Nem az a kérdés, hogy Lana Del Rey való-e a Nagyszínpadra, hanem hogy a Nagyszínpad közönsége képes-e őt és máshoz nehezen hasonlítható művészetét befogadni. Péntek este ingadozó választ kaphattunk minderre az amerikai énekesnő koncertjén, aki először lépett fel Budapesten. Bár a legismertebb dalok – így többek között a Summertime sadness – erejéig néhány percre elnémult az amúgy gyakran érdektelennek tűnő – akinek nem inge… – tömeg, s átadta magát a zene hullámainak.
Elizabeth Woolridge Grant – művésznevét a néhai hollywoodi színésznő Lana Turner és a Ford autógyártó Del Rey típusának nevéből alkotta – tökéletes műsort, pontosan felépített előadást hozott a Szigetre, amely lírai hangnemekben, lágy, drámai tónusokban volt gazdag, ahogy azt tőle már megszokhattuk. Sokan azonban a Nagyszínpad előtt felhalmozódott óriási tömegből úgy reagáltak az eseményekre, mintha másik koncertre jöttek volna. Lana ugyan szokott meglepetéseket szerezni, de azért a repertoárja nagy részéből sejthető volt, nem a mainstream popzenészektől megszokott módon robbantja majd fel a színpadot. Gyönyörűen végigvitt, aprólékosan megtervezett előadása, varázslatos hangszíne, keserédes érzelemvilága viszont mind-mind betalált, ha valaki elég fogékony volt rá, és valóban a művészete iránti érdeklődés, ámulat, kíváncsiság hozta a koncertre. Az első sorban ringatózó rajongók elégedetten is távozhattak – az énekesnő puszikat, autogramokat és szelfiket is bőven osztott –, az odatévedt ezrek azonban, akik kizárólag a világsztár neve miatt jöttek, vagy mert illik ott lenni a koncertjén, sietve távoztak a talán legismertebb dalok felhangzása után.
Mintha egy korképet is láttunk volna a koncert során: a fotók, videók és a kötelező fesztiválhangulat özönében könnyedén elveszhetnek az igazi pillanatok. Holott Lana Del Rey az óriáskivetítőről fekete-fehérben tükröződő diszkrét mosolya, nagyívű mozdulatai – többek közt a földön fekve is énekelt –, kislányos hintázása, vagy könnyed érzékisége épp ezeket a mulandó másodperceket voltak hivatottak közelebb hozni hozzánk. Bele lehet kötni abba – ahogy sokan teszik is –, hogy mennyire megcsinált és marketingszagú az az egész, amit az előadónő elénk tár, de ez semmit nem számít addig, amíg a koncertjein való részvételünk felszínes, és nem, hogy marketing- de önámításszagú. Persze, a világ fejlődik, a koncertek, a közönség, és a Sziget is változik. De ki mondja, hogy mindig úszni kell az árral?