A kancellár asszony nélkül

A menekülteket sugárzó mosollyal és zöld hivatkozásokkal is vissza lehet küldeni Afganisztánba - nyilatkozta Angela Merkel tavaly nyáron a TAZ-nak, a neves berlini alternatív napilapnak.

Ez már a politikai vég lenne? Sokan úgy gondolják, a kancellár ma még válogathat. Nyári parlamenti szünet, helyi választások, majd a decemberi CDU kongresszus Hamburgban. Talán az lehet az utolsó pont, ahol még felállhat. Egyre több elemző hiszi Németországban, hogy Merkelnek kormányon már csak hónapjai vannak hátra. Közép-Európa e tekintetben nem állít, nem hisz, s nem remél semmit. Ami itt igazán érdekes, hogy sem a német, sem az európai/nemzetközi baloldal nincs pánikban. Nálunk pedig legfeljebb csak az foglalkoztatja a szakértőket, hogy ha valami ilyesmi most megesne, akkor Orbán nemzetközileg még kirobbanthatatlanabbá válna. Ugyan már.

Németországban persze akkor egy új játék kezdődik. Annak idején, 1999 december végén Kohlt búcsúztatva, a Frankfurter Allgemeinében maga Merkel is megfogalmazta: ”a pártnak futni kell tanulni, bíznia kell a jövőben az öreg csataló nélkül, ahogy Kohl magát nevezte”. Most más a paci.

2015 óta Merkel az európai menekültválság központi alakja, ilyenként nyer, vagy ilyenként löki majd le a belső német vita. De már 2005 óta kancellár, s a mérleg is összetettebb. 2015 nyarán otthon még fontosabbnak látszott, hogy leépíti a hadkötelezettséget, hoztak valamilyen döntést az atomipar majdani leállításáról, s akkor még nem látszott ennyire központinak a menekültek ügye. Váratlanul kiszakadt azonban belőle (a tanácsadókkal nem volt egyeztetve, semmiféle megírt szövegben nem szerepelt, láthatóan belülről jött): “ ha most meg neki kell állnunk azért elnézést kérni, hogy a bajbajutottaknak barátságos arcot mutattunk, akkor ez nem az én országom“.

Merkel érzékeny a napi hatásokra, feszültségekre. Azóta igyekeztek beszabályozni a menekültek hétköznapjait. Mozgásterüket azonban nem kiterjesztették, inkább szűkítették. Többször nehezítették a családegyesítést (vagyis hogy egy kiérkezettet ne követhessen simán az egész család), megkönnyítették a kiutasításokat, sőt az államköltségen hazazsuppolást – különösen Afganisztánba. S ehhez is Merkel kellett.

Németország még mindig sok menekültet beenged, és ezek egy részének garantált jogokat is kínál. De szó sincs könnyes szemű házigazdákról. Korán, tulajdonképpen már 2015-ben Merkel egyfajta előválogatási rendszert vezetett be. Akikből valószínűleg simán válhat “elismert” menekült, azokat már az elején kiválogatják, s nekik szinte azonnal több jogot, nagyobb mozgástereket, kedvezőbb alkalmazkodási ösvényeket kínálnak. Ők azok, akiket a háború szülőföldjükön személyükben is veszélyeztetett, károsított. Ők a leginkább rászorultak. A többieket sem kergetik rögtön el, de ők valahogyan lógnak a levegőben - kisebb segítséggel, mozgástérrel. A németeknek elővezetett papírok persze sokszor pontatlanok, értelmezhetetlenek, sőt hamisítványok. És jön balról és jobbról is a kritika.

De ezekre a kancellárasszony láthatóan érzéketlen, habár szokott beszélni arról, hogy nem kellene szégyellni: sokan csak életszínvonalat akarnak, valójában gazdasági menekültek. Ez is rendben lenne, viszont akkor Németország válogathat. Egyesekre, például idősápolókra, tömegesen szüksége lenne, másokra nem annyira. Szabad-e egyáltalán embereket a hasznosságuk szerint osztályozni? - faggatja egy riporter. Ne nevezzük ezt osztályozásnak, végül is emberekről van szó, de hát valahogy különbségeket kell tenni. Az afrikaiakkal sem lenne semmi baj, ha tanulni, vagy dolgozni jönnének, ezeket az életstratégiákat felvállalva. Ha világos lenne, kikkel van dolgunk… Majd hosszasan magyarázza, hogy ő keresztényszocialista.

