Nem tűr vitát

Publikálás dátuma
2018.06.23. 08:09

A keresztény kultúra védelmének Alaptörvénybe emelése, a lebegtetett akadémiai önállóság, a tudósok pénzzel vagy inkább pénzhiánnyal való sakkban tartása nem hagy kétséget afelől, hogy az Orbán Viktor vezette kormány és a Fidesz többségű parlament milyen módszerekkel szándékozik uralni ezentúl is a magyar szellemi életet és elitet.

A Magyar Tudományos Akadémia Filozófiai Kutatóintézetétől a Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjáig vezető alig több mint négy kilométeres út nem nagy távolság; a filozófus-botránytól a Figyelő akadémikus-listázásáig, a hűtlen kezeléstől a liberális – gendertudományok, kisebbségek, bevándorlás – témák kutatásának "vádjáig" eltelt nyolc év egy ország történetében nem hosszú idő. Előzményei és következményei azonban történelmi léptékűek.

A tankötelezettség 16 éves korra való leszállítása, a középfokú oktatás sajátos racionalizálása, a felsőoktatás átalakítása a munkaerőpiaci igényekre hivatkozva és a tudósok zaklatása ugyanazt jelenti. A gazdasági és politikai hatalom még az eddiginél is szilárdabb beágyazásához nincs szükség gondolkodókra, kérdezőkre, kételkedőkre. A kontinenst megvédeni tudó államférfiról szőtt álmokat csak zavarják a vitatkozók és kutakodók, vagy a számukra fontos ügyért tenni tudó és akaró, cselekvő civilek.

A romkocsmák félhomályában merengő diplomásokat említő kormányfő nem tűr vitát. És nem merül fel benne, hogy a XX. század viharainak sosem múló nyomait viselő Magyarországon nem matricázunk ajtókat, nem listázunk embereket, mert a megbélyegzés minden formája egy még éppen élő generáció emlékeit élesíti, gyermekei és unokái nemzedékét pedig folyamatos készenléti állapotban tartja. Olyan reminiszcenciákat idéz, amelyek túlmutatnak a kétharmadon és a miniszterelnök személyén.

De tudjuk, a zsarnokok sosem tanulnak történelmet. Vagy sosem emlékeznek rá.

Témák
alaptörvény

Egy kis könyvégetést?

Publikálás dátuma
2018.06.23. 08:05

Sajnálattal állapítom meg, hogy a meghirdetett kultúrharc egy kissé vérszegény. Nyámnyila. Puhány. Csak úgy tessék-lássék folytatják az illetékesek. Nem a miniszterelnökön múlik: ő már az év elején, a V4-ek találkozóján bejelentette a háborút, amelyet a keresztény kultúra védelmében folytatunk Brüsszellel. Muszáj volt a konfliktusainkat kulturális harccá nemesíteni, azt mégsem mondhattuk, hogy azért nem akarunk európai ügyészséget, nehogy leleplezzék a disznóságainkat. Vagy hogy az a fő bajunk Brüsszellel, hogy vissza kell fizetnünk egy csomót az elsíbolt pályázati pénzek miatt. Hősi küzdelem a keresztény kultúra megőrzéséért, az mégis más. A „ne lopj!” nincs benne, kilenc parancsolat éppen elég, más még ennyit sem véd meg. A Terror Házában kerekasztal beszélgetést is rendeztek „Kultúrharc 2018” címmel. G. Fodor, aki már egyszer puszta politikai terméknek nevezte a „polgár” fogalma köré épített ideológiát, most nem hibázott. Jó, a „polgár” politikai termék volt, de a keresztény kultúra nem az! Szinte költői magasságokba emelkedett, jelezvén, hogy ez nem holmi termékbemutató: „Megfognám a kürtöt, megfújnám, mert még csak február van, és azt mondom, vágjunk akkor bele ebbe a kultúrharc 2018-ba!”

