Kell egy csapat

Publikálás dátuma
2018.07.08 12:00

Fotó: DUNAVOLGYIPETER.HU/
A tévéműsorok előállítása igazán kollektív műfaj. Ellentétben a rádióval, ahol egyetlen ember egy mikrofonnal képes programokat csinálni.
Tanult kollégám szerint az újság impresszumára szükség van ugyan - mert megkövetelik, hogy legyen -, de amúgy felesleges, hiszen senki sem olvassa. Szerintem nincs igaza, mert bizony érdekes végigböngészni a listát: kik is állítják elő a terméket. Különösen így van ez régi lapok esetében: ismerős nevek kerülnek elő, s persze olyanok is, akikről még sosem hallottunk. Talán mondanom sem kell, szívesen olvasom a régi filmek stáblistáit. Azokon is feltűnnek akkori, vagy későbbi hírességek, és olyanok, akik aztán eltűntek a süllyesztőben. Tanulságos látni például, hány neves rendező volt asszisztens, vagy segédrendező korábbi, ugyancsak híres rendezők mellett.  Napjainkban, amikor minden felgyorsult és nem érünk rá hosszasan nézegetni semmit, a kereskedelmi tévék gyakorlatilag megfosztanak a stáblista "élvezetétől". Néhány műsor végén ugyan még láthatóak (lennének) a nevek, ha az egészet nem olyan sebességgel tekernék, hogy nincs ember, aki követni képes. Le is vágják a filmek végéről az alkotók névsorát, legfeljebb két-három főszereplő és a rendező nevét írják ki, kénytelen-kelletlen. Persze, kell az idő a reklámokra, nem érünk rá ilyen apróságokkal vacakolni, meg különben is - tanult kollégámmal élve -, kit érdekel az egész.  Nyilvánvaló, kisebbségben vagyok. De azért hadd jegyezzem meg, különösen a saját gyártású műsorok alkotói megérdemelnék, hogy olvashatóan jelenjen meg a nevük. Mert például az X-Faktor, vagy a TV2 sztárokat felvonultató programjai végén ott a stáblista, de a neveket lényegében nem lehet elolvasni. Pedig a család biztos büszke lenne a rendezőre és munkatársaira, az operatőrökre, meg mindenkire, aki fontos vagy kevésbé fontos szalmaszálakat tett keresztbe annak érdekében, hogy a műsor elkészülhessen. Nem is beszélve az utókorról, amely majd visszatekintene, hogy kik is készítettek adásokat korunkban, de nem teheti, mert ennek ismertetése napjainkban nem fontos.  Erről az egészről pedig azért érdemes - most is - beszélni, mert a tévéműsorok előállítása igazán kollektív műfaj. Ellentétben például a rádióval, ahol egyetlen ember egy mikrofonnal képes hosszú programokat csinálni (legfeljebb segít neki egy-egy technikus). A tévében ez másképp van. Stúdió kell, műszaki személyzettel - külön hang- és képosztállyal -, aztán világosító, berendező, sminkes - elnézést azoktól, akiket most külön nem említek -, és akkor még egy másodperc sincs magából a műsorból. Ahhoz szerkesztő és rendező is szükséges, a felvételekhez operatőr és vágó, hogy csak a legfontosabb szereplőket soroljam. És mindez csapatmunkában, összehangolva, mindenki tudja, hogy a végső produktumnak csak egy pici része tartozik hozzá, de nélküle az egész nem ér semmit.  Mennyire igaza volt Sándor Pál filmbéli hősének, Minarik Ede mosodásnak (Garas Dezső felejthetetlen alakításában), hogy "kell egy csapat". Csak esetünkben nem focicsapatról van szó és - ellentétben a focipályával - itt nem alibizhet senki. A középcsatár nem álldogálhat csípőre tett kézzel, a zongoracipelők pedig nem játszhatnak helyette is: ha valaki elhanyagolja a munkáját a tévés vagy a filmes stábban, akkor az egész alkotást veszélyezteti. Rengeteg példát említhetnék, mennyire fontos, hogy összeszokott csapatok dolgozzanak, de most csak az egykori TV Híradóra emlékeztetek. Nem véletlen, hogy riporter-operatőr párosok alakultak ki, s a párok egymás rezdüléseit is ismerték. Kellett is, mert gyakran csak perceik voltak, hogy kis remekműveket alkossanak. Mindenki ismerte például Vajek Jutka és Burza Árpád kettősét, ők az életben is egy párt alkottak, ami persze nem volt elengedhetetlen feltétele a közös munkának. Ugyanilyen kitűnően működött együtt például a mezőgazdaságban profi Práger György Fülöp Tiborral, aztán a kultúra területén Bayer Ilona Nagy Bélával, vagy a sportban Bánó András és Kiss Péter. A beosztások is mindig úgy készültek, hogy a neves párosok lehetőleg együtt menjenek riportra, mert ez mindenkinek hasznos volt. A stábokhoz a gépkocsivezetők is hozzátartoztak. Nélkülözhetetlenül. Amikor még filmre - és nem videokazettára - dolgoztak, gyorsan kellett nemcsak oda-, hanem vissza is érni, mert az utómunkálat hosszú időt vett igénybe. Ebből aztán konfliktusok is adódtak. Legendás történet, hogy a "legbrahisabb" sofőrrel utazó egyik riporter annyira félt útközben, hogy folyamatosan azzal fenyegetőzött, ő bizony kiszáll. Egyszer aztán megunták a siránkozását és kitették az út szélén. Aznap véletlenül a szigorú főszerkesztő, Matúz Józsefné készítette a híradót, és a riporternek - mire nagy nehezen visszaért - még magyarázkodnia is kellett, miért késte le majdnem az adást.  Mert természetesen szinte minden elképzelhető és elképzelhetetlen is megtörtént a stábokkal, nagyszerű sztorik keringtek. Az akkor egyetlen tévében remek csapatok működtek, nevük volt, amit a nézők is olvashattak a műsorok végén. Manapság szintén készülnek jó programok, de szinte csak névtelen százak közreműködésével. Pedig a háttéremberek is megérdemelnék, hogy a közönség megismerje őket.  Jó csapatokra még mindig szükség van - de olvasható stáblistákra is.  
Témák
etető
2018.07.08 12:00
Frissítve: 2018.07.08 12:00

