A sokféleség diadala

A politikában a választóvonalat a XXI. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal többnyire a pártokon belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között.
Hogyan legyünk konzervatív-liberális–szocialisták? - tette fel a kérdést még 1978-ban a lassan 10 éve elhunyt lengyel gondolkodó, Leszek Kolakowski. Írása – amelyet másfél évtizede olvastam - ráébresztett: valamennyi politikai irányzat morális alapértéke elfogadható a számomra. Sőt felfedeztem: miközben szocialistának vallottam magam, bizonyos szemszögből konzervatív, más kérdésekben liberális vagyok. Az elmúlt évtizedekben kísérletek sora bizonyította, ezzel nem csak én vagyok így. Minden ember egyidejűleg többféle morális értéket vall, és mindegyik felbukkan a viselkedésében. A morálisan „egydimenziós” - kizárólag konzervatív, csak liberális, egyedül szocialista – ember csak szélsőséges kivétel. Az éles politikai ellentétek oka nem az egyének kibékíthetetlen morális különbözősége, hanem a saját politikai „törzs” elvárásainak való engedelmeskedés.   
Mégis, miközben az emberek hajlandók elfogadni mások értékeit, felvetődik bennük a kérdés: melyik az igazi? Ugyanezt a kérdést - „melyik hitet, melyik törvényt tudod a legjobbnak, legigazabbnak?”- teszi fel Szaladin, a muzulmán uralkodó Lessig A bölcs Náthán drámája zsidó főhősének. Náthán egy különös példabeszéddel – a három gyűrű meséjével - válaszolt. Egy ember – mesélte - varázshatalmú, viselőjét Isten és az emberek előtt kedvessé tevő gyűrűt örökölt. A gyűrű az apákról a fiúkra szállt, míg végül egy olyan apához került, akinek három egyként kedves fia volt. Mivel úgy érezte, nem tud választani közülük, halála közeledvén az aranyművessel csináltatott két pontos másolatot. Azóta folyik a fiúk között a vita, kié az igazi – de hiába. „Bocsáss meg, szultán – fejezte be a történetet a bölcs Náthán - hogyha nem merek a három gyűrű közt választani: hisz úgy rendelte épp Atyánk csinálni, hogy meg ne különböztethessük őket”.
A világban lezajlott változásokat követve ma meggyőződésem: a politika morális értékekei nem zárják ki egymást. A XXI. század problémái csak valamennyi érték szemüvegén keresztül szemlélve érthetők meg, így a globális problémák terápiájához mindegyik nélkülözhetetlen. Túljutottam tehát azon a - gondolatokat gúzsba kötő - állapoton, amit a humoralista, Sándor György évtizedekkel ezelőtt egy sokkoló hasonlattal fejezett ki: „Azt álmodtam, hogy Magyarország akkora, mint a talpam, és minden lépésemmel hazaárulást követek el.” Ebből a szemszögből meghökkentő számomra az ellenzéki pártok és mozgalmak újraszerveződést kísérő szélsőséges érték-tisztogatás, amely gyakran személyi tisztogatásba csap át.  
A baloldali barátaim által követelt és egyedüli iránymutatóként a világ számára előírt morális értékeket, és a belőlük levezetett politikai stratégiát ma más szemszögből látom, mint negyed százada. Ez az eltérő nézőpont a sheffieldi technikai múzeumban - unokáim társaságában - tudatosodott bennem. A látogatás során került elénk egy ember nagyságú tábla, benne több kisebb-nagyobb, egymásba kapcsolódó fogaskerék. A gyermekeknek azt kellett kitalálni: ha elforgatják az egyiket, merre fog fordulni a hozzá kapcsolódó másik? Csak a fogaskerekek sorát végigkövetve lehetett kiötleni, merre fordul az utolsó. 
