagy néhány szimbólummal letudni vélik az egészet.

A baloldali hagyományok jó részét maga az új-baloldal adta fel. A Fideszt, meghirdetett konzervativizmusához képest, nem igazán érdekli a múlt. Ha baj lehet belőle, hagyjuk. Furcsa módon inkább a Jobbiknak van dolga a magyar történelem egyfajta fonalával – az "elszakított nemzettestektől" és az 1919-es fehérterrortól az 1945-ös budai kitörési kísérletig, sőt a Pesti Srácok fantomjáig. Ám ez a múlt ebben a csomagolásban ma a nagyobb közönség számára láthatóan nem piacképes. A konzervatív nemzeti történelemkép, persze, létezik, de erősen takarékon. Aki kitörési emléksétákat akar a Városmajor környékén, értő idegenvezetőkkel hozzájuthat. Aki kíváncsi, keményebb szövegeket is elérhet. De olyan ez, mintha valaki a Hóman-Szekfűt okos telefonon szeretné studírozni. Új világképnek, értékvilágnak ez azért nehezen fogyasztható.

Témák
2018.06.23 09:25