Most a tudomány várainak bevétele van soron. A hadüzenet a költségvetés-tervezet formájában érkezett: a Tudományos Akadémia pénzeinek felét eztán az állam osztja el. Háború idején hadigazdálkodás van a tudományban is, világos. Aztán kiderült, hogy az egyetemek kutatási büdzséjével ugyanez a helyzet. Palkovics miniszter először gyenge próbálkozást tett a kedélyek megnyugtatására: ez csak egyszerű koordináció, mondhatni szakmai segítség, senki sem fogja az akadémia önállóságát csorbítani. Szavai hiteléből sokat levont, hogy annak idején ő volt, aki rezzenéstelen arccal közölte: a lex CEU egyáltalán nem az intézmény megsemmisítését célozza. A gyengébb idegzetű akadémikusok, miközben derekasan tiltakoztak, azért időnyerés céljából felvetették, mi volna, ha heti két napot a kormány által javasolt témákban kutatnának, hármat meg továbbra is a saját tudományuknak áldoznának. Briliáns ötlet! A függetlenségükben szintén megtámadott bírák is felajánlhatnák: két napig a hatalom szája íze szerint ítélnek, a hét többi részében meg igazságosan.

De kultúrharcban nincs különbéke. Ezért a mindenre kapható Figyelő újabb listát tett közzé. Fényképpel ellátva (lakcím és telefon, esetleg a családtagok, gyerekek neve sajnos nem volt benne, ami hiba) felsorolta azokat a kutatókat, akik „még mindig nem hajlandók a jelenkor kérdéseit feltenni”, és hülyeségekkel foglalkoznak. Például szociális egyenlőtlenségekkel, kisebbségekkel, migrációval, romákkal, kirekesztéssel, társadalmi felelősségvállalással. Naná, hogy „leginkább a liberális világszemlélet alapján”. És – nem fogják elhinni -, olyan is van köztük, aki a CEU-n végzett, vagy „az ATV-n elemezte a migrációs helyzetet”.

Kolosváry-Borcsa Mihály zúzza be a könyveket 1944-ben

Kolosváry-Borcsa Mihály zúzza be a könyveket 1944-ben

Persze az ilyen listázásban az ég egy világon semmi sincs, háborúban csak kell névsort olvasni. Deutsch Tamás a Facebookon nem ám a tudományok érthetetlen nyelvén, hanem magyarán a képünkbe is vágta (bocsánat): „baszki, ezeknek lassan már egy telefonkönyv vagy egy iskolai osztálynévsor is ’listázás’ lesz!”

A Figyelő jelezte a kutatók által írt hiábavaló, mi több: gyanúsan liberális könyvek kezeletlen problémáját is, amelyek csak a helyet foglalják a polcokon: „Azt gondolnánk, hogy itt a demográfiai krízis megoldására, vagy a gyermekvállalás elősegítésére javaslatot tevő munkák sorakoznak a polcokon”, de nem! Minden józan elmében felmerül a kérdés: minek őrizzük ezt a sok porfogót, amelyekben egy szó sincs a demográfiai krízisről? Persze, a Magyar Narancs máris rémeket lát , ilyenek ezek a hivatásos rettegők: „A CEU elüldözése volt a könyvégetés, az MTA megregulázása a könyvtár elégetése”.

Ami azt illeti, nem is beszélnek butaságot. Egy kis könyvégetés megoldaná a dolgot. Ne tessék megijedni, nem fasisztázom le a kormányt, Goebbels listázása, majd könyvégetése eszembe sem jutott, pedig ahhoz még zenekíséret is volt. (Akármilyen hihetetlen, az SS kórusa és zenekara játszott.) De a módszer nem náci találmány, végigkíséri a történelmet. Kínában Cseng fejedelem idején pl. azonos írásjel fejezte ki a „könyveket égetni” és a „tudósokat temetni” igealakjait, mert a kettő az üldözött konfuciánus tudósok esetében állítólag együtt járt. Praktikus módszer: az inkvizíció során is gyakran egyszerre vetették máglyára a szerzőt és könyvét.

