Nemzeti érdek

Vlagyimir Putyin előbb tudta, mint a magyar kormány, az Országgyűlés, vagy – ha van még ennek a fogalomnak relevanciája Magyarországon – a magyar nép, hogy orosz atomerőművet fogunk vásárolni. Valószínűleg előbb tudta Orbán Viktornál is: semmi jel nem utal rá, hogy ne az ő fejében fogalmazódott volna meg a gondolat, ellenben számos bizonyíték támasztja alá, hogy azóta is az ő intenciói szerint bonyolódik az üzlet. 
Aki nem szereti az összeesküvés-elméleteket, és csak a tényeknek hisz: 2017 februárjában Putyin budapesti látogatásán előbb Orbán az Origo kérdésére elmondta, hogy kettejük között nem került szóba a paksi orosz hitel, majd Putyin (meglehetősen udvariatlanul és a nemzetközi diplomáciában Donald Trump berobbanásáig szinte példátlan módon) kiigazította, hogy dehogynem, világosan megmondta Orbánnak, hogy nincs kiszállás a hitelkonstrukcióból, sőt a megbeszélt 80 helyett akár 100 százalékban is pénzelnék a beruházást. Azóta úgy zajlik a finanszírozás, hogy előbb fölvesszük az 5 százalékos kamatú kölcsönt az oroszoktól, majd azonnal visszafizetjük a magyar állam számára 2 százalék körüli kamattal hozzáférhető pénzpiaci forrásokból, ami tökéletesen értelmetlennek tűnne, ha az előzményeket nem ismernénk.
A legutóbbi epizód tovább erősítette a meggyőződést: orosz újságírók már azelőtt megkapták az orosz elnök hivatalától a paksi építkezés új, 2019-es kezdési időpontját, hogy a minapi Putyin-Orbán-megbeszélés elkezdődött volna. (És nem, nem Orbán Viktor vitte magával a módosított ajánlatot: minisztere, Süli János nemrég még 2020-as legkorábbi kezdésről beszélt.) 
Mellesleg: pontosan ugyanilyen módon jutottunk új, biztonságos és energiatakarékos metrószerelvények helyett „felújított”, de így is a múlt század 70-es éveinek technológiai színvonalát képviselő metrókocsikhoz, meg egy 20 milliárd forintos helikopterfelújítási csomaghoz. Az a bizonyos szuverenitás, amely a kormányzati kommunikáció szerint a legfontosabb értékünk, és amelyért „Brüsszeltől” az ENSZ-ig bármilyen képzelt ellenséggel hajlandóak vagyunk összeveszni, mintha megbicsaklana, amikor a magyar érdekeket orosz relációban, Oroszországgal szemben kellene érvényesíteni. És nemcsak az itt említett esetekben, hanem szisztematikusan: tavaly egy magyar vasúti járműgyártót golyózott ki a kormány az orosz konkurencia kedvéért egy már elnyert egyiptomi üzletből, most pedig a modernizált dunakeszi járműjavítót készül orosz kézre játszani egy megbundázott privatizáció keretében. 
Amúgy a magyar nép (az összes olyan közvélemény-kutatás szerint, amit nem maga a paksi atomcég rendelt meg) egyáltalán nem akar orosz technológiájú, orosz kivitelezésben épült atomerőművet. A parlament viszont tegnap megszavazta az engedélyezést fellazító törvénymódosítást, alighanem már a putyini gyorsítás érdekében. Erre mondja a pesti ember - finoman érzékeltetve, mennyire relatív, mikor mit tekintünk nemzeti érdeknek -: ha a baloldal lenne kormányon, mindennek a negyedéért is rég lángolna már a Parlament.

