Szálka és gerenda

Publikálás dátuma
2018.06.22 08:07

Fotó: /

Szóval ő nem csupán rénszarvasra, siketfajdra, bölényre és farkasra vadászik külföldön, ki tudja, kinek a nagylelkű adományaként. Idehaza is levadássza azokat a honi gyülekezeteket, amelyeknek tagjai inkább lelkiismeretükre hallgatnak, s nem hajlandóak a szabadságjogainkat lábbal tipró, szociálisan érzéketlen, hatalmi célból idegengyűlöletet keltő Orbán-kabinet kottájából játszani. Ha kell, a fondorlatos hazugságokkal, illetve a választási törvény átírásával ismét megszerzett kétharmados parlamenti többség tudatában Semjén Zsolt önelégült cinizmussal jelenti ki, hogy kenyéradó gazdája bizony nem adja vissza az Iványi Gábor által vezetett Magyar Evangéliumi Testvérközösség elorozott egyházi státuszát.

E sorok írója kamaszkorában, azzal a meggyőződéssel csatlakozott a római katolikus egyházhoz, hogy a klérus tagjai immáron végleg leszámoltak súlyos örökségükkel, a katolicizmus történelmi bűneivel. Önkéntesként dolgoztam többek között kápolna-felújításon, garázst is építettünk társaimmal a papoknak. Ezekért a munkákért sohasem tartottam a markomat, szemben azokkal, akik most busás összegeket zsebelnek be havonta, állítólagos kereszténységüknek köszönhetően. Valamikor az ezredforduló táján érzékeltem, hogy a horthysta reflexek újból működésbe léptek az egyházban. A klerikusok már nem elégedtek meg a rendszerváltozáskor helyreállított vallásszabadsággal; részt kértek az államhatalomból, hogy annak révén kényszeríthessék a társadalomra deklarált értékrendjüket. Kvázi politikai kampány folyt szentbeszédek alkalmával, egyházi iskolák alapítványi báljait nyitották meg „a nemzet miniszterelnökének” szentenciáival. Trón és oltár szövetsége olajozottan működött 2010 után is, immáron a gyalázatos kormányzati intézkedések legitimálásának érdekében. A Magyar Katolikus Egyház hivatalos lapja például hosszú cikkben védte meg a magánnyugdíj-pénztári vagyon elkonfiskálását, mintha a „ne lopj” ószövetségi parancsa nem is létezne.

Összeomolhat az egészségügy, az oktatási rendszer, szemérmetlenül megtollasodhatnak a kormányfő haverjai a legszegényebbek kárára; a lényeg, hogy az éppen aktuális hatalom a „gránitszilárdságúként” beharangozott Alaptörvény revíziója révén semmissé teszi Wekerle nagy művét, a magyarországi szekularizációt. Mindezen tapasztalatok birtokában döntöttem úgy néhány esztendeje, hogy megfogadom Jézus Krisztus tanácsát, miszerint „óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától”. Felekezetenkívüli lettem számos más magyar állampolgárral egyetemben, akik a népszámlálási adatok tanúsága szerint szintén elhagyták a történelmi egyházakat.

Ezt a kis történetet csak azért osztottam meg az olvasókkal, hogy bizonyítsam: múltam okán kompetens vagyok a történelmi egyházakban zajló folyamatok megítélését illetően. Amikor tehát Semjén Zsolt ominózus megszólalásának keretében Iványi Gáborhoz vágja, hogy „gyűlölet szítására is alkalmas politikai megnyilatkozásokat tesz”, javaslom: jusson eszébe az evangéliumi példabeszéd más szemében a szálkáról, magaméban a gerendáról.

2018.06.22 08:07

Szerintem

Magyar vastartalék Orbán Viktor kiadta a jelszót: sokasodjunk, szaporodjunk. Alvezérei hűségesen szajkózzák a vezér gondolatát: mi a magyar családokra, és nem a bevándorlásra építjük jövőnket. Nemsokára konzultálni is fogunk erről. Soros, aki ismeretlen okból Európa muszlimok által történő elárasztását tartja küldetésének, most végre emberére talált. Itt aztán minden ajtó zárva van a terroristának bélyegzett menekültek előtt (persze egyesek azért bebocsájtást nyernek a letelepedési kötvények földjére). Gondolom, nincs épeszű ember, aki ne akarná a lakosság fogyatkozását megállítani. Ugyanakkor a magyar családok, legalábbis rövid távon, aligha fogják a jelenlegi munkaerő gondokat megoldani. Hiszen ha azonnal munkához látnak, akkor is legalább húsz esztendő kell ahhoz, amíg születendő utódaik munkába állhatnak. Addig esetleg sorosozhatunk vagy konzultálhatunk, mindkettő alkalmas arra, hogy elterelje a figyelmet a gondokról. Ugyanakkor talán nem árt, ha vigyázó szemünket a Nyugatra vetjük, ahová nagyjából félmillió magyar állampolgár tántorgott ki az elmúlt években. Ha demográfiai és munkaerő problémáink vannak, esetleg nem lenne ostoba ötlet, őket hazacsábítani. Annál is inkább, mivel zömükben fiatal és jól képzett emberek. Igaz, a tekintélyelvű rendszernél többre becsülik a nehézkes, szócsépléses demokráciát, a lojalitásnál a tehetséget, a civilek vegzálása helyett a közéletbe való minél erősebb bevonásukat, a gyűlöletnél a szolidaritást. Ha úgy vesszük, végül is ők maguk is migránsok, ha uniós tagságunk miatt nem nevezik is így - bár sokszor annak tekintik - őket. Úgy tűnik, kormányunk is, hiszen néhány látszatintézkedésen kívül nem nagyon szorgalmazza hazatérésüket. Többségük ugyanis nem kormánypárti szavazó. És hirtelen nem is tűnnek olyan égetőnek a munkaerő gondok. Várjuk ki nyugodtan a húsz évet, amíg a kormánypárti szavazók felcseperednek. Hiszen a demográfiai és a munkaerő problémák fontosak, de a kétharmad még fontosabb. Kádár János Az ünnepek méltósága Örvendetes, hogy Semjén Zsolt fontosnak tartja az ünnepek méltóságát, én is szeretnék mindenki számára kedves ünnepeket átélni. Például valóban zavar karácsonykor az ingyen ebédre várók hosszú sora: mert szomorú, hogy ennyi ember szorul rá a segítségre. A nemzeti ünnepek méltóságát pedig az adná vissza, hogy ha a teljes nemzet képviselve lenne az állami zászló felvonásánál, tehát minden parlamenti párt elnöke ott állna a közjogi méltóságok mellett, az ünnepi beszédek pedig nem a kormánypártok dicsőségéről, hanem az adott ünnep történelmi jelentőségéről szólnának. A nemzetnek tagja minden magyar, legyen jobboldali vagy baloldali, konzervatív vagy liberális, keresztény vagy zsidó, Krisna tudatú vagy ateista. Az államnak ezzel csak annyi dolga van, hogy tudomásul vegye létezésüket. Verseci Miklós 
2018.11.19 16:00
Frissítve: 2018.11.19 16:00

