A sokféleség diadala

A politikában a választóvonalat a XXI. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal többnyire a pártokon belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között.
Hogyan legyünk konzervatív-liberális–szocialisták? - tette fel a kérdést még 1978-ban a lassan 10 éve elhunyt lengyel gondolkodó, Leszek Kolakowski. Írása – amelyet másfél évtizede olvastam - ráébresztett: valamennyi politikai irányzat morális alapértéke elfogadható a számomra. Sőt felfedeztem: miközben szocialistának vallottam magam, bizonyos szemszögből konzervatív, más kérdésekben liberális vagyok. Az elmúlt évtizedekben kísérletek sora bizonyította, ezzel nem csak én vagyok így. Minden ember egyidejűleg többféle morális értéket vall, és mindegyik felbukkan a viselkedésében. A morálisan „egydimenziós” - kizárólag konzervatív, csak liberális, egyedül szocialista – ember csak szélsőséges kivétel. Az éles politikai ellentétek oka nem az egyének kibékíthetetlen morális különbözősége, hanem a saját politikai „törzs” elvárásainak való engedelmeskedés.   
Mégis, miközben az emberek hajlandók elfogadni mások értékeit, felvetődik bennük a kérdés: melyik az igazi? Ugyanezt a kérdést - „melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak?”- teszi fel Szaladin, a muzulmán uralkodó Lessig A bölcs Náthán drámája zsidó főhősének. Náthán egy különös példabeszéddel – a három gyűrű meséjével - válaszolt. Egy ember – mesélte - varázshatalmú, viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő gyűrűt örökölt. A gyűrű az apákról a fiúkra szállt, míg végül egy olyan apához került, akinek három egyként kedves fia volt. Mivel úgy érezte, nem tud választani közülük, halála közeledvén az aranyművessel csináltatott két pontos másolatot. Azóta folyik a fiúk között a vita, kié az igazi – de hiába. „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet a bölcs Náthán - hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket”.
A világban lezajlott változásokat követve ma meggyőződésem: a politika morális értékekei nem zárják ki egymást. A XXI. század problémái csak valamennyi érték szemüvegén keresztül szemlélve érthetők meg, így a globális problémák terápiájához mindegyik nélkülözhetetlen. Túljutottam tehát azon a - gondolatokat gúzsba kötő - állapoton, amit a humoralista, Sándor György évtizedekkel ezelőtt egy sokkoló hasonlattal fejezett ki: „Azt álmodtam, hogy Magyarország akkora, mint a talpam, és minden lépésemmel hazaárulást követek el.” Ebből a szemszögből meghökkentő számomra az ellenzéki pártok és mozgalmak újraszerveződést kísérő szélsőséges érték-tisztogatás, amely gyakran személyi tisztogatásba csap át.  
A baloldali barátaim által követelt és egyedüli iránymutatóként a világ számára előírt morális értékeket, és a belőlük levezetett politikai stratégiát ma más szemszögből látom, mint negyed százada. Ez az eltérő nézőpont a sheffieldi technikai múzeumban - unokáim társaságában - tudatosodott bennem. A látogatás során került elénk egy ember nagyságú tábla, benne több kisebb-nagyobb, egymásba kapcsolódó fogaskerék. A gyermekeknek azt kellett kitalálni: ha elforgatják az egyiket, merre fog fordulni a hozzá kapcsolódó másik? Csak a fogaskerekek sorát végigkövetve lehetett kiötleni, merre fordul az utolsó. 
Nos, az elmúlt évszázad során a nemzetközi gazdaság létrejöttével, a vasút- és a telefonhálózat kiépülésével a közösségek fogaskerekei egyre szorosabban érintkeztek. A XX. század végén pedig az internet, a világgazdaság, a globális kommunikáció és a migráció eredményeként a világ fogaskerekei elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Hiába is akarná valaki - saját értékei és vágyai alapján - erre vagy arra forgatni a keze ügyébe eső kerekeket, azok egészen másfelé fordulnának. Egyre gyakrabban szembesülünk nem-szándékolt következményekkel: ezt a helyzetet részben az idézte elő, hogy a különböző tudományterületek sokáig egymástól független törvényei kibogozhatatlanul egymásba akaszkodtak, és csak nehezen fejthető meg, milyen lesz az összehatásukként kialakuló valóságos változás.
Még nehezebbé teszi azonban a helyzetet, hogy a korábban szemben álló morális értékek is fogaskerék-szerűen összekapcsolódtak. Régebben a konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata értékek alapján szerveződő pártok a maguk morális szemszögéből javasoltak terápiát a világ problémáira. Volt, aki sebészi beavatkozást, a másik gyógyszeres kezelést, és volt, aki pszichológust ajánlott. A választásokon azután a polgár a különböző értékekből levezetett terápiák alapján döntötte el, kinek ad felhatalmazást. Így hol a konzervatív, hol a liberális, hol pedig a szociáldemokrata pártok kaptak lehetőséget. A XXI. század problémái azonban inkább egy áttételes rákhoz hasonlítanak: a gyógyításánál valamennyi terápia nélkülözhetetlen, de tekintettel kell lenni egymásra gyakorolt hatásukra is.
S ha valakiben felvetődne a kérdés, vajon közülük melyik érték vezérelje a terápiát, arra sokan azt a válasz adnák: az attól függ, mi fő veszély. Az anekdota szerint Sztálin egykor erre így válaszolt: „mindig az a fő veszély, ami ellen beszüntetjük a harcot”. Nos, napjaink globális problémáival küszködve a fő veszély az, ha valamelyik tudományterület tanácsát nem vesszük tekintetbe, és még inkább, ha bármelyik értéktől megtagadjuk a hozzájárulást, ha egy érték hirdetőjét eltanácsoljuk a döntéstől. 
A politikában ugyanis a választóvonalat a XXI. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal – bármilyen furcsa legyen is – többnyire a pártokon belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között. A különbség a kizárólagos érték érvényesítésére törők és a más értékkel harmonizálni törekvők között van. Amiként félelmet kelt a világpolitikában a „tegyük országunkat az első helyre” jelszó, épp így kudarcot szül a „tegyük a - konzervatív vagy liberális vagy szocialista vagy fenntarthatósági – értékeinket az első helyre” politikai követelés. 
A XXI. században nem egyedi értékek, szuverén országok és autonóm mozgalmak vetélkednek. A dobogó legfelső fokán sem egyetlen versenyző, hanem csapatok állnak majd.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:10

