Nemzeti érdek

Vlagyimir Putyin előbb tudta, mint a magyar kormány, az Országgyűlés, vagy – ha van még ennek a fogalomnak relevanciája Magyarországon – a magyar nép, hogy orosz atomerőművet fogunk vásárolni. Valószínűleg előbb tudta Orbán Viktornál is: semmi jel nem utal rá, hogy ne az ő fejében fogalmazódott volna meg a gondolat, ellenben számos bizonyíték támasztja alá, hogy azóta is az ő intenciói szerint bonyolódik az üzlet. 
Aki nem szereti az összeesküvés-elméleteket, és csak a tényeknek hisz: 2017 februárjában Putyin budapesti látogatásán előbb Orbán az Origo kérdésére elmondta, hogy kettejük között nem került szóba a paksi orosz hitel, majd Putyin (meglehetősen udvariatlanul és a nemzetközi diplomáciában Donald Trump berobbanásáig szinte példátlan módon) kiigazította, hogy dehogynem, világosan megmondta Orbánnak, hogy nincs kiszállás a hitelkonstrukcióból, sőt a megbeszélt 80 helyett akár 100 százalékban is pénzelnék a beruházást. Azóta úgy zajlik a finanszírozás, hogy előbb fölvesszük az 5 százalékos kamatú kölcsönt az oroszoktól, majd azonnal visszafizetjük a magyar állam számára 2 százalék körüli kamattal hozzáférhető pénzpiaci forrásokból, ami tökéletesen értelmetlennek tűnne, ha az előzményeket nem ismernénk.
A legutóbbi epizód tovább erősítette a meggyőződést: orosz újságírók már azelőtt megkapták az orosz elnök hivatalától a paksi építkezés új, 2019-es kezdési időpontját, hogy a minapi Putyin-Orbán-megbeszélés elkezdődött volna. (És nem, nem Orbán Viktor vitte magával a módosított ajánlatot: minisztere, Süli János nemrég még 2020-as legkorábbi kezdésről beszélt.) 
Mellesleg: pontosan ugyanilyen módon jutottunk új, biztonságos és energiatakarékos metrószerelvények helyett „felújított”, de így is a múlt század 70-es éveinek technológiai színvonalát képviselő metrókocsikhoz, meg egy 20 milliárd forintos helikopterfelújítási csomaghoz. Az a bizonyos szuverenitás, amely a kormányzati kommunikáció szerint a legfontosabb értékünk, és amelyért „Brüsszeltől” az ENSZ-ig bármilyen képzelt ellenséggel hajlandóak vagyunk összeveszni, mintha megbicsaklana, amikor a magyar érdekeket orosz relációban, Oroszországgal szemben kellene érvényesíteni. És nemcsak az itt említett esetekben, hanem szisztematikusan: tavaly egy magyar vasúti járműgyártót golyózott ki a kormány az orosz konkurencia kedvéért egy már elnyert egyiptomi üzletből, most pedig a modernizált dunakeszi járműjavítót készül orosz kézre játszani egy megbundázott privatizáció keretében. 
Amúgy a magyar nép (az összes olyan közvélemény-kutatás szerint, amit nem maga a paksi atomcég rendelt meg) egyáltalán nem akar orosz technológiájú, orosz kivitelezésben épült atomerőművet. A parlament viszont tegnap megszavazta az engedélyezést fellazító törvénymódosítást, alighanem már a putyini gyorsítás érdekében. Erre mondja a pesti ember - finoman érzékeltetve, mennyire relatív, mikor mit tekintünk nemzeti érdeknek -: ha a baloldal lenne kormányon, mindennek a negyedéért is rég lángolna már a Parlament.
2018.07.21 09:00
Frissítve: 2018.07.21 09:00