Tűzpiros Hürlimann

Falusi porta, az országhatáron túl, ott, ahol nem az osztrákosan leomló piros muskátlik, hanem a mályvarózsák igazítanak útba. A gyep nem elvágólag nyírt, lóherék és apró virágok tarkítják, itt-ott mohásodik. A hegyek alatt vagyunk, ha tűz is a nap, ereje lanyhább, mint délibb vidékeken. A málnabokrok alatt több helyen is takaros kerámiacsuprok rejtőzködnek beásva a földbe, bennük esővíz, a madaraknak gyűlik. Ilyen formájú csészékből iszom a kávét, ilyenből itta nagyanyám is a cikóriát, jó cukrosan.
A hosszú ház több részből áll, elöl laknak a fiatalok, középen az előttük lévő generáció, hátul, a gazdasági udvarhoz közel pedig az öregek. Ez a lakrész már üres, mi kapjuk meg arra az egy éjszakára, amíg másnap tovább nem indulunk. Az öregek kihaltak, csak az illatuk maradt itt, az asztal felett lógó Mária képekben, a falak nedvét magukba szívó durva pokrócokban, a sátoros ünnepeken használt metszett üvegpoharakban, a fafedeles sótartóban, s a benne tömbbé összeállt sókristályokban. 
Estére megjönnek a férfiak a kinti rétről, kaszáltak korábban, s most a fiú traktorjával húzzák össze a megszáradt szénát. Sietni kell, mert jön az eső, meg aztán a fiú is visszamegy hamarosan Svájcba, ahol állatokat gondoz jó pénzért. Nem a saját állatait, azokra itthon a felesége ügyel, de így van ez már évek óta, megszokták, haladni csak így lehet. Így lett meg a gyönyörű, formatervezett traktor is, aminek az egész faluban csodájára járnak, mert hát traktorja errefelé sokaknak van, csakhogy ez egy oldtimer Hürlimann, svájci, a fiú hozta apránként rendbe, s vett hozzá kiegészítőket, például a szénagyűjtőt, aminek most épp nagy hasznát veszik.
Estére mindenki összegyűlik a kicsike nyári konyhában, a sparhelten gombapaprikás rotyog, a hozzávaló vargányát is a férfiak hozták fentről az erdőből. Mellette egy lábasban puliszkát kavar az asszony, s közben azon tanakodnak, hogyan tudják majd reggel megfejni a tehenet. Az embereknek megint korán kell indulniuk, hogy végezzenek a szénával, már csak alig kétnapnyi idejük van. A fejéssel amúgy nem lenne gond, az asszony gyerekkora óta csinálja már, a faluban nőtt fel ő is, de ha teheti, inkább a férjére bízza ezt. A tehén a szűkös istálló hátsó részén van, előtte a két kecske, azokkal nem lenne baj, békésen elvannak, csak hát ott a ló is. S ha nem kéne másnap reggel a rétre menni, akkor is bajos lenne most a férfinak a fejés, mert hajnalban megrúgta a kezét a ló, hogy miért, senki se tudja, de a kézfej estére úgy bedagadt, hogy az ecetes borogatás se vitte le. A traktor mellett még csak csak elboldogul egy kézzel, de fejni kettővel kell, a többi bohóckodás. Orvoshoz nem megy, minek, úgyis csak azt mondaná, hogy pihentesse. De hogyan is pihentethetné, amikor a hegy felől hétvégére már esőt mondanak, s ha valami csoda folytán mégse esne szombatig, a fiú megy vissza Svájcba, s amit két nap alatt elvégeznének, az egyedül két hétbe is beletelik. 
Mindenki hallgat, hátha a csend valahogy megoldja a másnapi gondot. Csak a puliszka rotyog hangosan a sparhelten, csúfondárosan.
Szerző
Doros Judit

Púder

Ráth-Végh Istvánnak van egy igen plasztikus leírása arról, hogy a Napkirály udvarában mi erőfeszítést tettek a hölgyek és az urak annak érdekében, hogy tisztának tűnjenek. Literszám locsolták magukra a parfümöt, vastag púderréteggel fedték az arcukat és a kezüket, pántlikákkal emelték meg a hajukat. Amúgy persze mosakodhattak volna is. 
Ez a tiszteletlen párhuzam jutott most eszembe, amikor az Emberi Erőforrások Minisztériuma 30 milliárd forinttal készül elősegíteni a magyar egyetemek előbbre jutását a nemzetközi felsőoktatási rangsorokban. Hiszen akárhogy szépítjük is, ez a 30 milliárd púderre és parfümre fog elmenni: a magyar intézmények ezen a pénzen fognak olyan kapcsolatrendszert vásárolni, amelynek eredményeképp talán több közös projektbe, nemzetközi kutatásba vonják be az oktatóikat, így emelkedik a publikációik és konferencia-előadásaik száma, javul az idézettségi indexük. Mindez pedig - sóhajt a remény - majd feltornássza a folyamatosan lejjebb bucskázó egyetemeket a listákon. 
Amúgy volna más módszer is. Tudják, mennyi ez a 30 milliárd? Nem stadionban számolva, hanem a felsőoktatás számaival mérve. A 2019-es költségvetés tervezetében 567 milliárddal szerepel ez a fejezet, amiből a sokéves tendencia alapján 200-nál kevesebb jut majd a 27 hazai intézmény napi működésére, magyarán bérre, eszközökre. A többi pénz beruházásokra, programfinanszírozásra vagy épp - mert pünkt ide sorolták - a mesterséges megtermékenyítés támogatására megy el. A 30 milliárd tehát egy hatalmas összeg. Púderre különösen. 
Van abban valami abszurd, hogy a parraghi oktatási elveket megvalósító Orbán-kormányok kilencedik éve gyepálják, szikkasztják a felsőoktatást, aztán amikor észreveszik, hogy elérték a céljukat, akkor ijedten megpróbálják szépségflastrommal elfedni az eredményt. A lényeg azonban mit sem változik majd ettől.
Szerző
N. Kósa Judit