Könyörgök, csak az ajtóig!

Van az a közhellyé dermedt mondás, miszerint birka nép a magyar. Hogy hazánk lányainak és fiainak tompa eszét, végtelen türelmét, netán jól kommandírozható voltát (több száz jószág rebben irányba, ha a nyájat keríteni kezdi a csahos) csúfolja-e ez a szóösszetétel, az mindegy is.  
A birkaság mindegyik ismérve egy irányba mutat: a komótos kérődző szereti, sőt elvárja, hogy más döntsön helyette, és akkor sem tér ki a béketűrésből, ha túl szikes a legelő, túl sok bárányt ragadnak el a farkasok, túl gyakran sújt le a juhász botja. Akkor sem fordul szembe vagy próbál kitörni, ha túlnyírják, és a penge már nem a gyapjúba, hanem a húsba vág. Most a kabinet arra készül, hogy a húst is lefaragja a magyar robotosok csontjairól. Dolgozók százezreivel fizettetné meg elhibázott gazdaságpolitikája árát, amit arra alapított, hogyha egyetlen nagy összeszerelő üzemet csinál az országból, és a dolgozók éhbérért szorgoskodnak, akkor árad a külföldi tőke, és prosperálnak a hazai kis- és középvállalkozások, miközben megúszható a termelékenység javítása. Az összeszerelő üzemből azonban dobbantott mintegy félmillió munkás, és a munkaerőhiány azzal fenyeget, hogy nem jönnek, horribile dictu elmennek a nagy cégek. Jogot ad hát a kormány a munkáltatóknak, hogy túlnyírják a munkavállalókat, ha kell, kvázi hatnapos munkahetet vezessenek be. Amikor a kabinet utoljára nyúlt volna bele létformába és zsebbe (lásd netadó), akkor több tízezer ember áradt az utcákra. Most a szakszervezetek demonstrálnak, utakat zártak le, a parlamenti ellenzék érdemben obstruál. Az utcákat eddig mégiscsak pöttyözték az elégedetlenek csoportjai. Mert a magyar most is a mást várja, azt a bizonyosat, aki majd helyette. A többség azt hiszi, de legalábbis azt mondja, hogy a média tényfeltáró cikkeinek oroszlánrésze lehet a hatalom buktatásában. A többségnél deklaráltan nem értékválasztási tényező egy szavazáson a mutyi, a korrupció. Akkor mit tárjon fel hát a média? Az emberek többsége vallja, hogy a közösségi média fontos szerepet játszik egy kormánydöntésben. A balos Facebook-világ posztjai már sokszor elkenték a kabinet száját – persze csak ebben a zárt, saját valóságban. Restség, fásultság vagy töketlenség ez (mindenki válasszon hevülete szerint), de leginkább álszentség. A magyarok többsége ugyanis azt is vallja, hogy a hatalom megreccsentésében a parlamenten kívüli eszközöknek (sztrájkoknak, tüntetéseknek) jelentős szerepe van, illetve a rezsimet egy olyan mozgalom szoríthatja meg, ami egy parlamenten kívüli mozgalomból támad, és az utcán cseperedik, erősödik. Csakhogy ehhez fel kellene állni a fotelből, a hokedliről, és ki kellene menni a bejárati ajtón. Higgyék el, a többi már megy magától.
2018.12.15 10:10
Frissítve: 2018.12.15 10:34

