Kell egy csapat

Publikálás dátuma
2018.07.08 12:00

Fotó: DUNAVOLGYIPETER.HU/
A tévéműsorok előállítása igazán kollektív műfaj. Ellentétben a rádióval, ahol egyetlen ember egy mikrofonnal képes programokat csinálni.
Tanult kollégám szerint az újság impresszumára szükség van ugyan - mert megkövetelik, hogy legyen -, de amúgy felesleges, hiszen senki sem olvassa. Szerintem nincs igaza, mert bizony érdekes végigböngészni a listát: kik is állítják elő a terméket. Különösen így van ez régi lapok esetében: ismerős nevek kerülnek elő, s persze olyanok is, akikről még sosem hallottunk. Talán mondanom sem kell, szívesen olvasom a régi filmek stáblistáit. Azokon is feltűnnek akkori, vagy későbbi hírességek, és olyanok, akik aztán eltűntek a süllyesztőben. Tanulságos látni például, hány neves rendező volt asszisztens, vagy segédrendező korábbi, ugyancsak híres rendezők mellett.  Napjainkban, amikor minden felgyorsult és nem érünk rá hosszasan nézegetni semmit, a kereskedelmi tévék gyakorlatilag megfosztanak a stáblista "élvezetétől". Néhány műsor végén ugyan még láthatóak (lennének) a nevek, ha az egészet nem olyan sebességgel tekernék, hogy nincs ember, aki követni képes. Le is vágják a filmek végéről az alkotók névsorát, legfeljebb két-három főszereplő és a rendező nevét írják ki, kénytelen-kelletlen. Persze, kell az idő a reklámokra, nem érünk rá ilyen apróságokkal vacakolni, meg különben is - tanult kollégámmal élve -, kit érdekel az egész.  Nyilvánvaló, kisebbségben vagyok. De azért hadd jegyezzem meg, különösen a saját gyártású műsorok alkotói megérdemelnék, hogy olvashatóan jelenjen meg a nevük. Mert például az X-Faktor, vagy a TV2 sztárokat felvonultató programjai végén ott a stáblista, de a neveket lényegében nem lehet elolvasni. Pedig a család biztos büszke lenne a rendezőre és munkatársaira, az operatőrökre, meg mindenkire, aki fontos vagy kevésbé fontos szalmaszálakat tett keresztbe annak érdekében, hogy a műsor elkészülhessen. Nem is beszélve az utókorról, amely majd visszatekintene, hogy kik is készítettek adásokat korunkban, de nem teheti, mert ennek ismertetése napjainkban nem fontos.  Erről az egészről pedig azért érdemes - most is - beszélni, mert a tévéműsorok előállítása igazán kollektív műfaj. Ellentétben például a rádióval, ahol egyetlen ember egy mikrofonnal képes hosszú programokat csinálni (legfeljebb segít neki egy-egy technikus). A tévében ez másképp van. Stúdió kell, műszaki személyzettel - külön hang- és képosztállyal -, aztán világosító, berendező, sminkes - elnézést azoktól, akiket most külön nem említek -, és akkor még egy másodperc sincs magából a műsorból. Ahhoz szerkesztő és rendező is szükséges, a felvételekhez operatőr és vágó, hogy csak a legfontosabb szereplőket soroljam. És mindez csapatmunkában, összehangolva, mindenki tudja, hogy a végső produktumnak csak egy pici része tartozik hozzá, de nélküle az egész nem ér semmit.  Mennyire igaza volt Sándor Pál filmbéli hősének, Minarik Ede mosodásnak (Garas Dezső felejthetetlen alakításában), hogy "kell egy csapat". Csak esetünkben nem focicsapatról van szó és - ellentétben a focipályával - itt nem alibizhet senki. A középcsatár nem álldogálhat csípőre tett kézzel, a zongoracipelők pedig nem játszhatnak helyette is: ha valaki elhanyagolja a munkáját a tévés vagy a filmes stábban, akkor az egész alkotást veszélyezteti. Rengeteg példát említhetnék, mennyire fontos, hogy összeszokott csapatok dolgozzanak, de most csak az egykori TV Híradóra emlékeztetek. Nem véletlen, hogy riporter-operatőr párosok alakultak ki, s a párok egymás rezdüléseit is ismerték. Kellett is, mert gyakran csak perceik voltak, hogy kis remekműveket alkossanak. Mindenki ismerte például Vajek Jutka és Burza Árpád kettősét, ők az életben is egy párt alkottak, ami persze nem volt elengedhetetlen feltétele a közös munkának. Ugyanilyen kitűnően működött együtt például a mezőgazdaságban profi Práger György Fülöp Tiborral, aztán a kultúra területén Bayer Ilona Nagy Bélával, vagy a sportban Bánó András és Kiss Péter. A beosztások is mindig úgy készültek, hogy a neves párosok lehetőleg együtt menjenek riportra, mert ez mindenkinek hasznos volt. A stábokhoz a gépkocsivezetők is hozzátartoztak. Nélkülözhetetlenül. Amikor még filmre - és nem videokazettára - dolgoztak, gyorsan kellett nemcsak oda-, hanem vissza is érni, mert az utómunkálat hosszú időt vett igénybe. Ebből aztán konfliktusok is adódtak. Legendás történet, hogy a "legbrahisabb" sofőrrel utazó egyik riporter annyira félt útközben, hogy folyamatosan azzal fenyegetőzött, ő bizony kiszáll. Egyszer aztán megunták a siránkozását és kitették az út szélén. Aznap véletlenül a szigorú főszerkesztő, Matúz Józsefné készítette a híradót, és a riporternek - mire nagy nehezen visszaért - még magyarázkodnia is kellett, miért késte le majdnem az adást.  Mert természetesen szinte minden elképzelhető és elképzelhetetlen is megtörtént a stábokkal, nagyszerű sztorik keringtek. Az akkor egyetlen tévében remek csapatok működtek, nevük volt, amit a nézők is olvashattak a műsorok végén. Manapság szintén készülnek jó programok, de szinte csak névtelen százak közreműködésével. Pedig a háttéremberek is megérdemelnék, hogy a közönség megismerje őket.  Jó csapatokra még mindig szükség van - de olvasható stáblistákra is.  
Témák
etető
2018.07.08 12:00
Frissítve: 2018.07.08 12:00