Merkel korábban saját vezérkarában, személyi vitákban nagyon határozott volt, gyorsabban csapott szájon, mint ahogy valaki az ellenkezését megfogalmazta volna. Ma, például a bajor határellenőrzési vitában, türelmes. Feltűnően az. Sokak szerint mert gyenge, sőt védtelen. Elfolyt az ereje, s nem látni, honnan jönne az újabb energia. S mert ezt a többi brüsszeli focista is észleli, bármennyire rossz ez a közép-európai progresszívaknak, más sem akar kívülről Merkelbe fektetni. De fegyelmezett asszony, most még Orbánnal szemben is viselkedik.

A tipikus CDU törzsszavazó polgárember, gyakran jobboldali. Merkelért ugyanakkor még ma is inkább a baloldaliak lelkesednek, ugyanakkor máshova szavaznak. Meddig lehet ezt a helyzetet fenntartani? Régi bázisával szemben végülis a szocdemeknek kellene a koalíciót mesterséges lélegeztetéssel megmenteniük. Ideológiailag működik a dolog, de meddig tudják azok a pumpát működtetni?

Merkel most az egész világot szeretné Berlinből/ben stabilizálni, de ami ebből kijön, inkább stagnálásnak látszik. Eddig személyesen is sokat mozgott, most kevesebbet, de ez sokaknak nem-mozgásnak, sőt gyengeségnek tűnik. Egyre nagyobb az a csoport, amely még mindig rokonszenvezik Merkellel, de a napi politikáját már kezdi utálni.

A kormányzás azonban elsősorban a hatalomról és nem a különböző humanitások ütköztetéséről szól. Ráadásul Merkel olyan sokáig működtette az egészet, hogy most a hiteles vitához új politikusarcok kellenének. Ilyenek meg is jelennek, de Közép-Európához nincs különösebb affinitásuk, és az “orbánozás” alig érdekli őket; ha valamibe mégis belevágnának, akkor az az új európai integráció új többfokozatos modellje lenne, és Magyarország ebben láthatóan nem önálló játékos. Merkel szerepének átvállalása azonban otthon az SPD-re jól hatna: az ugyan egy politikai szívroham után még létezik, de Merkel távozása felélesztő mentőeszközként, defibrillátorként hathatna, hogy a párt szívműködése valahogy helyreálljon.

A helyzet érdekes, vagy legalábbis szokatlan. A hatalom elolvadt, Merkel most még maradt. Évekig beszéltek arról, hogy a kancellár valójában egyensúlyozott a pártjában. A friss elemzések szerint a CDU-nak határozottan nincs baloldala. Jobboldali alakokból többféle is van, de ezek törzsválasztóik és a saját karrier-elképzeléseik szerint mások. Az ideológiák itt másodrangúak, karrieristák között pedig egy gyakorlott politikus könnyen egyensúlyozik. De közben a progresszív közönséggel sokat nem foglalkozhat.

A menekültvita árnyalatai mellett azonban gyorsan felértékelődik egy teljesen más konfliktusforrás, az autóipari. Sok éven át az autóipari főnökök bejáratosak voltak Merkelhez. Ő meg legújabban abbahagyta a mosolygást azok nyilvános látogatásaikor. Elvégre környezeti ügyekben “megtévesztették” a világot - az Audi főnökét néhány nappal ezelőtt ültették le (erről részletesen a IV. oldalon olvashatnak - a szerk.). És épp ezek voltak a magyar járműipar beruházói és politikai patrónusai. Akárhogy is alakul, külső klientúrára most nem lesz idejük, türelmük. Ebben az üzletágban különben nem volt különbség Gyurcsány és Orbán vendégszeretete között. De a német autóipart igazán nem érdekelte a magyar belpolitika. Nem tudom, milyen magasba ért fel a magyarok patronázsa: biztosan mindenki próbálkozott magasabbra jutni. S most a német járműipari lebukások szükségszerűen – legalábbis részben – lemeztelenítik a magyar politikai kapcsolatokat is.

