Szárnyaljunk!

Azt még a kormánypárt maga sem tagadta, hogy az elmúlt nyolc esztendő mind a három választási kampánya mentes volt világos gazdasági célkitűzésektől. A távlatos gazdaságfejlesztési stratégiák is inkább csak arra épültek, hogy az uniós pénzekhez közvetlen hozzáféréssel bíró erők miben látták meg a boldogulás és gyarapodás lehetőségét. Kis túlzással házi kifizetőhelyként használták - ráadásul felettébb korai itt a múlt időt használni - a brüsszeli pénzeket.

A kormányzati körhöz tartozók fejében - feltehetően az őket támogató háttérintézmények és a jegybank kései, de látványos felismerését követően - április 8. után végre tudatosult, hogy az ingyenpénzek aranykorának hamarosan leáldozik, és érdemes minél hamarabb arra is gondolni, hogy ezek híján mitől növekedhet egy energiahordozókban és ásványi anyagokban szűkölködő ország többé-kevésbé egyenletesen.

A szemléletváltásnak ugyan még csak a csírái lelhetőek fel a kormánytagok egyre szaporodó megnyilatkozásaiban, és azon sem érdemes fennakadni, hogy a megnyilatkozásra épp egy határon túli diáktalálkozót tartottak alkalmasnak: elvégre Tusnádfürdő a programhirdetés hagyományos terepe. Első helyre természetesen itt is a gazdasági versenyképességünk javítását tették, aminek érdekében augusztus végére ígérték a "csúszásgátló" receptjét, vagyis annak összegzését, milyen intézkedésekkel kívánják elérni, hogy a gazdaság a nemzetközileg elfogadott rangsorban végre feljebb és ne lejjebb kerüljön. (A Kárpát-medence úgymond újjáépítését viszont célszerű a szépen hangzó, de minden konkrétumot nélkülöző szózatok sorába helyezni.)

Mit kíván a magyar nemzet és az ő kormánya? - tehette fel tehát magának az obligát kérdést Varga Mihály, s a válasz nem maradt el: azt, ha lennének olyan magyar termékek, amiről a világnak eszébe jut a magyar gazdaság. Újra kezdenek megjelenni a magyar „zászlóshajók”, mint a Tungsram, és a buszgyártásban is igyekeznek az Ikarust életre kelteni - mondta a pénzügyminiszter.

A múltba révedés helyett mi azonban nézzük a realitásokat. A Tungsram volt a rendszerváltás körüli privatizáció úttörője, s bár fejlődése korántsem volt egyenes vonalú, de kétségtelenül megőrzött és kibővített egy megbecsülendő, némi nosztalgikus jegyeket is magán hordozó vállalati kultúrát, még akkor is, ha maga a védjegy fokozatosan eltűnt is. Ám amerikai tulajdonosuk a magyar szíveknek oly fontos fényforrásüzletágat eladta az egyik felső vezetőnek; magyar üzleti köröknek nem osztottak ugyan lapot a cég régi fényének visszaadásában, de nyugodjunk bele, hogy ennek a magyar zászlóshajónak a parancsnoki hídján tapasztalt menedzser áll, függetlenül a születési helyétől.

A magyar versenyképesség feltámadásáért aggódva viszont titkon abban is reménykedem, hogy a világnak a jövőben ne a mai Ikarus éledezése jusson eszébe a hazai termékekről. A buszgyártás újraélesztése mifelénk valamiért nagyon, de nagyon nem megy. Ne feledjük: az Ikarus névadója nem a szárnyalás, hanem a lázadás, az engedetlenség görög istene volt. És bizony csúf véget ért.