Kockajáték

A dél-karolinai kisváros, Charleston gettójában nyáresténként tereferélnek az asszonyok a Harcsa utcában, a férfiak kockajátékot űznek. A szerencsejátékosok hiszik, egy nagy dobással mindent megnyerhetnek, de akadnak olyanok is, akiknek álca a játék, inkább Sporting Life-ot, a kábítószerdílert várják. George Gershwin 1935-ös operája, a Porgy és Bess eredetileg ezzel az eleven képpel indul, és aztán egy olyan történetet mesél el slágerekben, hogy mű a XX. század egyik legjobb operájaként a Carmen magasságába emelkedik.
Gershwin darabja 1970-ben érkezett Budapestre, játszották az Erkelben és a Szegedi Szabadtéri Játékokon is, mindenütt nagy sikerrel. Majd 1983-ban a darab bemutatását ahhoz a kitételhez kötötték a szövegíró, Ira Gershwin végakarata szerint, hogy a szerepeket afroamerikaiak énekeljék. Az elvárás nem előzmény nélküli: George Gershwin sem rajongott az ötletért, hogy az egyik első hangosfilm, Az éneklő bolond sztárja, Al Jolson, aki feketére festett arccal játszott afroamerikait az 1920-as évek végén, bekerülhessen a darabba.
A Porgy és Bess tavaly négy előadás erejéig újra az Erkelben volt látható. A bemutató több szempontból is nagy dobásnak bizonyult, és nem hiányzott a fekete arcfesték Almási-Tóth András rendezéséből. A sikert beárnyékolta, hogy a magyar intézmény kitétel nélküli szerződést kötött az amerikai jogkezelővel, így mindenütt jeleznie kellett: az előadás ellentétes a mű színrevitelének követelményeivel. 
A tervek szerint két hét múlva újra bemutatnák itt a darabot, ám egyelőre játszási engedély nincs. Hasonló helyzet nyilván nem példa nélküli, ám egy kiemelt nemzeti intézmény szempontjából ez hazárdjátéknak tűnik. Főként, hogy az Operaház főigazgatója a vitatható „all black cast” szabályt rasszistának titulálta, nem érezvén a szavak súlyát.
2019.03.23 09:22
Frissítve: 2019.03.23 16:11

A felfüggesztés hete

Azt állította Gulyás Gergely miniszter (az Európai Néppárt ülése előtti nyilatkozatában az MTI-nek), hogy a Fidesz csak akkor tud a Néppártban maradni, ha nem csupán a párt kizárására, hanem a felfüggesztésére sem kerül sor.
Ezzel szemben a tény az, hogy a Fidesz tagságát felfüggesztették, mégis maradt. A Néppárt honlapján ez a cím olvasható: Fidesz membership suspended after EPP Political Assembly (Felfüggesztették a Fidesz tagságát az Európai Néppárt Politikai Gyűlése után). A többi süket duma süketeknek és vakoknak.
Azt állította Orbán Viktor (Brüsszelben, az Európai Néppárt döntése után), hogy "a magunk részéről… egyoldalúan mi felfüggesztjük jogaink gyakorlását.”
Ezzel szemben a tény az, hogy ilyen nincs és nem is volt. Ha lett volna, akkor a Fidesz egyoldalúan fogja magát, és egyoldalúan kivonul a Néppárt gyűléséről, mondván, hogy felfüggesztettem a tagságomat, viszontlátásra. Ehelyett megegyezett a felfüggesztésben és a vele járó szankciókban a néppárti elnökséggel, majd hozzájárult ahhoz, hogy a tagok ezt megszavazzák. Az eredmény: 190-3. Egyoldalúnak egyébként tényleg egyoldalú.
Azt állította Varga Judit, uniós kapcsolatokért felelős államtitkár (a kormánypárti Mandiner hírportálnak, arra válaszolva, miért is jön majd a néppárti bölcsek tanácsa Budapestre), hogy „évek óta dobálóznak kritikusaink azzal, hogy Magyarországon milyen problémák vannak az európai értékekkel, a bíróságok függetlenségével, az Alkotmánybírósággal, de senki sem jött el hozzánk, hogy valóban meggyőződhessen arról, mi is a helyzet pontosan.”
Ezzel szemben a tény az, hogy például a Velencei Bizottság szakértői rendszeresen jártak ide, és legutóbb például a közigazgatási bíróságok felállításával kapcsolatban adtak ki bíráló állásfoglalást. Az Európai Parlament pedig (több itteni helyzetfelmérés után) többször is határozatban ítélte el – legutóbb a néppárti képviselők többségének a szavazatával – a magyar kormányt a jogállami normák megsértése miatt. Szóval a Néppártnak már a könyökén jön ki Orbán. De még mindig nem megy ki.
Azt állította Orbán Viktor (brüsszeli sajtóértekezletén), hogy „jogállamiság tekintetében se Belgium, se Svédország, se Finnország, se Németország egy fikarcnyival sincs jobb helyzetben, mint Magyarország.”
Ezzel szemben a tény az, hogy egyik nevezett országban sincs a teljes hatalom néhány régi haver kezében, nincs gyakorlatilag leválthatatlan legfőbb ügyész, nem függ a bírósági kinevezések, előmenetelek rendje egyetlen kinevezett baráttól, nem került az Alkotmánybíróság teljes kormányzati fennhatóság alá, nincs totális kormányuralom az állami média fölött, és nem szerezte meg a kormány a magántulajdonban lévő média nagy részét is, nem jutnak a közbeszerzési megbízások Mészárosokhoz és Garancsikhoz, vagyis a kormányfő barátaihoz, nem fejezik le a tudományos életet és az ország egyik legjobb egyetemét, nem éheztetik a menedékkérőket, és nem fenyegetik az állampolgári jogok mellett kiálló civil szervezeteket. Csak úgy, egy szuszra. De volna még két-három szuszra való is.
2019.03.23 09:21
Frissítve: 2019.03.23 09:27