A magyar kormány-elitnek most imádkozni kellene az évek óta kiürült Balkáni Menekültösvény feléledéséért. Ha ismét sok ezer ember érkezne - mert például Erdogan kitessékelne országából egy csoport szíriait - Berlin és München felé rajtunk keresztül, az Orbán-kerítés felértékelődne. Ha használnak bennünket, akkor a német kormány is rugalmasabb lesz. S közben esetleg bizonyos autógyártási reformok is befutnának…

2018.06.30 09:30
Frissítve: 2018.07.02 13:25

Kurázsi papa és fiai

Publikálás dátuma
2018.12.09 16:30

Fotó: Népszava/
Van, akinek nem jön be az álom, és nem akarja, hogy ezt mi is tudjuk.
- Na milyen hibát látsz ebben a brillben?- vizsgáztatott Laci bá, aki Aeroflot pilótákkal üzletelt Szovjetunióból származó drágakövekkel. Megdicsért, ha észrevettem egy kis szennyeződést, repedést vagy felismertem, hogy a briliáns régi vagy új csiszolású. Mire kikupált volna, az egyik pilóta sajnos lebukott, így nem lettem az antwerpeni gyémánttőzsde cápája.
Nagybátyám Szabolcs vármegyében született, ha jól emlékszem 1912-ben. A szülei zsidó nagybérlők voltak, egy időben ők bérelték a gergelyiugornyai tiszai strandot is. Rokonságban álltak a spanyol polgárháború legendás hősével, Zalka Mátéval - alias Lukács tábornok -, de a tágabb családban akadt mártírja a francia ellenállásnak is.
Laci bácsi a II. világháború előtt költözött a fővárosba, huszonévesen. A vészkorszakban esze ágában sem volt felvarrni a sárga csillagot, inkább nyilasnak öltözött és amíg tudott, embereket mentett a pesti gettóból hamis papírokkal. Sajnos nem kérdeztem rá a részletekre, így csak sejtem, hogy nem egyedül dolgozott. Talán a cionistákkal, vagy más ellenálló csoporttal működhetett együtt. Végül lebukott és Auschwitzba deportálták.
Nagybátyám nem volt könnyű ember. Csip-csup ügyek miatt is kiabált kedvenc nagynénémmel. Különösen akkor jött ki a sodrából, ha véletlenül nem volt otthon kenyér. Egyszer meg is kérdeztem, miért esik úgy kétségbe attól, ha elfogy a brúgó - leszaladok és hozok a közértből. Akkor rám nézett és elhallgatott. Csöndesen feltűrte az ingujját és megmutatta a bal karjára tetovált számokat és Auschwitzról, a földi pokolról beszélt, hogy talán a legrettenetesebb az éhezés volt. Csak az tudja milyen, aki átélte. Mindig más vágta, osztotta azt kis darab rémes kenyérutánzatot, amit kaptunk és mindenki azt figyelte, hogy egyforma szeleteket vág-e. A morzsát, ami a kenyérvágáskor keletkezett, felváltva ehette meg az aznapi szerencsés. Nem tehetek róla, de hiába telt el 30 év, ha nincs itthon kenyér, pánikba esem - mesélte.
Betegesen félt a kutyáktól és gyűlölte őket. Még Brunit, a mi tacskó méretű fekete bundás, fehér mellényes kis keverék ebünket is. Az okokról csak annyit mondott, látta, hogy az SS-katonák farkaskutyái hogyan tépnek szét egy embert. Hiába magyaráztam neki, hogy Brunit még egy nagyobbacska baknyúl is megfutamította. Szerinte, csak azoknak volt esélyük a túlélésre, akik nem adták fel. Mindent elkövetett azért, hogy ne kerüljön a „muzulmánok”, vagyis a munkaképtelenek közé, akiket a szelekciók során az SS-tisztek a gázkamarákba küldtek. Ő végig tudta, hogy haza fog térni és úgy is lett.
