Tamás Pál: Populizmusok - A magyar időzítés

Publikálás dátuma
2018.06.23 09:25
SHUTTERSTOCK ILLUSZTRÁCIÓ
Fotó: /

Ma sokat és szívesen beszélnek a populizmusok seregszemléjéről, ideértve minden karakteres politikust, aki valami rosszat mondott az utóbbi hónapokban a liberalizmusról. Putyin, Erdoğan és a közép-európaiak nyilvánvalóan egymástól nagyon sok mindenben eltérnek, liberalizmus- és ellenfél-képükben is. Eközben nem látom azt a liberális világrendszert, amelynek legyőzésébe az új fiúk - most legalább ideológiailag együtt - bele szeretnének vágni. Persze, a liberális oldalt még mindig túlsúlyosnak hiszik, s láthatóan nincs nyelvük a megjelenő új jelenségek leírására.

Reform és tiltakozás

Ilyenkor tipikus probléma jelentkezik: egybevághat-e a két szerep, persze valamennyi időeltolódással, kinőhet-e a protesztből a reform, s mindentől függetlenül lehet-e a tiltakozások központi alakjából az új reformer? A piacon elérhető személyiségtípusokból következően válaszunk nemleges. A reformer reflexív és megpróbál csapatot formálni. A tiltakozó pedig egyéni hős, másként nem lenne karizmája, amit később sem lehet tovább osztani. Az autokráciát nem forradalomban, nem az utcán felszámoló vezető, még ott ül a legfelsőbb vezérkarokban. Lázár, aki önmagában nem hülye, tavaly fokozatosan döntötte el, hogy megpróbál egy erős, de Orbánétól eltérő profilt felépíteni. Hogy nem nagy ügyekben, de lehet saját véleménye. Ez már elég volt a visszanyomatásához, és most majd az automatikus kopáshoz. Magától azért nem fognak a mostani félbemaradt Lázárra Mátyás királyként emlékezni. Egy politikai robbanás, vagy váratlan egészségi kisiklás után a Fidesz-elit persze átmeneti alakként őt is választhatja. De hát ezt vagy meglátjuk, vagy nem.

De ami talán most fontosabb, hogy az ellenzék elment a "békeidőben szélsőséges" protestálásig, de nem volt vezére, kikristályosodási pontja. Még az ellenzéki sajtó sem működött együtt így, nem is gondolkozott ezekben a kategóriákban, a Klubrádió kivételével (ez ma a lipótvárosi Pravda). A kis- és középpártok az ellenzék összeolvasztását nem engedték, tudták, hogy maguk ilyesmire nem képesek, a konkurencia pedig ne jusson labdához. A Klubrádió meg velük szemben nem győzhetett.

Orbán nyilvánvalóan nem akar saját rendszerének reformere lenni (bár elvben képes lenne rá, s talán még politikai-biológiai tere is lenne még). Hogy itt nem helyette, hanem őt módosítva egyetlen vagy több reformer jöhet csapatban, majd kiderül. Tehát ebben a politikai rendszerben sem vezértiltakozó, sem vezérreformer nincs sehol.

A személyzet

Az államigazgatásban, legalábbis a központi apparátusokban nemcsak ősfideszesek nincsenek, de átvett ős-MDF-esekből is csak elvétve akad. Az emberek zömmel 30-40-esek, már a gyurcsányi évekre sem igen emlékeznek. Emlékeik máshonnan sincsenek, hű végrehajtók. Néhány sértett előbukkant a korai Fidesz-apparátusokból, de olyan kevés, hogy további csalódottak mérhető tömegét az ellenzéknek nem sikerült köréjük gyűjteni. Az egyedüli kivétel Mellár Pécsett, de hát így is látszik, hogy az odadiszponált, kölcsönzött baloldali források, emberek nélkül még ez az egy szál mandátum is kétséges lett volna.

A Fidesz az apparátusi lojalitást eddig rendesen megjutalmazta. A legkülönbözőbb formákban megszedhetted magad. Az ellenzék háborog a "korrupción", azonban ez a típusa a rendszer stabilitásának alapja. Tulajdonképpen a rendszertől a hű szolgálatért érkező "belső hálapénzek" kiszámíthatóak, egészükben jól programozottak. S valami ilyesmire a most szolgálók is számíthatnak a közeljövőben. Dehogy fognak akkor lázongani.

