Ki megy Bogdányba?

A kilencvenes években az uborkaszezon egyik slágertémája volt a "hajlandó-e végre Esztergomba költözni az Alkotmánybíróság" című örökzöld. Minthogy a testület felállításáról rendelkező törvény a székhelyükül ezt a várost jelölte ki, Sólyom László és minden utódja viszont elszántan szabotálta a költözést, ezt a témát mindig elő lehetett rángatni, ha a talárosokra megsértődött hatalom épp piszkálni akarta őket valamiért. 
Az Alkotmánybíróság persze soha be sem tette a lábát Esztergomba. Az ötletet utoljára a szép emlékű Meggyes Tamás polgármester melegítette fel 2010-ben, de a siker mérsékelt mivoltát jelzi, hogy a következő esztendőben a Fidesz kétharmad a testület jogainak megnyirbálásával és a létszámbővítéssel egyidejűleg egyszerűen átírta a vonatkozó passzust is: azóta az alkotmánybíróknak elméletileg sem kell naponta kétszer hatvan kilométert bumlizniuk a munkahelyükre, illetve onnan haza. 
Esztergom viszont a jelek szerint megmaradt a Salamon Béla-i értelemben vett Bogdánynak. Most, hogy Darák Péter láthatóan kihúzta a gyufát a kormánypártnál, és a Magyar Időkben interjú formában üzenték meg neki, hogy nem lesz ez így jó, öregem, hirtelen az általa vezetett Kúria lehetséges székhelyeként került szóba a város. A gondolat persze teljesen irreális, hiszen a Kúria, amely funkciójából fakadóan sok embert mozgat, valóban ellehetetlenülne a közúton igencsak bajosan megközelíthető kisvárosban. De nem is ez a lényeg: hanem a statuálás. 
A problémát egyébként, miszerint az állam eredeti funkciójában szeretné használni a Kossuth téri igazságügyi palotát, viszont útban van neki a Politikatörténeti Intézet, a Kúria sanyargatása nélkül is meg lehetne oldani. Fizetni kell az intézménynek, és kész. Igaz, ez esetben nem lehetne egyúttal Darákba is belerúgni egy nagyot.
Szerző
N. Kósa Judit
Frissítve: 2018.07.23. 09:36

Az oktatásügy érettsége

Újra lesz vita az érettségiről (ha vannak még egyáltalán társadalmi viták az oktatásügy terveiről). A társadalom bajban van: a felsőoktatásban, beleértve a tanárképzést is,  vészesen nem népszerűek a természettudományos tárgyak. A megoldás ezúttal is adminisztratív: legyen kötelező érettségi tárgy a természettudományos tantárgyak valamelyike, ezáltal várhatóan megnő a társadalom kollektív tudásában a természetről gyűjtött tudományos ismeretek mértéke, s ebből következően megnő majd a felsőoktatásban természettudományos pályát választók köre is. Vagyis a természettudományos oktatás értelmes hatáselemzése, a krízis kialakulásának értékelése helyett egy - pedagógián inneni – adminisztratív szabállyal megoldható a kérdés.
Nem hagy nyugodni az a vízió, mely szerint 1849 októberében a császár ugyanazzal a tollal írta alá az érettségiről szóló oktatási törvényt, mellyel az aradi vértanúk halálos ítéletét. Ebben a megközelítésben az érettségi vizsga az önkényuralom eszköze volt, a hűséges tisztviselői kar kiválasztásának segédlete. Néhány évtizedre rá, a századfordulóra helyezve híres diákregényének történeti idejét Móricz Zsigmond a Forr a bor című remekműben kemény kritikával illette az érettségit. „Gazdák, iparosok, kiskereskedők, kishivatalnokok, szegény lateinerek azt remélték, hogy fiaik, ha megszerzik az érettségit, ezzel diplomát kapnak arra, hogy urak lehessenek. Hogy úri pályára mehessenek. Aki érettségizett, abból már nem lesz hároméves baka, hanem egyéves önkéntes úr, s egy év múlva tiszthelyettes, aztán tartalékos hadnagy, főhadnagy, kapitány…”
A magyar oktatás történetében mindig akadt olyan gondolkodó, aki e – megannyi formalitással járó – „beavatási szertartás” elhagyását javasolta. De az idők változtak - az érettségi maradt. Májusban felöltik a matrózblúzt a leánykák, az egyszerviselt sötét öltönyt az ifjak, s komoly bizottság előtt elmondják, amit így vagy úgy, rövidebb-hosszabb időre megtanultak. 
A 90-es politikai változások után voltak elképzelések, melyek a felnőtté válás anakronisztikus rituáléjának szigorán enyhítettek volna, mások a vizsgáztatás kultúrájának korszerűsítésén gondolkodtak. Ám a társadalmi vita mindig újrakezdődött, és a legkevésbé arról szólt, hogy a tudás, a tudomány és az ifjúság mai helyzetében az értékelésnek, megméretésnek biztosabb, humánusabb módja-e valamilyen komplex feladat (projekt) – akár kooperatív – teljesítése (mint az inasoknál anno a „remek” elkészítése). A reformtervekre nem érkezett biztató válasz, sem a tanártársadalomtól, sem az oktatáspolitikától. Legfeljebb arról folyt késhegyre menő vita, hogy ez a tantárgy vagy amaz kihagyassék-e, vagy erőteljesebb szerephez jusson.
Több természettudósra és természetismeret-tanárra van szükség? Úgy gondoljuk: igen. Egy újabb kötelező vizsga (legendás puskakészítés, stressz, a vizsgaelnök kedélyes megkávéztatása egy-egy rossztanuló felelete idején) a megoldás? Úgy gondolom: nem.
A császár ugyanazzal a tollal írta alá az érettségiről szóló oktatási törvényt, mellyel az aradi vértanúk halálos ítéletét?