Nos, az elmúlt évszázad során a nemzetközi gazdaság létrejöttével, a vasút- és a telefonhálózat kiépülésével a közösségek fogaskerekei egyre szorosabban érintkeztek. A XX. század végén pedig az internet, a világgazdaság, a globális kommunikáció és a migráció eredményeként a világ fogaskerekei elválaszthatatlanul egybekapcsolódtak. Hiába is akarná valaki - saját értékei és vágyai alapján - erre vagy arra forgatni a keze ügyébe eső kerekeket, azok egészen másfelé fordulnának. Egyre gyakrabban szembesülünk nem-szándékolt következményekkel: ezt a helyzetet részben az idézte elő, hogy a különböző tudományterületek sokáig egymástól független törvényei kibogozhatatlanul egymásba akaszkodtak, és csak nehezen fejthető meg, milyen lesz az összehatásukként kialakuló valóságos változás.
Még nehezebbé teszi azonban a helyzetet, hogy a korábban szemben álló morális értékek is fogaskerék-szerűen összekapcsolódtak. Régebben a konzervatív, a liberális és a szociáldemokrata értékek alapján szerveződő pártok a maguk morális szemszögéből javasoltak terápiát a világ problémáira. Volt, aki sebészi beavatkozást, a másik gyógyszeres kezelést, és volt, aki pszichológust ajánlott. A választásokon azután a polgár a különböző értékekből levezetett terápiák alapján döntötte el, kinek ad felhatalmazást. Így hol a konzervatív, hol a liberális, hol pedig a szociáldemokrata pártok kaptak lehetőséget. A XXI. század problémái azonban inkább egy áttételes rákhoz hasonlítanak: a gyógyításánál valamennyi terápia nélkülözhetetlen, de tekintettel kell lenni egymásra gyakorolt hatásukra is.
S ha valakiben felvetődne a kérdés, vajon közülük melyik érték vezérelje a terápiát, arra sokan azt a válasz adnák: az attól függ, mi fő veszély. Az anekdota szerint Sztálin egykor erre így válaszolt: „mindig az a fő veszély, ami ellen beszüntetjük a harcot”. Nos, napjaink globális problémáival küszködve a fő veszély az, ha valamelyik tudományterület tanácsát nem vesszük tekintetbe, és még inkább, ha bármelyik értéktől megtagadjuk a hozzájárulást, ha egy érték hirdetőjét eltanácsoljuk a döntéstől. 
A politikában ugyanis a választóvonalat a XXI. században nem az értékek jelölik ki! A választóvonal – bármilyen furcsa legyen is – többnyire a pártokon belül húzódik, a szélsőségesek és a megegyezés szándéka által vezérelt politikusok között. A különbség a kizárólagos érték érvényesítésére törők és a más értékkel harmonizálni törekvők között van. Amiként félelmet kelt a világpolitikában a „tegyük országunkat az első helyre” jelszó, épp így kudarcot szül a „tegyük a - konzervatív vagy liberális vagy szocialista vagy fenntarthatósági – értékeinket az első helyre” politikai követelés. 
A XXI. században nem egyedi értékek, szuverén országok és autonóm mozgalmak vetélkednek. A dobogó legfelső fokán sem egyetlen versenyző, hanem csapatok állnak majd.
2018.08.10 09:00
Frissítve: 2018.08.10 09:10

