Hajlék nélkül

Legutóbb Angliában, a XVI. század elején volt példa arra, hogy a földekről elzavarták a parasztokat, majd a fölnélküli „lézengők" – akkori elnevezéssel: csavargók – ellen keményen felléptek. A kiszorított emberek kiverődtek a városok közötti erdőkbe, a városokban (koldulással, tolvajlással, prostitúcióval) megszerezték a legfontosabb élelmiszereket.  
A magyar alaptörvény kinyilvánítja, hogy az ország „törekszik arra, hogy az emberhez méltó lakhatás feltételeit [...] mindenki számára biztosítsa." Ezt a törekvést az állam és a helyi önkormányzatok akként igyekeznek teljesíteni, hogy „törekszenek valamennyi hajlék nélkül élő személy számára szállást biztosítani." Azt nem részletezi az alaptörvény, hogy milyen szervezet keretében, miféle minőségű legyen, lehet a szállás. Mivel az állam és az önkormányzatok igyekezete azzal párosul, hogy a „helyi önkormányzat rendelete a közrend, a közbiztonság, a közegészség és a kulturális értékek védelme érdekében, a közterület meghatározott részére vonatkozóan jogellenessé minősítheti az életvitel-szerűen megvalósuló közterületi tartózkodást," feltételezhető, hogy a jogellenesen mégis ott tartózkodó hajléktalanok ellen a hatóság büntető intézkedésre is kényszerül. Például arra, hogy az ilyen, munkátlan csavargókat a számukra kijelölt szállás elfoglalására késztesse. Ha kell, erővel is. Mert különben eredménytelen marad a törekvés az emberhez méltó lakhatás biztosítására. 
Mióta olvastam a mai, magyarországi hajléktalanságot megtiltó rendelkezésekről, mindegyre az angliai példa jár a fejemben. Jó, tudom, hogy a mai hajléktalan nem feltétlenül tolvaj, többségük nem is erőszakos, inkább elesettek, szerencsétlenek. Azt is érteni vélem, hogy nem akarnak a rendelkezésre álló szállások valamelyikén éjszakázni. Lényegében az a szándék is felfogható és elfogadható, hogy a budapesti aluljárókban ne aludjanak, hiszen az alaposan megágyazott matracok, paplanok mellett néhol alig lehet már elmenni. Akkor mi legyen? 
Ha mindenoldalú az elégedetlenség, valamit tenni kell. Mindenki a magáét. A Hivatal elsőként: rendelkezik. Mi a teendő azonban, ha intézkedése, annak kivitelezése életszerűtlennek, lehetetlennek bizonyul? A történelem és az irodalmi alkotások példái ebben kevéssé segítenek. Angliában akkoriban „találták fel" a dologház intézményét, amely sajátos, mostoha átmenet volt a börtön és a kórház között. Azóta pedig a világ teljesen megváltozott, a hajléktalannak éppen olyan joga, hogy emberi körülmények között éljen, mint bárki embertársának, akinek van lakása. 
Nem tehetünk mást, a hajléktalanok számára elfogadható, élhető, használható és (bizonyos mértékig) önálló, bármilyen kicsi, de lezárható lakást kell teremtenünk. Tudom: ez beláthatatlanul nagy költséggel jár, és sokuk talán nem is "érdemli meg". Csak az ellenségesen ágálók számára megjegyzem: Angliában se hozott annak idején hasznot a csavargók elleni hatósági fellépés és abban a lakosság szerény közreműködése. 
Boldogabb, nyugodtabb időben lesz mód a hajléktalanság okait firtatni, lehet majd elemezni az egyes sorsokat, de ennek most nincs itt az ideje. Most előttünk van egy hatalmas feladat, amely elsőre alig belátható méretű, és valahogyan meg kell oldani. 
Kár, hogy az alaptörvény megfogalmazói és a szöveget elfogadó képviselők nem bíznak a sikerben. Ha az általuk hozott törvénytől szerintük eredmény volna várható, akkor más kifejezéseket találtak volna. Például ilyeneket: az állam köteles emberi módon ellátni elesett polgárait, a helyi önkormányzat az emberhez méltó szállásukról gondoskodik, és csak akkor tilthatja meg a hajléktalanok közterületi jelenlétét, ha már felkínálta a kulturált környezethez méltó lakhatást nekik.
2018.08.09 07:35