Az örök Simca

Szabadulni Béci bácsi autójától. Akkor, 1968 nyarán ez volt a családi feladat. Egy használt Simca Aronde volt, amit Belgiumban élő rokonaitól kapott, hogy Saci nénit orvosi vizsgálatokra szállítsa. A Simca nem volt ismert márka Magyarországon, ráadásul ellenszenves bordó színe volt, és magán viselte Béci bácsi számos sikertelen parkolási kísérletének és koccanásának nyomait. 
Béci bácsi meghalt, Saci néni kórházban volt, az autó pedig ott állt a házunk előtt. Hiába próbálkoztunk apróhirdetéssel, senki sem jelentkezett. Anyám akkor úgy döntött, hogy vidéki autóvásárokra megyünk. Szolnokon kezdtük. A feladat természetesen rám hárult, de miután csak néhány héttel korábban kaptam jogosítványt, szívesen vállaltam. 
Ám egy ilyen autóvásár nem az elpuhult városi léleknek való szórakozás. Jöttek-mentek a nézelődők, ócsárolták az autót, hiányolták a szivargyújtót és a szerszámkészletet, gyanakodva vizsgálgatták a kilométerórát, az orrukat húzták az utastér savanyú dohányszagától, nem méltányolták a naptetőt és a krómozott ütközők látványát sem, alkudoztak, majd legyintve távoztak. Egész nap ott álltam a kietlen domboldalon, körülöttem autók százai, sehol egy mosdó, sehol egy büfé. Délután elfogott a reménytelenség. Aztán, nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy alacsony, kalapos, botra támaszkodó, rosszkedvű, idős férfi. 
- Szép autó – mondta.
- Igen – feleltem közömbösen. Begyújtottam a motort, ami halkan duruzsolva indult.
- Megveszem – mondta. – Mennyit kér?
Megmondtam az árat, amit anyám a lelkemre kötött.
- Rendben.
- Nincs benne szivargyújtó – mondtam.
- Nem dohányzom.
- A naptető sem nyílik. 
- Nem érdekel – mordult rám. – Mondtam, hogy megveszem. Az iratokat is intézem a tanácsnál, van ott ismerősöm.
Leírtuk egymás adatait, átadta a pénzt egy használt Közért-zacskóban, kezet fogtunk.
- Kivinne az állomásra? – kérdeztem.
- Fogjon taxit. Nincs jogosítványom, és amúgy is rosszul tájékozódom.
Otthon anyám megdicsért, amire azért ritkán volt példa. A dolog azonban nem hagyott nyugodni. Egy reggel felszálltam a szolnoki vonatra. Megtaláltam a házat is, ahol lakott, igazi vidéki külvárosi utca, néhányan meg is néztek. Csengettem, vártam. Újra csengettem. Akkor kinyitotta a kaput. Meglepődött. Bementünk az udvarra, ott állt a Simca tisztára mosva, horpadások kijavítva. Nem tudtam, hogyan kezdjem a beszélgetést.
- Valami baj van? – kérdezte. - Nem, nincs semmi baj – nehezen találtam a szavakat. – Csak érdekelne, miért vette meg az autót. 
A konyhában ültünk le. 
- Befőttet kér? – kérdezte. – Egyedül élek, más nincs itthon.
Nem kértem.
- A háborúban a németek elől menekültem, valahogy Párizsig sodródtam – szomorúan mesélt, szinte suttogva. - Megismertem egy lányt, kalandnak indult, aztán beleszerettem. Volt autója, egy Simca Aronde. Abban csókolóztunk először. Soha nem felejtem el. Maga még fiatal, nem érti. 
- Meggondoltam – mondtam. – Mégis kérnék befőttet.
Nem sokkal a zárás előtt megállt az autó előtt egy rosszkedvű, idős férfi
2018.11.19 12:57
Frissítve: 2018.11.19 12:58