Házasság;

2018-06-29 08:02:00

Tüzes ló - Üres napok

Borsólevest főztem. Ez már a harmadik borsólevesem ebben a hónapban, és ha belegondolsz, hogy egy fazéknyival három napig is elvagyok, akkor láthatod, mennyire szeretem. Eleinte elég sok kudarcom volt, akkoriban meg se mertelek volna hívni ebédelni. Azt se tudtam, mi az, hogy rántás, mosogatólészerű löttyök kerültek ki a kezem közül, még én se bírtam megenni, pedig legalább saját munkámat megbecsülhettem volna vele. Elővettem a szakácskönyvet, bújtam az internetet, lépésről lépésre haladtam előre. Amikor egyszerre főtt puhára a fehér meg a sárgarépa, és nem lett közben főzelék a borsóból, akkor felbontottam egy üveg tokajit, és megünnepeltem magam.

A siker elbizakodottá tett, elhatároztam, hogy csipetkét is szaggatok a levesbe, mert úgy ettük mindig, úgy az igazi. Az első adag elég lett volna az egész társasháznak, fel is szívta az összes nedvességet, egy hatalmas vájdling csipetkém volt, megpöttyözve itt-ott egy kis borsóval, répával. A második adag kemény lett, mint az ágyúgolyó, de azt azért egy nappal később elnyammogtam, mikor már eleget ázott a levesben. Harmadszorra nem próbálkoztam, vettem a boltban előregyártott nokedlit.

Mindig előrelátó ember voltam, csak azt nem láttam előre, hogy a feleségem ötven év házasság után egy rutinműtétbe belehal. Tudod, te, milyen ötven évet együtt élni valakivel? Akkor is érzed az illatát, ha hét várossal odébb van, akkor is hallod a hangját, ha az unokákkal nyaral a Balatonnál.

Egyszerre lett üres a nappali, a háló és a hűtőszekrény. Az utolsó adag marhapörköltet, amit még ő főzött, nemrég vettem ki a fagyasztóból. Féltem, hogy két év után megromlik, amúgy talán még most is ott lenne a mélyhűtőben. Olyan jó érzés volt mindig: lenyitni a jegesen párolgó ajtót, s látni, hogy ott van a dobozban a pörkölt, szépen, gusztusosan feliratozva, dátummal. Mintha csak tegnap főzte volna.

Precíz asszony volt, hisz ismerted. Fél évig tartott, míg az ágyneműt be tudtam ugyanúgy hajtogatni, mint ő. Nem volt könnyű hetvenévesen megtanulni vasalni, s az első fehér lepedők is pirosan jöttek ki a mosógépből, miután összemostam őket valamilyen terítővel, de most, ha kinyitom a szekrényt, szigorú rendet látok.

Hívnak a barátok, olykor el is megyek velük színházba, hangversenyre, de legtöbbször inkább itthon maradok. Mindennap csak a temetőbe járok ki, nem tudom meddig fog ez tartani, ez a napi program. Megyek, elüldögélek, van ott egy kicsi pad, pont most gondolkodtam, hogy ki kellene cserélni, mert hosszan ücsörögni kényelmetlen. Van, hogy még maradnék, csak azért állok fel, mert sajog a derekam. Szégyenkezem is, hogy a testi bajok így belekúsznak az életembe, de csak az a néhány óra van a temetőben, amikor megengedem magamnak a lelki bajokat is. A többi időt kitöltöm, elütöm. Tornázom is, persze, még ő vett rá annak idején, hogy minden reggel tíz percig legalább nyújtsak, délután meg tempósan sétálok egyet a folyóparton. Nem hagyok időt magamra, ha nincs teendőm, csinálok. Még a szőnyeg rojtjait is átfésülöm, csak gondolkodnom ne kelljen.