Sebes György: Ez itt a műsor?

Publikálás dátuma
2019.01.20 14:34

Fotó: EZITTAKERDES FACEBOOK-OLDALA/
Az a mondat természetesen nem oszt, nem szoroz, mégis feltűnő volt. Egy beszélgető-műsor egyik résztvevőjétől származik. „Én elvből nem nézek meg olyan filmet, amely Oscar-díjat kapott, mert borzalmas lehet” – jelentette ki a beszélő. Mindenkinek szíve joga eldönteni, mit néz meg, mi tetszik neki, vagy éppen mit utál. Véleménye – sőt, előítélete – bárkinek lehet. A díjnyertes alkotások ettől nem lesznek kevesebbek, legfeljebb az lehet szegényebb, aki – elvből – elutasítja őket. De az már elgondolkoztató, hogy olyasvalaki mondja ezt, aki hivatalból, szakmailag foglalkozik a kultúrával. Vagyis a széles látókör elvárható lenne tőle.
A mondat a Magyar Televízió kulturális csatornájának esti beszélgető műsorában hangzott el. És Orbán János Dénes költőtől származik, aki – nem mellesleg – a hatalomhoz igen közel álló Magyar Idők című sajtótermék kulturális rovatát vezeti. Rajta kívül még hárman ültek a stúdióban: ugyanannak a lapnak a főszerkesztője, Gajdics Ottó, valamint az az újságíró – Szakács Árpád -, aki írásaival jelentős mértékben hozzájárult a kultúra értékeiről az utóbbi hónapokban kialakult vitához. Volt még egy ifjú műsorvezető is – Trombitás Kristófnak hívják -, de neki sem jutott eszébe, hogy megérdeklődje, mégis, hogyan tetszik ezt gondolni. A négy ember háromnegyed órán át ugyanabból a nézőpontból ekézte a balliberális „hisztériakeltőket” és értett egyet abban, hogy valahára véget kell vetni a hatalommal szemben állók kulturális diktatúrájának.
Ez itt a kérdés – ez a címe ennek a minden hétköznap este 9 órakor jelentkező programnak az M5-ön. Igyekeznek aktuális témákat napirendre tűzni és körüljárni. Ami azonban aligha sikerülhet tökéletesen, ha csupán az egyik oldal – többségében a pártunkat és kormányunkat kiszolgálók – álláspontját engedik megjeleníteni. Így történt, amikor a nemrég alakult Magyarságkutató Intézetről beszélgettek, vagy midőn azt vizsgálták, miért lehetséges még napjainkban is a történelemhamisítás (értsd: hogyan nem szakítottak még véglegesen korábbi korok nézeteivel). Ilyenkor még a kackiás bajuszt növesztett műsorvezető, Horváth Szilárd elvakult történelmi és aktuálpolitikai kijelentéseire sincs szükség. Ez a Szombathelyről indult tévés már volt minden a közmédiánál az utóbbi húsz évben. Két évig még a Híradót is vezette, aztán sokáig csak szolgáltató műsorokban dolgozhatott. Az utóbbi években – nyilván nem függetlenül a Fidesztől – egyre gyakrabban bukkan fel politikai adásokban. Bizonyára szükség van kérlelhetetlen keresztény konzervativizmusára, amellyel a róla szóló interjúban szívesen kérkedik.