Ki kit zaklat?

Kérem, engem zaklatnak. Ezt most tudtam meg, miután tanulmányoztam a kormány törvényjavaslatait. Persze nem szexuálisan zaklatnak, ez nagymamákkal viszonylag ritkán fordul elő, de jogilag és politikailag nagyon is. Ebben az értelemben „me too”. A Btk szerint a zaklatás tényállása forog fenn, ha valaki „abból a célból, hogy mást megfélemlítsen vagy más magánéletébe ill. mindennapi életvitelébe önkényesen beleavatkozzon, őt rendszeresen/tartósan háborgatja”. Minősített eset, ha az illető ezt „hatalmi vagy befolyási helyzetével visszaélve követi el”. Engem speciel az állam zaklat. Önkényesen bele akar avatkozni a magánéletembe, háborgat, gyakran megfélemlíteni is szeretne. Mindezt hatalmi helyzetével visszaélve. Már éppen elég zaklatott vagyok, de nem hagyja abba.
A helyzet tényleg tűrhetetlen, érthető, hogy nagy sürgősséggel hajtják végig a parlamenten a Btk „zaklatás” fejezetének kiegészítéséről és „a magánélet védelméről” szóló indítványokat. Persze nem lehet mindenkit egyszerre zaklatásmentesíteni, én majd valószínűleg később jövök, a képviselőkkel, kormánytagokkal, Nemzeti Bankkal, ügyészséggel és más hivatalos személyekkel kezdik.
Azt már felfogtuk, hogy a házuk előtt nem lehet tüntetni. De kiderült, hogy a magánéletük további védelemre is szorul, elvégre nem vagyunk az erdőben. A politikust, bankelnököt, főügyészt „hivatalos tevékenységével össze nem egyeztethető helyen vagy időben” ne zaklassák. Sajnos elég kevés összeegyeztethető hely van, hiszen az Országház nagyobb részéből kitiltották az újságírókat. Ha viszont a képviselő onnan kiteszi a lábát, feltehetőleg átlép a nem hivatalos zónába, ott meg pláne tilos kérdéssel, véleménnyel abajgatni. Az ilyesmi akár két év elzárással járhat. Külön kiemelik, hogy szabadságuk alatt sem szabad ilyen csúnya dolgot tenni, ami magyarázza a nagy sietséget. Itt a nyár, nehogy már lesifotósok lekapják nagyjainkat luxusjachton vagy helikopteres vadászaton, esetleg gyanús alakokkal ebédelgetve.
A családjuk pláne érinthetetlen. Nemcsak (helyesen) a kiskorú gyerekek, hanem mindenki. Mostantól vége annak, hogy feleségeken, vőkön, vállalkozásba kezdő anyukákon köszörülje nyelvét az ország. „Lehet bírálni a politikusokat, de a családtagjaikat, ismerőseiket békén kell hagyni”- így a hitvesi és fiúi ragaszkodásáról elhíresült Kósa. Helyre is igazítja interjújában a népnyelvet, amely „lex Kósának”, „lex Semjénnek” hívja az új jogszabályokat. Ha már, akkor a helyes elnevezés szerinte a „lex józan ész” avagy a „lex tisztesség”. Most nem tudom, hogy a „józan ész” Kósa szinonímája, a „tisztesség” pedig Semjéné, vagy fordítva. Csak hogy össze ne keverjem.