De hát milyen lehet a tiltakozás? Lehet, hogy most hősnek kellene lenni (nem hinném, de lehetséges). De a nem hősöknek (ilyenek vagyunk többségben) akkor legalább alulról részt lehetne venni a hőskultuszban, sőt a hősépítésben, a hősellenesség elszigetelésben.

A "ne éljünk hazugságban" morális credója közben már nem működik. Nem tudjuk, mi az igazság, mi a hazugság. A könyvesboltokban ma mindenütt, itt Pesten is mázsaszámra van ebből is, abból is. Az il-liberális, anti-liberális világ közben nyomul, belső és külső győzelmeik összekapcsolódnak, Orbánnak ez kitűnő hátszél lesz a következő egy-két évben.

Keresleti és kínálati oldal

Itthon azt már megbízhatóan tudjuk, hogy a populizmusnak (akárhogy is határozzuk meg) két oldala van, egy keresleti és egy kínálati. A kereslet a társadalom felfogása a politizálás uralkodó formáiról és különböző kívánatos eszmékről, programokról. S persze, ott van a kínálat a kormány, vagy egy erős ellenzéki erő oldaláról. Orbán a tudálékos kormányreformerekkel szemben már a 2000-es években megfogalmazta a maga kínálatát.

A populista rendszerek többségükben fokozatosan alakulnak ki, nehezen meghatározható pontos indulásuk. Orbánnál sem igazán eldönthető, mely ponttól, pillanattól számítható “populistának", s meddig volt jobboldali radikális, vagy nemzeti konzervatív. Bár az orbáni válasz a 2002-es parlamenti vereségre, vagy a 2010-es győzelemre, illetve az új alkotmány, akár egyszeri fordulatnak is tekinthető, és mint ilyen, talán kemény elválasztó vonalként kezelhető.

Most a terminológiai zűrzavar a meghatározó a populizmus-képekben, sokszor nyilvánvalóan nem idetartozó ügyeket sorolunk ide. Beszélünk közben jobb- és baloldali populizmusokról, de az sem magától értetődő, hogy ilyen magabiztosan beszélünk a populizmusokon belül bal- és jobboldaliakról (a meghatározóan jobboldalinak hitt uralkodó irányzatoknak mind a magyar, mind a lengyel változatokban vannak baloldali elemei is). Közben nem világos, milyen az autoritarizmus és a populizmus viszonya. Szerintünk különböző jelenségekről van szó, amelyek sokszor összekapcsolódhatnak, de azért nem cserélhetőek fel. Mások szerint ugyanannak a jelenségnek különböző formáiról van csak szó.

A populizmus közben lehet győzedelmeskedő és vereségmagyarázó. A '89 utáni magyar magyarázat általában a második a keresleti oldalon, de Orbánék a kínálati szférában megpróbálkoznak azért a győzedelmeskedővel is. Tulajdonképpen innovációjuk épp ez, úgy beszélnek diadalról, mintha ez természetes lenne, miközben nálunk a történeti minták szerint kevesebb is elég lett volna.

Plebejusok és a középosztály

Európában sokfelé két önálló, egymástól elkülönülő ideológiai hálózat van, az egyik plebejus, hangos, bizonyos hangsúlyai szerint népbarát. A másik középosztályi, esetenként elitista, visszafogottabb, múltbeli állásokhoz, állításokhoz ragaszkodóbb. A plebejus Közép-Európában nem fókuszált igazán a múltra. Az aranykor nagyon régen volt, annyi nemzedékkel ezelőtt, hogy az a "népet" már nem érdekelheti, arról nincsenek igazi tapasztalatai. A jobboldal tartószerkezetei - a német, a brit, talán a francia is - konzervatívok, a görög, a spanyol, bizonyos korlátokkal az olasz is, nyelvük szerint plebejusok. A magyar, vagy lengyel plebejusok megölték az igazi konzervatívokat, szavazóikat magukévá tették. Az orosz különleges eset. Ott autoriter konzervatívok építkeznek, legfeljebb néhány plebejus lépéssel (pl. a Krím-projekttel), de egészében a rendszer, például a magyartól eltérően nem igazán populista. Putyin még tréfából sem alakítja a "népfit".