De nem ez volt az utolsó eset, amikor csíkos rabruhába kellett öltöznie és ismét egy szám lett az azonosítója. Igaz, az emberi mivoltától megfosztó, a nevét helyettesítő számot már nem tetoválták a bőrébe. Az ’56-os „sajnálatos események” után ugyanis letartóztatták. Egy „jóakarója” feljelentette, hogy takarókat adott a felkelőknek a kórház készletéből, ahol gazdasági vezetőként dolgozott. Talán ellenálló múltjának és a viszonylag csekély mértékű állítólagos bűncselekménynek köszönhetően megúszta 2 vagy 3 évvel.
Szabadulása után némi idő elteltével még a korszak „nemesi oklevelét”, a Szocialista Hazáért Érdemérmet is megkapta. A szocialista kutyabőr előjogokkal járt: a plecsni tulajdonosának például autó kiutalásra sem kellett 5-10 évet várnia. Gyermekei előtt pedig, hacsak nem voltak túlságosan lusták, vagy feltűnően buták, egyenes út nyílt az egyetemre. Egyetlen fia, Iván egyáltalán nem ambicionálta, hogy főiskolára, vagy egyetemre menjen. Végül vésnöknek tanult.
Laci bácsitól, míg börtönben ült, elvált a felesége. Szabadulása után vette el Kati nénémet, aki a fiát, Jancsit vitte a házasságba. Így két nagy kamasz gyerekük lett egy csapásra. A mostohatestvérek jól kijöttek egymással, de Laci bácsi kapcsolata Jancsival enyhén szólva sem volt felhőtlen. Az öreg ezért nem is bánta, sőt, támogatta nevelt fia disszidálási tervét, aki ’65-ben, 17 évesen ki is jutott Bécsbe. Mire egy autószervizben tűrhetően megtanulta a „wiener deutsch”-ot, megszerezte a kanadai bevándorló vízumot is.
Életre való, kemény srác volt, heti bentlakásos fiúotthonban tanulta az életet. Sok mindennel foglalkozott, még Calgaryba, a kanadai vadnyugatra is eljutott olajfúró munkásnak. Azt mesélte, csak ritkán mozdult ki a szállásáról, mert az amerikai a cowboyfilmekkel szemben, ott élesben dörögtek a coltok és nem csak whisky folyt az ivókban.
Iván éppen az ellentéte volt. Hiányzott belőle az apja és Jancsi vagabundsága. Azért akart lelépni az országból, mert úgy gondolta, ha kijut, neki is beteljesülhet az amerikai álom. Először a Drávát átúszva jutott ki Jugoszláviába, ahol a határőrök szinte azonnal elfogták, oktató szándékkal összeverték és átadták magyar kollégáiknak. Nagybátyámnak hála, megúszta figyelmeztetéssel. Végül valahogy csak átjutott a vasfüggönyön. Úgy volt, hogy Chilében élő tehetős nagybirtokos nagynénjéhez és nagybátyjához megy. Iván azonban Dél- helyett Észak-Amerikában, Los Angelesben telepedett le. Vésnökként dolgozott, önálló üzletet nyitott, de tönkrement.
Jancsival időnként skype-olok, Ivánnal utoljára ’96-ban beszéltem telefonon, barátom Los-Angeles-i házából. Kérdeztem, mi van vele, de a hangjából és a válaszaiból úgy éreztem, már semmi nem köt össze minket. Neki nem jött be az amerikai álom és talán nem akarta, hogy ezt mi is tudjuk. Elköszöntem tőle és letettem a kagylót. Azóta se érkezett hír felőle.
2018.12.09 16:30