Quando, quando, örökké

Publikálás dátuma
2018.09.23 22:02

Fotó: AFP/TOSCANIALINARI/ROGER-VIOLLET/
Kétséget kizáróan minden idők legnépszerűbb nemzetközi slágereinek egyikét alkotta meg az idén nyolcvanéves Tony Renis és a 2009-ben elhunyt szövegíró, Alberto Testa a hatvanas évek elején. A dalt az 1962-es San Remo-i fesztiválon adta elő a zeneszerző, és – ilyen az élet – nemhogy nem nyert, de még a dobogóra sem került fel vele. A quando, quando, quando a viszonylag szerény negyedik helyet szerezte meg, hogy aztán olyan hírességek dolgozzák fel, mint – mindjárt hatvankettőben – Pat Boone és Caterina Valente, majd hatvanháromban Connie Francis, továbbá – egyaránt hatvannyolcban – Cliff Richard és Engelbert Humperdinck. Az adaptációknak immár se szeri, se száma, a kompozíció legalább tizenkét filmben hangzott fel azon túl, hogy 1962-ben helyet kapott Dino Risi kultikus olasz mozidarabjában, a Vittorio Gassman és Jean-Louis Trintignant főszereplésével forgatott Előzésben.
Renist többszörösen kárpótolta az élet: a komponista-énekes a következő évben megnyerte a San Remo-i dalversenyt, ráadásul azzal a számmal, amelyért – ha önéletrajzi ihletésű volt – irigyelni lehetett a szerzőt. A nóta első két sora ugyanis úgy szólt, hogy "szinte nekem teremtettek, festettek, Claudia, / de bevallom, a legjobban most Nadiáért vagyok oda..." (Később szó esett Lauráról, Giuliáról is.) A szerzemény címe az volt: Uno per tutte, azaz Egy mindenkiért, ám a tutte csak nőkre vonatkozhat, különben Uno per tutti lenne a szöveg. Ami pedig a Quando, quando, quandót illeti, e sláger máig él, s azon kivételes külföldi számok közé tartozik, amelyekről – a bevett magyar változat ellenére – mindenki tudja, hogy nem hazai darab, annyit játsszák napjainkban is az eredetit és a megannyi angolszász feldolgozást.
Itthon először Sárosi Katalin négyszámos kislemezére került fel a magyar variáció Tardos Péter szövegével: "Mikor jössz már énfelém?" A korong megjelenése idején – 1963-ban - Sárosi már nem volt csitri – harminchárom évet számlált –, de a legfelkapottabb táncdalénekesek közé tartozott; előző kislemezének két dalát a takarítónőktől a minisztériumi osztályvezetőkig mindenki dúdolta. Az egyikben azt kérdezte: "Ugye, te is akarod komolyan, igazán?" A másikban meg bátorította az idősebb korosztályokat, hogy "rajta, öregek, nagymamák, a charleston újra sikk!"
E dalok nyilvánvalóan már a megfelelő intelmek figyelembe vételével készültek, 1961-ben ugyanis tíz százalékkal csökkent idehaza a lemezeladás, s az illetékesek ezt részint a gyártás lassúságának, részint a nem eléggé igényes könnyűzenei kínálatnak tulajdonították. "Íme, néhány kívánalom a táncdalok előadóival szemben: kerüljék az olcsó, bombasztikus hatásokat, ízlésesen, belső érzéssel tálalják a számokat, ne utánozzanak, ne éljenek bevált sablonokkal" – javasolták. S nemsokára már elégedetten állapították meg: "Kevesebb az utánérzés, az enerváltság, a bántó torokhang az előadásban, s több az egyéniség a hangszerelésben, az összhang megteremtésében. A szövegben még nem számottevő a javulás, de úgy látszik, ebben hosszabb időre és főleg írói közreműködésre lenne szükség." Ezzel együtt leszögezték: "A következő tervnegyedév igényes tánczene-ellátása biztosítva van."
Hogy mi volt az 1961-et követő választékban? Például a Gézengúz (előadta: Gergely Ágnes és Koncz Zsuzsa), az Ó, Serenella (Németh Lehel), az Egy esős vasárnap délután (Mikes Éva) vagy a Hold ragyog a Dunán (Szántó Erzsi és a Stúdió vokál). Itáliában nem akadt hasonló központi ajánlat, a brazíliai Santosban született Testa mégis sorra írta a slágereket a Carinát éneklő Corrado Lojaconónak, a Renatót előadó Minának, a Quello sbagliatót búgó Bobby Solónak, a Non pensare a me-t tolmácsoló Claudio Villának, és lefordította Frank Sinatra védjegyét, a My Way-t (A modo mio) Patty Pravónak.
Itthon a Quando, quando, quandóval az Előzés is megérkezett. A filmet ugyanúgy 1963-ban mutatták be minálunk, ahogyan magyarra átültették Tony Renis örökzöldjét. Nem az ebből fakadó hosszas hiány miatt dúdolták hát oly sokan, hogy "mondd csak, meddig-meddig várjak..."
2018.09.23 22:02