A politikai erőviszonyok az egyes államokon belül különbözőek. Ami itt feltűnik, a liberális elitek pillanatnyi ellenfeleinek lefasisztázása egyre több helyen. Ilyesmi egyes pontokon nálunk is előfordul. A fasisztoid jelző közíróknál, mint Ungváry Rudolf most is rendszeresen ismétlődik. De például a 90-es években, amikor Horn első koalíciós kormányának összetételéről volt szó és szakértői csoportokban felmerült a liberálisok mellett az MDF kooptálása, magam hallottam elutasításként a későbbi koalíciós partnertől, hogy "fasisztákkal" nem működünk együtt. Ami akkor is ostobaság volt, nem hinném, hogy komolyan vették, de megbélyegzésként törzsgárdájuknál talán működött.

Most, a legfrissebb olasz válság idején a populistának címkézett oldalt többen Mussolinihez hasonlítják, s a tiltakozó tüntetés projektjét az egykori Marcia su Roma, az 1922. októberi Római Vonulás rokonának tartják. A közönség egy része szemében ez a diabolizálás működhet, de feltételezem, nem keveseknek a hasonlat akár tetszhet is. Píár szempontból a szervezőknek, nem is tudom, ma inkább ront, vagy indokolatlanul segít. Mindenki keresi a neki "jó" tradíciókat. Miért gondolnánk, hogy a számunkra megsemmisítő jelzők az ellenfél számára is azok? Korábban erős, de mára igen legyengült intézmények eltakarítása miért lenne automatikusan felháborító? A parlament gyenge, lepusztult, erős személyiségek nélküli, tehát sokak szemében indokolt lehetne akár a legfőbb politikai vezető és a "nép" közötti közvetlen kapcsolatok működtetése. De a parlament minőségének mindenféle szempontú lerontásáért többnyire maga az aktuális első számú vezető felel (bár nem teljesen), majd sokak tetszését kiváltva átnyúl ezek fölött.

Hagyományimitációk

A neopopulizmusok különböző mértékben és módokon használják a történelmet. Putyin "ezeréves orosz hagyományokról" beszél, akármit is értve ezek alatt. Orbánnak sokkal körültekintőbbnek kell lennie. Tulajdonképpen - elterjedt urbánus képével ellentétben - az is. 1945-48 demokratikus kísérletét nem használja. Horthy már jobban tetszene, elkel valamilyen konzervatív hagyomány, de akármilyennek is hiszik a 30-as éveket, a Horthy-röppálya az 1919-es orgoványi akasztásoktól az 1944 nyári deportálásokig demokratikus hagyományként mégsem használható. Megpróbálják, bele-bele kapnak, azután otthagyják. 1918 októbere-novembere előtt pedig egy másik ország volt, a szó szoros értelmében. Azzal igazán nem is tudnak mit kezdeni. Ha kirobban valamilyen történeti-etnikai konfliktus, amely az ország külső képét érinti, a kormány némi önkép-megőrző helyben járás után tulajdonképpen gyorsan visszavonul. Ez a szerepmodell sokaknak nem tetszik, de az esetleges morgást az elit eddig kezelni tudta. Egyébként térrendezéssel (a szó szoros értelmében), vagy néhány szimbólummal letudni vélik az egészet.

A baloldali hagyományok jó részét maga az új-baloldal adta fel. A Fideszt, meghirdetett konzervativizmusához képest, nem igazán érdekli a múlt. Ha baj lehet belőle, hagyjuk. Furcsa módon inkább a Jobbiknak van dolga a magyar történelem egyfajta fonalával – az "elszakított nemzettestektől" és az 1919-es fehérterrortól az 1945-ös budai kitörési kísérletig, sőt a Pesti Srácok fantomjáig. Ám ez a múlt ebben a csomagolásban ma a nagyobb közönség számára láthatóan nem piacképes. A konzervatív nemzeti történelemkép, persze, létezik, de erősen takarékon. Aki kitörési emléksétákat akar a Városmajor környékén, értő idegenvezetőkkel hozzájuthat. Aki kíváncsi, keményebb szövegeket is elérhet. De olyan ez, mintha valaki a Hóman-Szekfűt okos telefonon szeretné studírozni. Új világképnek, értékvilágnak ez azért nehezen fogyasztható.

Témák
2018.06.23 09:25

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00