Grillcsirke

A becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt.
A sátor tulajdonképpen egészen normálisan fest. Lehetne rosszabb is, ha tekintetbe vesszük, mi történt. Az egyik rögzítőzsinór szakadt csak el, de össze tudtam kötözni, és végül a fém pöcköket is megtaláltuk. A domb eleve nem a legalkalmasabb táborhely, de hát mit tegyünk, a koordinátákat nem mi határoztuk meg: ott vertünk sátrat, ahonnan elérhető távolságban van a napi munkánk helyszíne, és a biztonsági őr is szemmel tudja tartani az értékeinket.
Nem mintha volnának értékeink. A lehető legkopottabb ruháinkat pakoltuk be – nagyon is helyesen –, okulva az előző évi dagonyából, amelyben combig felázott nadrágban cuppogva evickéltünk körbe a Szigeten. Két kispárna, takaró, törölköző, papucs. Ennyi a vagyonunk, meg a két műanyag palack, amivel elzarándokoltunk az ivókúthoz a napi vízadagunkért. A lényeg, hogy a sátor vízálló, és egy, a Sziget egy eldugott szegletében talált jókora kővel viszonylag stabilan sikerült felállítanunk.
Ebbe a komfortos állapotba rondított bele a holland.
Akkor hallottam először holland káromkodást, elég furcsa nyelvnek tűnt, de az események lavinaszerű alakulása miatt nem volt időm mélyebb lingvisztikai megállapításokra, ugyanis a káromkodással egyidőben valami becsapódott a sátrunkba, és már gurultunk is lefelé a domboldalon.
Mint később, a kikászálódásunk után kiderült, a becsapódó valami maga a holland volt, a káromkodás meg a sátorzsinóroknak szólt, amelyek – vélhetően nem függetlenül az éjjel elfogyasztott alkoholmennyiségtől – számára nehezen voltak kivehetőek a kora reggeli fényviszonyok közt. Így aztán a holland elvágódott bennük, egyenesen rá a sátrunkra, amelyben a húgommal az igazak álmát aludtuk. A holland mentségére legyen mondva, hogy a földet érés – mármint, amikor sátrastul megálltunk a dombocska tövében – után azonnal elnézést kért. Csapzott volt és félmeztelen, de valahogy mégsem keltett rossz benyomást, a történtek ellenére sem. Miközben igyekezett kibogozni a lábát a zsinórokból, mindenféle nyelveken bocsánatot kért, és biztosított afelől, hogy segít újra felállítani a sátrunkat.
Így is lett: két barátjával felcipelte a cuccunkat a dombra, és nagy erőfeszítések árán újra sátorformát varázsolt belőle. Mi rezignáltan néztük a műveletet – a nulladik napon, frissen és kipihenten is megizzadtunk a sátorállítással, nemhogy az utolsó napon, a legszebb álmunkból felriasztva. Az építmény végül elkészült, mi pedig most, túlélve az utolsó munkanapunkat, vacsora közben nézzük a végeredményt: vajon kibír-e még egy éjszakát.
Kilencszázkilencven forint volt a fél grillcsirke. Egyetlen fillérünk sem maradt, viszont meleg ételt vacsorázunk. A szigetlakók jelentős hányada már napokkal ezelőtt pénz nélkül maradt, így változatos módokon igyekszik ételhez jutni, eközben mi, a felelős gazdálkodástól megrészegülve, boldogan esszük a csirkét. A csontokat, a maradékot (még maradékot is merünk hagyni!) halomba gyűjtjük, zacskóba tesszük, és éjszakára a sátor elé rakjuk. Reggelre az egész csomag eltűnik.
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:13

Családok éve

Tán az nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet.
Nem ártana néhány ifjú minisztériumi titánt pár napra elküldeni egy zempléni vagy mecseki kis faluba. Nemcsak arra döbbennének rá, hogy a tehén nem lila, a tojáson eredendően nincs sorszám és a csirke sem lefolpackozva jön a világra, hanem arra is, hogy szakadéknyi mélységek vannak az általuk ismert és az igazi valóság között. 
Mert lehet csinos kis rendeleteket hozni az íróasztal mögött arról, hogy a legkisebb településen is legyen bölcsőde, ha ötnél több szülő szeretné azt, de a szomorú valóság szerint erre hiába lenne igény, a gyakorlatban ilyen vidékeken szinte kivitelezhetetlen egy önálló bölcsőde megépítése, fenntartása. Ezt felismerve találta ki még a NER-t megelőző baloldali kormány azt a hibrid megoldást, amivel mindenki jól járt: az úgynevezett egységes óvoda-bölcsődét, ahová már kétéves kortól fel lehetett venni a gyerekeket, a szülők meg nyugodtan elmehettek dolgozni. Közel kétszáz helyen létre is hoztak az országban ilyeneket. Jól jártak az önkormányzatok is, hisz ott, ahol időnként mindössze tíz-tizenöt gyerek van az oviban, nem gond a pár fős plusz létszám, a fejkvóta viszont a bölcsisekkel együtt valamivel több, lehetett egy héten kétszer is sonkát tenni a zsemlére, parizer helyett. 
Igazi win-win pozíció, tán ez nem tetszhetett a mostani döntéshozóknak: gyanús, ha egy üzletben mindenki jól jár. Hoztak hát új rendeletet, megszüntették a bölcsi-ovit szeptember elsejétől, s kötelezték a falvakat önálló bölcsődék létrehozására. Nos, az ifjú titánoknak „nulla pontként” először is kellene találniuk egy négyszáz lelkes faluban plusz két végzett kisgyermekgondozót, elvégre a két meglévő óvónő már „foglalt”. Ha sikerülne a lehetetlen küldetés – nem fog -, jönne az újabb kihívás: alkalmas épületet lelni, meg pályázati pénzt, hogy megfeleljenek a szigorú szabványnak. Aminek egyébként a létező óvoda „ab óvó” megfelelt, de hát mint tudjuk, oda bölcsis gyerekek szeptembertől már nem járhatnak.
Még jó, hogy 2018 a családok éve. Egyébként mi várna szegény bölcsisekre?
2018.08.14 09:00
Frissítve: 2018.08.14 09:15