Utcaharc

Védekezik és támad a kormány, beveti az erőszak eszközeit, beveti a kommunikációs arzenáljának teljes kelléktárát. Védekezik, mondom, pedig dehogy védekezik; mintha ezekben az emberekben egy csöppnyi kétség sem lenne, hogy amit tesznek, az helyes-e. Lám, milyen puha kifejezéseket használok: azt kérdezem, hogy helyes-e, pedig régen túljutottunk azon, hogy értelemre és érzelmekre ható szavakat használjunk. 
Ott, ahol az ellenzéki, hangsúlyozottan parlamenti ellenállást puccsként akarják lefesteni, ott a hatalom azt üzeni a társadalomnak: a demokráciát érte támadás, az emberek szabadságára tör az ellenzék, és ezt csakis ők, a szabad Magyarország védelmezői képesek elhárítani.
Pedig pont az ellenkezője az igaz. Ma az utcán vannak az emberek. Jó, megengedem: a lakosságnak elenyésző kisebbsége vállalja a nyílt szembenállást, a többség még mindig – Csepeli György szép kifejezésével élve – az egyéni túlélési technikákra rendezkedett be. De vajon milyen demokrácia az, ahol – és most Antall Józsefet idézem – alá kell merülni, ha az emberek túlélni akarnak? 
Hogy meddig marad így, nem tudom. Az biztos, hogy Orbán Viktor nem fordul vissza, ma már az erő szavából sem ért. Maga mögött tudja a rendőrséget, szinte a teljes nyilvánosságot, ezért úgy hiszi, megvannak a módszerei, ha valaki mégsem ért a szép szóból.
A teljes kormányzati és képviselői kara felsorakozott mögötte, Gulyás Gergely a legrosszabb Németh Szilárdot idézi már. Ennek a rendszernek nincs önkontrollja, nem képes módosítani az irányon, a kormánykeréknél álló embert már fegyveresek védik. Elszállt belőlük a bizalom, de velük szemben sincs már. 
Felszámoltak mindent, ami a változás, változtatás lehetőségét biztosítaná. Haraszti Miklós úgy fogalmazott: jogászi diktatúra van Magyarországon. Lehet, hogy igaza van. De a jogászi diktatúra, ha nem képes érvényesülni, átcsaphat, sőt át is csap valódi diktatúrába. Ha már ott tartunk, hogy a miniszterelnököt a parlamentben testőrök védik, és azt merik hazudni, hogy megtámadták - fizikailag is - a kormányfőt, akkor ott már nem a jogászok uralkodására kalkulálnak.
A Fidesz, Orbán Viktor jogászai már mindent megtettek, amit meg lehetett és meg kellett tenniük, hogy kiépíthessék totális uralmukat. Megszálltak minden független intézményt, kiüresítettek minden hatalmi ágat, lényegében felszámolták – így, vagy úgy – az ellenzéket, maguk alá rendelték a sajtót Nyugodtan állíthatjuk: tönkretették a demokráciát. 
Ami, sajnálatos módon, azt is jelenti, hogy vele szemben már nem lehet ezekkel az eszközökkel harcolni. Illúzió azt hinni, parlamenti felszólalásokkal, még oly látványos, Házon belüli akciókkal, kerekasztal beszélgetésekkel, publicisztikákkal elérhető bármi. Nem, a Fidesz valóban elérte a látszat-demokrácia felső határát. 
Új szakaszba léptette az ellene folytatott harcot. Ha mással nem, azzal mindenképpen, hogy egyértelművé tette, nincs tovább demokratikus harcmodor sem. Az utcának kell szólnia, bármennyire nem szeretnénk is.
2018.12.15 08:44
Frissítve: 2018.12.15 08:47