Akar beszélni róla?

Publikálás dátuma
2018.12.09 14:00

Fotó: Fortepan/
Akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki.
A forgalom megnyugtat, ezzel kezdeném, ha egyszer elmennék a pszichológushoz. Képes vagyok földbe gyökerezett lábbal, hosszan bámulni a hömpölygést a járda széléről, az autók monoton egymásutánját, ahogy rutinosan megoldanak valamilyen bonyolultabb helyzetet. Elakadt kocsit kerülgetnek, vagy a nem működő lámpák ellenére sem hagyják, hogy eluralkodjon a káosz. Nézni, ahogy az utcák, ezek a lusta verőerek szállítják a mindennapi élethez szükséges láthatatlan anyagot, s közben pulzál, izzik és fortyog az egész. Hol robbanással fenyeget, mert mindenki mindenkinek az ellensége, autós üt gyalogost, busz üt autóst, s mindent visz a vezér, a hisztérikusan integető rendőr. Hol pedig apátiába süllyed, mert itt soha senki nem old meg semmit, minden változtatás csak a zűrzavart táplálja, a forgalom egyetlen célja a várakozás maga, a kényszerű meditáció, önmagunkba fordulás. Azért kezdeném ezzel, mert akkor beszélhetnék az istenkomplexusomról, hogy hiába állok parányi és ideiglenes megfigyelőként a megállóban vagy a padon ülve, bármikor elsodorhatóan, mégis úgy képzelem, hogy én tologatom őket a városnyi terepasztal fölé hajolva. És még morgok is hozzá, a motorok hangját utánozva. Nem a lámpára, hanem az én jelemre várnak a toporgó gyalogosok a zebránál, én döntöm el, hogy beáll-e a busz a megállóba, vagy valami hirtelen ötlettől űzve továbbhajt, csak ideges találgatásokat hagyva maga mögött. És igen, rajtam múlik, hogy lesz-e koccanás, hírekbe illő baleset, kivonulnak-e szirénázással rendőrök, mentők, tűzoltók, s a végén megcsappan-e a város lélekszáma, örökre fekve marad-e a körömnyi bábu az útkereszteződésben. Tudom, erre már hümmögne a pszichológus. Magában talán már bőszen jegyzetelne, csiszolgatná a rávezető kérdéseket, a traumát feloldó észrevételeket. És persze beszélnék a gyerekkori Kolozsvárról, a hetvenes évek végéről, nyolcvanas évek elejéről. Mert akkor kezdődött minden. A nagyszüleim öt percre laktak a központ szívétől, az akkori Lenin sugárút elején. A háromsávos út egészen varázslatos volt a mi kis vékonyka szatmári Karl Marx utcánkkal összevetve, ahol jóval ritkábban jártak az autók, sok Dacia között elvétve egy-egy Lada, Skoda vagy Wartburg, ami minden böhömsége ellenére már külföldi autónak számított. Más volt a város is, nagyobb, lüktetőbb, felfoghatatlanabb. Annyira szerettem, hogy úgy gondoltam, Kolozsvár miatt még a románok mániája, a diktatúra is megbocsáthatóbb. Akkor persze még nem volt szavam a diktatúrára, a gyermekkor bélésében éltem tízévesen. Azért néha unatkoztam is. Egy ilyen punnyadós napon találhattuk ki Katival (pontosabban Catival), a süketnéma szomszédok egyetlen, vegyes nyelvű kislányával, hogy írjuk fel az utcán elhaladó autók rendszámát. Elképzelni sem tudom, hogy mi lehetett ebben akkor annyira izgalmas, hogy pár alkalomra rá már a lelkesedéstől kipirulva, ide-oda rohantunk a járdán, hogy lehetőleg minden számot rögzítsünk a kockás füzetbe. Esténként letisztáztuk a néha gyorsan felfirkantott rendszámokat, hogy így megkapjuk, nem is tudom, a sugárút egy- vagy kétórás forgalmának száraz keresztmetszetét, az élet végtelen monotonitásának parányi szeletét, amit a magunk nem létező, kis mikroszkópja alá dughattunk, hogy – akár a kávézaccból a cigányasszony – kiolvassuk belőle az amúgy is tudható jövőt. A tegnapoknak is beillő holnapokat. Az már akörül lehetett, hogy a benzinhiány miatt bevezették volna a csökkentett forgalom elvét (világos: ha nincs üzemanyag, akkor rendeletileg segítenek spórolni az amúgy is minden utat megtervező autósoknak), egyik vasárnap a páros, másik vasárnap a páratlan számra végződő kocsik járhattak. Az egyik ilyen felírós délelőttünket egy frissen borotvált arcú járókelő szakította félbe. Előbb csak arról érdeklődött idegesen, hogy mégis mit művelünk. Aztán meredten nézte a számokkal és betűkkel sűrűn teleírt lapokat (Romániában a rendszám elején lévő két betű a megyét jelezte; CJ – Cluj Napoca, vagyis Kolozsvár). Engem kicsit még meg is rázott, hogy feleljek már. De nem volt mit mondani. A játszunk most olyan furcsán hangzott volna. Aztán mérgesen széttépett néhány lapot. Sírva rohantunk be a bérházba, a nagymamám kénytelen volt felverni egy kis tojáshabot, hogy megvigasztaljon, pedig a cukrot akkor már az ünnepekre gyűjtögette. Félt, mondhatná a pszichológusom. Maga akkor szembesült először a diktatúrában élő ember félelmével, fogalmazna szabatosan, és ez máig tartó szorongást alakított ki. Valószínűleg ezt oldja a felnőtt felülnézetével. Aztán szépen elbúcsúznánk, ő beülne a szép tisztán tartott, alig kétéves Volvo terepjárójába, és a fejét kiszellőztetve végighajtana a városon. Kellemesek ilyenkor a fények, alig lüktet a forgalom. Van idő megfigyelni a lustán magukba forduló utcákat, tereket. Azt a pár, tekintetét elrejtő járókelőt, aki most mind a páciensének tűnik. És persze nem törődne azzal a kissé kellemetlen érzettel, hogy védtelen játékként tologatja ide-oda a kocsiját és vele az életét egy pufók gyermeki kéz.     
2018.12.09 14:00