Grillcsirke

A becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt.
A sátor tulajdonképpen egészen normálisan fest. Lehetne rosszabb is, ha tekintetbe vesszük, mi történt. Az egyik rögzítőzsinór szakadt csak el, de össze tudtam kötözni, és végül a fém pöcköket is megtaláltuk. A domb eleve nem a legalkalmasabb táborhely, de hát mit tegyünk, a koordinátákat nem mi határoztuk meg: ott vertünk sátrat, ahonnan elérhető távolságban van a napi munkánk helyszíne, és a biztonsági őr is szemmel tudja tartani az értékeinket.
Nem mintha volnának értékeink. A lehető legkopottabb ruháinkat pakoltuk be – nagyon is helyesen –, okulva az előző évi dagonyából, amelyben combig felázott nadrágban cuppogva evickéltünk körbe a Szigeten. Két kispárna, takaró, törölköző, papucs. Ennyi a vagyonunk, meg a két műanyag palack, amivel elzarándokoltunk az ivókúthoz a napi vízadagunkért. A lényeg, hogy a sátor vízálló, és egy, a Sziget egy eldugott szegletében talált jókora kővel viszonylag stabilan sikerült felállítanunk.
Ebbe a komfortos állapotba rondított bele a holland.
Akkor hallottam először holland káromkodást, elég furcsa nyelvnek tűnt, de az események lavinaszerű alakulása miatt nem volt időm mélyebb lingvisztikai megállapításokra, ugyanis a káromkodással egyidőben valami becsapódott a sátrunkba, és már gurultunk is lefelé a domboldalon.
Mint később, a kikászálódásunk után kiderült, a becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt, amelyek – vélhetően nem függetlenül az éjjel elfogyasztott alkoholmennyiségtől – számára nehezen voltak kivehetőek a kora reggeli fényviszonyok közt. Így aztán a holland elvágódott bennük, egyenesen rá a sátrunkra, amelyben a húgommal az igazak álmát aludtuk. A holland mentségére legyen mondva, hogy a földet érés – mármint, amikor sátrastul megálltunk a dombocska tövében – után azonnal elnézést kért. Csapzott volt és félmeztelen, de valahogy mégsem keltett rossz benyomást, a történtek ellenére sem. Miközben igyekezett kibogozni a lábát a zsinórokból, mindenféle nyelveken bocsánatot kért, és biztosított afelől, hogy segít újra felállítani a sátrunkat.
Így is lett: két barátjával felcipelte a cuccunkat a dombra, és nagy erőfeszítések árán újra sátorformát varázsolt belőle. Mi rezignáltan néztük a műveletet – a nulladik napon, frissen és kipihenten is megizzadtunk a sátorállítással, nemhogy az utolsó napon, a legszebb álmunkból felriasztva. Az építmény végül elkészült, mi pedig most, túlélve az utolsó munkanapunkat, vacsora közben nézzük a végeredményt: vajon kibír-e még egy éjszakát.
Kilencszázkilencven forint volt a fél grillcsirke. Egyetlen fillérünk sem maradt, viszont meleg ételt vacsorázunk. A szigetlakók jelentős hányada már napokkal ezelőtt pénz nélkül maradt, így változatos módokon igyekszik ételhez jutni, eközben mi, a felelős gazdálkodástól megrészegülve, boldogan esszük a csirkét. A csontokat, a maradékot (még maradékot is merünk hagyni!) halomba gyűjtjük, zacskóba tesszük, és éjszakára a sátor elé rakjuk. Reggelre az egész csomag eltűnik.
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:13

Családok éve

Tán az nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet.
Nem ártana néhány ifjú minisztériumi titánt pár napra elküldeni egy zempléni vagy mecseki kis faluba. Nemcsak arra döbbennének rá, hogy a tehén nem lila, a tojáson eredendően nincs sorszám és a csirke sem lefolpackozva jön a világra, hanem arra is, hogy szakadéknyi mélységek vannak az általuk ismert és az igazi valóság között. 
Mert lehet csinos kis rendeleteket hozni az íróasztal mögött arról, hogy a legkisebb településen is legyen bölcsőde, ha ötnél több szülő szeretné azt, de a szomorú valóság szerint erre hiába lenne igény, a gyakorlatban ilyen vidékeken szinte kivitelezhetetlen egy önálló bölcsőde megépítése, fenntartása. Ezt felismerve találta ki még a NER-t megelőző baloldali kormány azt a hibrid megoldást, amivel mindenki jól járt: az úgynevezett egységes óvoda-bölcsődét, ahová már kétéves kortól fel lehetett venni a gyerekeket, a szülők meg nyugodtan elmehettek dolgozni. Közel kétszáz helyen létre is hoztak az országban ilyeneket. Jól jártak az önkormányzatok is, hisz ott, ahol időnként mindössze tíz-tizenöt gyerek van az oviban, nem gond a pár fős plusz létszám, a fejkvóta viszont a bölcsisekkel együtt valamivel több, lehetett egy héten kétszer is sonkát tenni a zsemlére, parizer helyett. 
Igazi win-win pozíció, tán ez nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet, megszüntették a bölcsi-ovit szeptember elsejétől, s kötelezték a falvakat önálló bölcsődék létrehozására. Nos, az ifjú titánoknak „nulla pontként” először is kellene találniuk egy négyszáz lelkes faluban plusz két végzett kisgyermekgondozót, elvégre a két meglévő óvónő már „foglalt”. Ha sikerülne a lehetetlen küldetés – nem fog -, jönne az újabb kihívás: alkalmas épületet lelni, meg pályázati pénzt, hogy megfeleljenek a szigorú szabványnak. Aminek egyébként a létező óvoda „ab óvó” megfelelt, de hát mint tudjuk, oda bölcsis gyerekek szeptembertől már nem járhatnak.
Még jó, hogy 2018 a családok éve. Egyébként mi várna szegény bölcsisekre?
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:15