Bele kell állnunk a művészetbe

Néha a szobor a legkevésbé sem látszik szobornak, és egy üres mosogatószeres flakon közvetíti a legmélyebb társadalmi üzenetet. Erwin Wurm ausztriai birtokán jártunk.

Erwin Wurm egyperces szobrai megfoghatatlanok. Már ha egyáltalán szobrok. Hol teniszlabdát kell az állunk alá szorítanunk, hogy ecseteket dugni a lábujjaink közé. Az egyik legnépszerűbb alkotása a 2007-es „A szerelem szervezete”, amelyben két ember háztartási tisztítószerek flakonjaival egyensúlyoz. Ha egyikük nem figyel oda, nem teszi oda magát, elvész az egyensúly, összedől a mű. A létrehozó párok csak eleinte nevetgélnek – a végére leesik a tantusz, micsoda gondolatisága lehet néhány üres műanyag flakonnak.

Hogy miként nevezhetjük szobornak ezeket a kellékeket? Egészen addig, amíg „bele nem állunk” a műbe, sehogy. Wurm 1997-ben alkotta meg első egyperces szobrait, amelyek lényege, hogy a művész instrukciói alapján a kellékekből maga a látogató alkossa meg a művet. A hétköznapi tárgyak új funkcióval felruházva lényegülnek át – mi magunk pedig egy pillanatra elmélázhatunk azon, helytálló-e még, amit addig a szobrászatról gondoltunk. De Wurm továbbmegy: megalkotta az úgynevezett gondolatszobrokat: egy hófehér füzetbe kézírással írt mondatokat kell elképzelnie a látogatónak. Amit gondol, az a szobor. A művész leírásai szikárak, de érthetőek, épp annyi teret hagynak a fantáziának, amennyi szükséges. Kétségtelenül akadnak mókás alkotások: én például egy vödörbe állva, egy másik vödörrel a fejemben érem el életem művészeti csúcspontját.

Ráadásul nem is akárhol: Wurm saját birtokán, az ausztriai Limbergben. Szépen gondozott kastélykertben járunk, az udvar túlfelén hatalmas raktárépületek: itt tárolják a szobrok egy részét, mielőtt a világ nagy múzeumaiba indulnának. Van még iroda, kiállítótér, sőt: a műhelyben megleshetjük, hogyan készül a következő nagy mű. Az aprólékos műgonddal nyírt gyepet itt-ott gigászi méretű uborkák szakítja meg. Fémből. De akad itt csillogó fémkolbász, és mindezek mellett jól megfér a kastélypark néhány eredeti szobra is. A háttérben pedig épül Wurm egyik legismertebb alkotása, a „Kövér Ház”, amely épp külföldi „kiküldetésből” érkezett haza. Wurm előszeretettel játszik a használati tárgyakkal, az életterünk jól ismert sziluettjeivel. Exkluzív tárlatvezetésén megmutatja, miként „fújt fel” rágógumiszerűen egy tűzpiros Ferrarit, hogyan hajlított C alakzatba egy kisteherautót, és miként szokta lerészegíteni meghívott vendégeit átalakított bútorszobrai (Drinking Sculptures, azaz „ivós szobrok”) megvalósításaként. Az elv pofon egyszerű: a faramuci módon átalakított bárszekrényekből előkerülnek az italok, és a társaság lerészegedik. Ez a szobor. Vicces? Meglehet. De ott az üzenet: a művészvilág és a tudatmódosító szerek örökös harca. A gigászi kolbászok és uborkák az egészséges táplálkozás kérdéskörét taglalják, a két lábon járó Hermes Birkin táska a fogyasztói társadalom kritikája.

Nem minden megjelenített cég örül annak, hogy Wurm „megszoborja” a termékét: míg a Volkswagen örömmel és humorral fogadta a „kövér” VW kisbuszt, amelyben Wurm currywurstot sütött a gyár dolgozóinak, a Ferrari nem túl lelkes a kövérre fújt sportkocsik látványától. De nem tehet semmit: Wurm saját pénzen vásárol méregdrága sportautókat, hogy aztán különleges technikával „felhizlalja” vagy épp „megolvasztja” azokat. Megteheti: művei csillagászati áron szoktak elkelni. A prototípushoz a húga kocsiját tette tönkre, mérsékelt lelkesedéssel kísérve.

– Mindenki arról faggatja önt, mi a szobor. Fordítsuk meg: mi nem szobor?

– Minden a művészi elhatározáson múlik. Nézze, ez itt egy gyertyatartó. Ha azt mondom, ez egy szobor és úgy is akarom használni, akkor szobor. Sosem azt a kérdést teszem fel magamban, ez akkor művészet-e vagy sem. Például állok egy üres térben. Ez szobor? Milyen sokáig kell ott állnom, hogy az legyen? Mit kell tennem hozzá? Hogyan lélegezzek? Vajon van, aki szobornak gondolja ezt?