Etető – Nívódíjas magasiskola

Publikálás dátuma
2018.09.23 20:36

Fotó: /
Tévedni emberi dolog. Szolgálni pedig a jelek szerint kötelesség. Vagy legalábbis jól felfogott érdeke a hatalom embereinek. Ha nem tennék, még a végén körön, netán NER-en kívül találnák magukat és az szörnyű lenne. Ne kárhoztassuk tehát a parlament alelnökét a következő mondatáért. "Szellemi újdonságot tartalmazó termékek, eljárások, szolgáltatások révén van remény arra, hogy Magyarország erős országgá, a magyarság erős nemzetté válhasson." (Ha ugyan már nem az, legalábbis a Legfőbb Vezető képzeletében, mert őt hallgatva ez bizonyosságnak látszik.)
Latorcai Jánostól egy nagyszabású parlamenti ünnepségen volt hallható az imént idézett gondolat. Hűen az alkalomhoz, amikor 51 terméknek és szolgáltatásnak adták át az Érték és Minőség Nagydíjat, s kiosztottak életmű- és nívódíjakat is. Csupa olyanoknak természetesen, akik a jelenlegi rendszer szolgálatával kiérdemelték. Egykor Magyar Termék Nagydíj volt eme elismerés neve, de akkor még nyilván olyanok is hozzájuthattak, akik netán rendszertől függetlenül értékeket hoztak létre.
Ami pedig témánk szempontjából lényeges, kommunikációs nívódíjat vehetett át három tévécsatorna illusztris képviselője is. Jutalmazták a közmédia hírszolgáltatásának alkotógárdáját, a TV2 Média Csoport Zrt. hírműsorait és azok alkotóit, valamint az Echo TV hír- és hírháttér műsorait, valamint készítőit. Jól kiválogatták őket, szinte nem is maradt ki senki, aki hívebben szolgálná Orbán Viktort és csapatát (értsd: a nemzetet). A megújult Hír TV még fájdalmasan hiányzott a listáról, de oly rövid idő telt el, mióta visszatértek az akolba és szakítottak a nemzetellenes tévésekkel, hogy nagyon átlátszó lett volna máris díjazni őket.
Aki ott volt a Parlamentben, láthatta az érintett csatornák prominenseit is. Az Echo TV képviseletében mindjárt Mészárosné Kelemen Beatrix igazgatót. Aki nem más, mint a magyar sajtó jelentős részét immár magáénak tudó Mészáros Lőrinc - a miniszterelnök barátja, de nem strómanja - felesége. A TV2 nevében ketten vitték a díjat. Kökény-Szalai Vivien hírigazgató - aki bulvárlapok szerkesztése és bulvárkönyvek megírása után került e tisztségbe -, valamint Gönczi Gábor. Utóbbi a hírműsor egyik arca, aki a múlt héten az Európai Parlament vitája után Orbán Viktor nagy győzelméről számolt be. Imigyen konferálta ugyanis fel az anyagot: "Európa-szerte Orbán Viktort éltetik a közösségi oldalakon. Bár az Európai Parlament megszavazta a Magyarországot elítélő Sargentini-jelentést, a sikert mégis a magyar miniszterelnök érte el". Az egykori köztévé ilyen sztárokat nem tudott felvonultatni. Még Németh Lajos meteorológus fájától messze esett kisfia, Balázs sem volt ott, pedig ő mindig kapható pártunk és kormányunk fényezésére.