Különösen pedig akkor jön jól ez a fajta elfogultsággal párosuló műsorvezetés, amikor beengednek a stúdióba ellentétes nézeteket képviselő embereket is. Hiszen erre is van példa. Amikor azt próbálták megfejteni, érdemes-e egyáltalán Nagy Imre szobrot tartani Budapesten, szót kapott Eörsi László történész, az 56-os események elismert kutatója. Igaz, mellette azért ott ült a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Máthé Áron, valamint egy másik történész, Szerencsés Károly, hogy legyen, aki megmondja a tutit (még ha ebben a kérdésben szinte lehetetlen is). Amikor pedig egy másik adásban arról volt szó, van-e - és ha igen, miért - napjainkban is antiszemitizmus, akkor Szakály Sándor (Veritas) és Karsai László vitázott, valóban szembesítve egymással álláspontjaikat.
Ez lenne a követendő módszer, mégis ezt alkalmazzák ritkábban. Pedig meglehet, az igazi vitákkal több nézőt tudnának maguk mellé állítani (nem mintha ez számítana a napjainkban a közszolgálatiságot egészen egyedi módon értelmező tévé bármely csatornájának). A jellemző inkább az a műsor, amellyel lezárták a múlt évet: háromnegyed órán át egy miniszter történelemértelmezésével szembesülhettek a nézők. A Széchenyi-díjas onkológus-professzor, Kásler Miklós bizonyította be az interjúban, hogy milyen különleges módon értelmezi a hozzá tartozó rengeteg szakágazat – oktatás, kultúra, egészségügy – akut gondjait. Ehhez méltó partnere volt a napjaink egyik legfoglalkoztatottabb riporterévé előlépett Kakuk L. Tamás. Aki egykor a Pálfy-féle Híradóban indult, hogy aztán a maga szerény, csendes módján nélkülözhetetlenné tegye magát a közmédiában. Napjainkban háromórás reggeli rádióműsort vezet, s ő hallgatta végig – szinte szó nélkül –Kásler professzort is. Élünk a gyanúperrel, hogy a fejtegetések jó részét – akárcsak az egyszerű nézők – ő sem értette. Viszont igyekezett jó képet vágni hozzájuk.
Az utóbbi 10-12 adás közül messze a legérdekesebb az volt, amelyben három sikeres hölgy – egy politikus, egy tudós és egy tanár – beszélgetett. Emberi arcok, sorsok és megfontolandó gondolatok tárultak a nézők elé, ami azért is lehetett feltűnő, mert az egyik résztvevő Morvai Krisztina, jelenleg független – korábban jobbikos - EP-képviselő volt. De az alkalmat nem használta ki gyakran szélsőséges nézetei hirdetésére, úgy viselkedett, mint egy hétköznapi, de sikeres ember.
Nem kétséges, az Ez itt a kérdés a köztévé egykor méltán népszerű esti beszélgető műsorainak utódja szeretne lenni. Valódi vitákkal, nézetek ütköztetésével, problémák feltárásával, de főleg az elfogultságok elhagyásával még sikerülhet neki. Addig meg jobb, hogy szinte láthatatlan.
2019.01.20 14:34
Frissítve: 2019.01.20 14:34

