Kácsor Zsolt : A báró úr a hazáján elmereng

Publikálás dátuma
2018.06.30 09:20
Kőbánya, Csősztorony
Fotó: /

Egy igazi magyar báróval sétáltam a minap, már úgy értem az igazit, hogy a báró úr származásilag és születésileg nemes, ami elsőre nem is látszik rajta – gyerekkoromban legalábbis egy bárót úgy képzeltem, hogy fehér paróka van a fején, folyton franciául beszél és mindenáron gróf akar lenni, mert a gróf eggyel nagyobb rang. Ez az én magyar báróm azonban nem akart sose gróf lenni, sőt, ez az egész arisztokratásdi sem izgatja különösebben, olyannyira nem, hogy eddig nem is emlegette a nemesi gyökereit, pedig ismerjük egymást pár éve. Most is csak azért hozakodott vele elő, mert elújságoltam neki, hogy Kőbányára költöztem, mire fölcsillant a szeme, és azt mondta, hogy kérlek szépen, Kőbányán nőtt föl az én anyukám, aki bárókisasszony volt. Hogyan került egy bárókisasszony oda?! Ezt kérdeztem tőle. Pontosabban éppen nem oda, hanem ide – mert ezt a szöveget most itt írom, Kőbányán, ahol szitál a késő délutáni eső, az új, még épülő sétány díszköveit lerakó, majd újra fölszedő munkások abbahagyták a munkát, a hajléktalanok meg behúzódtak a nagyáruház eresze alá, és úgy gubbasztanak ott, mint az ázott verebek. Pontosabban nem ott, hanem itt. Legyünk pontosak.

Kérlek szépen, ez egy hosszú történet, válaszolta a báró úr, majd rágyújtott, mélyen letüdőzte a füstöt, és úgy folytatta tovább, hogy kérlek szépen, valamikor a huszadik század első éveiben a dédnagymamám megözvegyült, és hozzáment egy gazdag felvidéki sváb pezsgőgyároshoz, aki nagyon megörült neki, hogy az új felesége révén beházasodott egy magyar bárói családba; egy gyermekük volt, az én nagymamám, aki gazdag bárókisasszonyként egy polgári származású férfiúhoz ment férjhez, ő lett az én későbbi nagyapám, aki ügyvédi irodát vitt, és eléggé sok nyelven beszélt, a németen, a csehen, a szlovákon és az oroszon kívül ógörögül is tudott. Kérlek szépen, mondta a báró úr, a nagyszüleim intellektuálisan felkészülten, vagyonosan és boldogan indultak neki az életnek, de lecsapott rájuk a huszadik század, és a Felvidékről a második világháború után mindenüket hátrahagyva menekültek át Magyarországra, közelebbről Budapestre, még közelebbről Kőbányára.

Menekültek.

Menekültek.

Mondom még egyszer, a menekültek ott kötöttek ki Kőbányán, pontosabban itt, legyünk pontosak. A nagypapa hosszas küszködések után kapott egy szerényen fizető jogtanácsosi állást a még 1838-ban alapított kőbányai magnezitipari téglagyárban, az állás mellé járt egy aprócska szolgálati lakás, így a több nyelven beszélő, művelt, polgári származék nagypapa és a bárókisasszony leánygyermeke – a báró úr anyukája – már ebben a kőbányai szolgálati lakásban született 1947-ben. A Felvidékről átmenekült nagypapát és bárókisasszony feleségét a magnezitipari téglagyár egyszerű munkásai fölöttébb kedvelték, merthogy nem játszották meg köztük az urat. Sőt, a jogász nagypapa olyannyira beilleszkedett, hogy nyaranta esténként beült egy-egy nagyfröccsre valamelyik kiskocsmába, és olyankor a hozzá forduló munkásoknak jogi tanácsadást nyújtott, méghozzá ingyen – igaz, sajnálatos körülmények folytán előfordult, hogy kisebb-nagyobb büntetőügyben is kikérték a segítségét, ám a nagypapa diszkrét úriember volt: több nyelven tudott hallgatni, ha kellett, még ógörögül is. De nem kellett.

Ennyi volt a báróság története.

Szótlanul baktattunk tovább a pesti belvárosban, a báró úr csöndben fújta a füstöt mellettem, majd megállt, s afféle jól nevelt, kedélyes társalgó módjára megkérdezte tőlem, mintha csak az időjárás felől érdeklődne, hogy kérlek szépen, mi lesz ezzel a Magyarországgal, mondd? Kapásból visszakérdeztem, hogy mire föl ez a jövő idő, mon ami? Mire föl ez az optimizmus? Legyünk pontosak, az országról beszéljünk múlt időben. Magyarországot a saját népe tette múlt időbe – kétharmaddal. Személyesen nincs kit okolni érte. A szellemi elit nagy része évek óta hallgat és közben a hatalomnak a markát odatartja: csak csurran-csöppen bele valami ilyen-olyan ösztöndíjból, juttatásból. Aki nem hallgat, az meg azt hiszi, hogy a harcot rá lehet bízni másra, menni fog az szelíd, halk szóval, csak semmi radikális hiszti. Hát nem, mon ami. Szelíd, halk szóval nem fog menni. A fasiszta, etnicista és álklerikális kormányokat a történelemben még soha nem állította meg szócsatában senki. Ezeket sem fogja. Az a természetük, hogy magukkal rántják az általuk lebutított többséget, és a történelemben mindig elkövetkezik az a pont, amikor a lebutított többség a győzelem árán a saját vesztét sem bánja. Győztünk, ordítja a magyar nép, és diadalittasan dől bele a saját maga által kiásott tömegsírba. Így szokott ez lenni. Így lesz most is, mert a történelem magasról tesz az igazságra, és előbb-utóbb a bűnteleneken is behajtja a büntetést, de kamatos kamattal.

Jaj, ne beszélj már ilyeneket, mondta a báró úr kissé riadt mosollyal. Jó, nem beszélek, válaszoltam, de akkor te is vond vissza a jövő időt.

Kicsit eltűnődött. Aztán döntött. Kérlek szépen, ez csak természetes, dünnyögte udvariasan, és végigsimította a haját jellegzetes, finom mozdulattal.

Témák
2018.06.30 09:20

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54