–Tan Dun Oscar-díjas filmzeneszerző nemrég azt mondta nekem: az ő művei hangszobrok. Gondolhatunk a zenére szoborként?

– Egy olasz zeneszerzőbarátommal gyakran beszélgetünk erről. Azt hiszem, igen. Ha a gondolatszobraim szobrok, akkor miért ne lehetne a zene is az?

– Hogyan érinti, ha azt látja a közösségi médiában, hogy helytelenül hozzák létre a szobrait, netán gúnyt űznek azokból?

– Nagyon egyszerű: akkor az nem az én művem, hanem valami más. Oké, az emberek azt csinálnak, amit akarnak, de ha az én műveimet szeretnék létrehozni, akkor szigorúan azt kell tenniük, amit a leírásban mondok.

– Dühíti?

– Sokan veszik komolyan, de az is rendben van, ha sokan nem. A világunk furcsa. A politika, ahogyan a természettel, az állatokkal vagy egymással bánunk… Arra jöttem rá, hogy nekünk nem a fantáziával van gondunk, hanem a valósággal. Szóval nem számít, ha az emberek egy része nem veszi komolyan a műveimet, ha elegen vannak, akik hátralépnek egyet, és gondolkodni kezdenek róla.

– Olvasott valaha valamit Örkény Istvántól?

– Sajnos nem. Miért?

– Az ő Egyperces novelláinak gondolatisága nagyon közel áll a Wurm-féle egypercesekhez. Elsőre viccesnek tűnnek, aztán kibontakozik a groteszkségük. Az uborka is csak elsőre tűnik mókásnak…

– Pontosan. Az uborka fallikus gondolatokat ébreszt, de számos más olvasata is lehetséges. Fonnyadt uborka – az egészségtelen táplálkozás eredménye.

– Hogyan reagálnak a gyerekek a szobraira?

– Többnyire jól. A művészetem könnyen befogadható. Látsz egy kövér autót: nevetsz. De ott a mögöttes tartalom: a növekvő autó, ami szétterül a világunkban és elpusztítja azt.

Nem érzik sértve magukat a túlsúlyos emberek a szobraitól?

Nem, legalábbis nem számoltak be ilyesmiről. Az akadálymentesítés viszont valós probléma: a Keskeny házba például nem fér be mindenki, és ezt van, aki rossz néven veszi. Az autótornyomat azért nem állítottuk ki New Yorkban, mert kerekesszékkel nem lehetett látogatni.

– Ez egyben rámutat valamire, ami a mindennapokban is fontos volna: mindenki számára elérhetővé tenni a tereket, épületeket, a közlekedési eszközöket.

– Igen. De azt is elfogadom egyébként, ha sokaknak nem tetszik a művészetem. Ez csupán a valóság egy szelete.

– Gondolja, hogy időről időre változik a szobrai jelentése? Például A szerelem szervezete elképzelhetően más árnyalatokat is kapott a feminizmus előtérbe kerülésével.

– Abszolút. A műveim előtt idővel újabb irányok, perspektívák nyílnak meg, és hogy milyenek, az megjósolhatatlan.

– Másként viszonyulnak a szobraihoz, mondjuk, Amerikában, mint Németországban?

– Ez roppant érdekes kérdés. Először Franciaországban kezdték nagyra értékelni a művészetemet, aztán Japánban és Amerikában, s csak utána Németországban. Azokban a társadalmakban, amelyekben megszokottabb a fizikai kontaktus, szívesebben nyilvánulnak meg az emberek a kamera előtt, könnyebben elfogadják a szobraimat.

– Mit gondol, átformálta a közösségi média a kortárs művészetet és az ahhoz való viszonyunkat?

– Bizonyos szempontból igen. Most a szelfigeneráció eszközeivel közelítünk, korábban Polaroid kamerákkal örökítettük meg a pillanatot. De hogy egészében alakította-e ez a művészetet? Nem tudom. Egy festmény, mondjuk, ettől nem lesz jobb vagy rosszabb.

– Zavarja, ha a művészként a pénzről kérdezgetik?

– Nem. Nagyon jó, ha valaki megveszi a műveinket. A művész is jó életkörülményekre vágyik. Az, hogy világszerte kiállítanak, rengeteg lehetőséget rejt magában: izgalmas barátaim vannak a filmrendezőktől a filozófusokig, bejárhatom a világot, beleáshatom magam bizonyos témákba. Ez a fontos, nem a pénz.