Ám ezúttal nem volt szükség erre, hiszen csak a szűkebb brancs kiválasztottjai vettek részt a fényes ünnepségen, élükön a már említett Latorcai alelnökkel. Akinek tévedéséről, netán emlékezetkieséséről is ideje szót ejteni. Hacsak azt nem feltételezzük, hogy szándékosan tett úgy, mintha csupa szellemi újdonsággal találkozott volna a kitüntetetteknél, vagyis például a három tévécsatorna hírműsoraiban. A szinte nem is létező KDNP oszlopos tagja ugyanis már 75 éves, tehát hosszú ideig élt az egykori, ma már csak átkosnak mondott rendszerben is. Bizonyára volt alkalma akkor is hallgatni-nézni hírműsorokat (még ha nem is volt nagy választék belőlük), s talán észrevette azt is, hogy e hírműsorok annak idején gyakran fényezték pártunkat és kormányunkat. Mint ma. Csak akkor még más előjelű volt az a párt és az a kormány, de a kiszolgálása azóta sem változott (pontosabban: egy idő után több médium visszatért oda, amivel - hittük - a rendszerváltáskor végképp szakítottunk). Így hát az M1, a TV2, vagy az Echo TV hír- és politikai háttérműsorait aligha lehet "szellemi újdonságot hordozó termékekként" értékelni. Az viszont igaz, hogy ezek minden pillanatban erősítik azt a képzetet, hogy Magyarország erős ország, a nemzet is az, tehát minden ok megvan rá, hogy dicsfény vonja be a vezetőket, mindenekelőtt Orbán Viktort.
Az persze még kérdéses, hogy mindezt lehet-e minőséginek tekinteni és valóban értéket teremtenek-e, akik ilyen keretek között készítenek hírműsorokat. Az nem lehet kétséges, hogy a megrendelőknek tetszik, amit látnak. És azt a dicsőséget se vonjuk el tőlük, hogy amit együttesen - propagandisták és műsorkészítők - előállítanak, az az etetés magasiskolája. Ezeknek az embereknek a vállán óriási felelősség nyugszik. Hiszen az ország jelentős részén csak a köztévé - nevezzük még mindig így, ha nem is az - csatornái, valamint a TV2 látható, az RTL Klub mellett. Nekik kell tehát ellensúlyozniuk az érdemi tájékoztatást, képviselniük a mindenkori hivatalos vonalat, de úgy, hogy a majdani választókat meggyőzzék, az a helyes, amit pártunk és kormányunk tesz. Bármi is legyen az. Lássuk be, ez embert és kommunikációt próbáló feladat, de a hatalom kiszolgálói helytállnak. A nívóról persze lehet vitázni, de ha egyszer nívódíjnak hívják az elismerést, nincs mit tenni.
Méltó kezekbe kerültek tehát a kitüntetések. Elégedettek lehetnek a fő-fő etetők is. A nézőkkel meg nem kell törődni. Különben is, még működik a távkapcsoló.
2018.09.23 20:36