Mindegy, az már világos, hogy ha én zaklatom ilyen módon őket, kérdezgetek, gyülekezem, szájamra veszem családtagjaikat, kaphatok két évet. Ebből arra következtetek, hogy ha ők zaklatnak engem, az is két év. Mert a törvény ebben szigorú, bele is írták: „az állam tiszteletben tartja és védi az egyén magán- és családi életét, otthonát és kapcsolattartását”. Nagyon helyes. Akkor tessék szíves végre távozni az otthonomból, ne dumáljanak bele a magánéletembe, abba, hogy milyen családot akarok, kikkel és hogyan töltöm a szabadidőmet! El a kezekkel a könyvespolcomtól, nehogy már legközelebb Hollik és ifjú kereszténydemokratái újabb kedvtelésüknek hódolva felmatricázzák kedvenc szerzőim műveit, ki közülük a „szexi konzervatív”, ki az „ásatag liberális”, ahogy náluk nevezik. Ha mégis, akkor könyvenként két év.
Nincs keresnivalójuk senki hálószobájában (különben két év!), hogy demográfiai kötelezettségeire figyelmeztessék. A tévékészülékemből meg pláne kimászhatnának. Ha éppen mást néznék, zaklatásnak veszem a közbeiktatott bárgyú villámhíradóikat és hirdetéseiket. Két év, két év, két év! Kifelé a fejemből is, ne randalírozzanak ott, nem kérek több agymosást. A szabadidőm az enyém és a családomé, hagyják tehát békén a kedvenc színházaimat és múzeumaimat, élükön a már általuk kinevezett igazgatókkal. Igenis el akarok járni a Petőfi Irodalmi Múzeumba, és a Frida Kahlo kiállítást is megnézem, ne tessék hülyeségeket beszélni arról, hogy az trockista propaganda. És ha még egyszer megmondják, jó magyarként kinek kell drukkolnom egy meccsen, az is két év, előre szólok! Ahhoz sincs semmi közük, hogy szeretem-e a focit, ne jellemezzék hát a lapjukban a „szipogó, szemüveges, beesett vállú liberális kukac minősített eseteként”, az „egyre szűkülő és öregedő haladó szekta” tagjaként, aki nem futballrajongó.
Az meg végképp a magánéletembe való illetéktelen behatolás, személyes zaklatás, méghozzá hatalmi eszközökkel (minősített eset!), amikor másodrendűnek nyilvánítanak, ha nem vagyok hívő. Ha nemcsak a keresztény kultúrát védelmezem, vagy amit ők annak neveznek, hanem általában a kultúrát, a felvilágosodásét,a szabadgondolkodókét, ne adj isten még a 68-asokét is. Ha olvastam Marxot és Lukácsot, ahogy az „öregedő haladó szektában” már csak szokás. Nem is tudom, ez már együtt hány év a magánszférámat sértő zaklatóknak.
És nehogy félreértsék: nem arról beszélek, hogy hány évig kell kormányon maradniuk.
A Frida Kahlo kiállítást is megnézem, ne tessék hülyeségeket beszélni arról, hogy az trockista propaganda