Kitaszított melegek

Publikálás dátuma
2019.01.20 13:54
A meleg fiú és az apa, aki kitagadta (Kovács Károly,
Fotó: 3G SZÍNHÁZ/
A melegekről szóló Öröm és boldogság című darab, Székely Csaba tollából, megint meglehetősen provokatív. Alaposan odapörköl az előítéletességnek, a nyársat nyeltségnek, azoknak, akik kirekesztik, gyűlölik a kisebbségeket, ártanak nekik, nem bátrak vállalni magukat, behódolnak a vállalhatatlan közhangulatnak, hazudnak, képmutatók, meghunyászkodók... Szóval mindannyiunkról van szó, a meleg-téma, ha úgy tetszik, csak a vivőanyag. De fajsúlyos vivőanyag. Meg könnyed is, mert Székely Csabának van egy ritka képessége. Miközben fájdalmas gyomrosokat húz be nekünk, a gyakran elviselhetetlen közlendőbe sajátosan fanyar, nem ritkán fekete humort kever, így teszi befogadhatóvá, amit igyekeznénk a lehető legtávolabb eltolni magunktól. De rafinált, cseles módon nem hagyja. Így van ez a Szkéné Színházban vendégszerepelt marosvásárhelyi 3G Színház előadása esetében is, amely zsúfolt házak előtt és minden megrökönyödés ellenére kiugró sikerrel ment.
Jó pár éve annak, hogy az erdélyi Székely Csaba nálunk is berobbant a színházi köztudatba. Elég volt ehhez, hogy Bányavirág című darabjával a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház és a Yorick Stúdió közösen, a budapesti Nemzetiben vendégszerepeljen. Az akkori direktor Alföldi Róbert, látva az elementáris előadást, rögvest meghívta a rendezőt, Sebestyén Abát, hogy itt is vigye színre a darabot. Amely leszámolt a hamis, árvalányhajas, idealizált Erdély-képpel, ahol egyfolytában őrzik a hagyományt, és megmutatta az állásnélküliséggel, alkoholizmussal, öngyilkossággal terhelt világot, a dermesztő valóságot. Jócskán fejbe kólintott, miközben, szinte a szó szoros értelmében a föld alá röhögtük magunkat. Friss, üde, erőteljes hang volt. A POSZT-on a legjobb előadásnak bizonyult. A sok dicséret mellett Székelyt magyarellenesnek is titulálták, ami azóta is vád ellene. Azt is mondták, hogy primitív a darab. Az igaz, hogy meglehetősen gyakran építkezik primitív elemekből, közhelyes, üres mondatokból, olcsónak ható poénokat, sőt, stand-up elemeket is használ, de ezeket csűri-csavarja, sajátos közegbe helyezi a zagyvaságokat.
Előfordult, hogy az egyik román színházból az igazgatónak kellett kimenekítenie, mert persze románellenesnek is titulálták már. A MaRó című darabjában, amit román és magyar színészek közösen játszanak románul és magyarul, mindkét nyelven feliratozva az együttműködés szép példájaként, a román-magyar viszonyt veszi maró gúnnyal górcső alá. Mindkét oldal igencsak megkapja a magáét. Persze, hogy támadják. Ugyanakkor a DoR című román folyóirat beválasztotta azon száz személyiség közé, akik hatással lesznek Románia következő száz évére. A BBC díjazta az első hangjátékát, a Szeretik a banánt, elvtársak? címűt, amiből aztán remek monodrámát is írt.
A tervek szerint az Öröm és boldogság magyarországi bemutatóját a szombathelyi Weöres Színházban tartották volna, Alföldi rendezésében, ebben az évadban. Meg is hirdették a premiert. De aztán a színház mérlegelte a mérlegelendőket, és inkább másik művet választott.
Így egyelőre be kell érnünk a marosvásárhelyi verzióval, ami egyáltalán nem kevés. A 10-hez hasonlatosan párhuzamos történeteket látunk, amik aztán összefutnak. A szereplők olykor a nézők felé fordulva monológszerű, vallomásos szöveget mondanak, a közönség tagjait is megszólítva. Miután egy komoly jelentésre hivatkozva megtudjuk, hogy az emberek körülbelül 10 százaléka homoszexuális, kérdésként hangzik el, hogy a teremben lévők hány százaléka meleg. Ha jól emlékszem, 11-en teszik fel a kezüket. Ezután a kérés a színpadról, hogy most tegye fel az a kezét, aki az előbb hazudott. Jócskán adódnak döbbent csendek, feszült pillanatok. Például, amikor egy amúgy buzizó apa megtudja, hogy a fia meleg, és ezért kitagadja. Vagy, amikor egy pasas, akiről később kiderül, hogy rendőr, két leszbikus nőt akar megleckéztetni azzal, hogy ha megtapasztalják az ő „bőrszivarját”, majd felhagynak a rossz szokásukkal, mert nem láttak még igazi férfit. Középiskolai tanárt rúgnak ki, mert gyanítják, hogy meleg. Ő tizenöt évig önmegtartóztató cölibátusban él, hogy ez ki ne derüljön. Majd egy 22 éves sráccal, volt tanítványával szeretkezik, s rádöbben, hogy lehet ez jó is, mégsem vállalja fel a partneri viszonyt. Vidéki asszony lesz féltékeny homoszexualitására ráébredő férjére, sikeres egyetemi tanárnőben az anyja csak a leszbikust látja, és még hosszan sorolhatnám.
Mindez persze jócskán túlmutat a melegek témakörén. Önmagunk vállalásáról, nem vállalásáról, kirekesztésről, agresszióról, kisebbségekről, a társadalom viszonyulási módjairól, alá-fölé rendeltségről, szabadságról is szó van Ándi Gherghe rendezésében, Fodor Piroska, Benedek Botond, Orbán Levente, Kovács Károly, Nagy István, Badics Petra és Szász Réka játékában.
A színészekről lerí az elhivatottság. Látszik rajtuk, hogy fontosnak tartják a szöveget és ezért egyéniségüket megtartva, csapattá formálódnak a produkció érdekében. Most is vannak fanyalgók, én is taglalhatnám, hogy tán nem ez Székely legösszetettebb, legmélyértelműbb műve. De minek, amikor a színészekkel együtt húsba vágó kérdésekről beszél, irigylésre méltóan erőteljesen.
2019.01.20 13:54
Frissítve: 2019.01.20 13:54