Ehhez képest mára sokat szelídült a dolog, pláne olyan demokratikus helyeken, mint Oroszország. Ők mindenben előttünk járnak: előbb tiltották be a nekik nem tetsző civil szervezeteket, szüntették meg a Soros alapítvány ottani egyetemét. Na és mi történt nemrégiben? A szibériai Vorkutában a kormányzó parancsára elégettek 53 olyan könyvet, amelyet egy az alapítvány által támogatott, azóta persze betiltott civil szervezet adott ki. Egy hivatalnok szerint „idegenek az orosz nép történelem- és kultúrafelfogásától”.

Na tessék, mi meg csak mamlaszkodunk. Egy kis könyvégetést, plíz!

Métely

Publikálás dátuma
2018.06.23. 08:03

Káprázik néha az ember szeme, ha egyes nyugat-európai hírlapok cikkeit böngészi. A migráns krízis legutóbbi csúcspontján egyikük azzal a címmel hívta föl magára a figyelmet, hogy „Európa dugig van fasisztákkal”. Így, árnyalatlan fogalmazással. Egy másik redakció szinte nyomban válaszolt. Azzal kezdte, hogy 2001 óta a szélsőjobboldal szakadatlanul hódít. A lepergett tizenhét esztendőben kialakultak begubózódott szavazókörzetek, amelyek fellegvárai lettek a gyűlöletvoksolásoknak. A hagyományos konzervatív térhódítás mellett fölfigyelhetünk az új jellegű kormányzati szövetségekre, neopopulista megnyilatkozásokra, kivált az utóbbi időkben rendezett választásokon.

Megjelenési formájukban az európai szélsőjobboldali és ultraradikális alakulatok eltérők. Föleleveníthetik letűnt idők alakzatait is, hiszen ez a harcmodor főként a múlt század első felére volt jellemző, de a nyílt hadba hívás átadta a helyét a jóléti állam bírálatának, a messzi múlt megszépítésének, a sokszínű kultúra tagadásának, a nemzeti azonosság dicsőítésének.

Az olasz változás nem véletlenül nyerte el lelkesen Orbánék egyetértését, hiszen szinte másolata lett a Fidesz idegenellenes fölfogásának, mi több, a magyarországi jobboldali taktikázgatás utánzásának is gondolhatnánk. Többen Orbán érdemének tartják az ellenfél, beleértve a tőle hivatalosan jobbra állók legyalulásának módszerét, valójában azonban nyugatabbról terjedt el. Onnan, ahol a konzervatív hagyomány még a liberális szabadságeszményt őrizte, de ellenében lassacskán a pesti aszfaltból kinőtt torz illiberalizmus helyi változata lett mérce. Hogy aztán váratlanul a kereszténység meghatározhatatlan változatának adja át a helyét.

Franciaországban De Gaulle-tól Chiracig a klasszikus liberalizmushoz ragaszkodtak, míg Sarkozyval a ki nem mondott, de alkalmazott illiberalizmus próbált gyökeret ereszteni. Macron az Unió élén eltökélten a szabadságeszmék folytatója lett. Mígnem a Republikánusok pártot az Orbánnal és módszereivel azonosuló Laurent Wauquiez hódította meg, azzal a szándékkal, hogy ő is az illiberalizmussal kacérkodjék. Alig egy hete azonban, a francia-olasz egyezkedési kísérlet meghiúsulása után meglehetősen durva erőfeszítés észlelhető a macronizmus kiszorítására, a sarkozyzmus visszacsempészésére. A republikánus szövetségben egy rokonszenves fiatal üzletasszony alelnökként naivul azzal próbálkozott, hogy a hiteles liberalizmus ismét teret nyerhessen, fékezhesse a szélsőjobboldal rohamát. A hölgyet pártpuccsal kipenderítették tisztségéből, vesztett.

A métely megpróbálja, ha lassan is - hiszen alkotmányosan Macronnak még négy elnöki éve van - „orbanizálni” a közéletet. Az európai frontokon fegyverszünetnek nyoma sincs, a migrációs ütközetek tovább dúlják kontinensünket.

Az olajfák alatt változatlanul nincs béke.