Sziget Fesztivál;

2018-08-13 12:16:30

Punkok és dívák – bóklászás a Nagyszínpadon túl

A Szigeten megéri túrázni: könnyen előfordulhat, hogy a legjobb koncertélménbe meglepetésszerűen jön velünk szembe.

Ehhez néha szerencse is kell, hiszen, ha nem tűz a nap a Kaleo koncertjén a Nagyaszínpad előtt, akkor nem nézek egy árnyékosabb helyen lévő alternatívát, mert ez az izlandi blues rock banda igazi Nagyszínpadra való gig volt. A frontemberük, JJ Julius Son természetszerűen töltötte be a teret, az énekhangjáról nem is beszélve és a kedvéért még sokan a gutaütést is vállalták a vasárnap délutáni tikkasztó hőségben. 

De, a minden jónál lehet jobb is gondolat akkor jutott az eszembe, amikor betértem az A38 sátorba a Slaves nevű punk-rock duó produkciójára. Laurie Vincent (gitár, ének) and Isaac Holman (dob, ének) nótái kapcsán nem kell túl sok szofisztikáltságra számítani, dallamosan zajosak és enerváltak, ahogy azt az igazi punkoktól el lehet várni. Élőben pedig, hogy is fogalmazzuk meg: kettő, igazi, belevaló suttyót láttunk, akik frontálisan nyomták a nyersességet. Holman vagy több tucat dobverőt vert szét izomból, miközben olyan erővel dobta be magét minden nótába, hogy aggódtam, nehogy agyvérzést kapjon. Vincent a „művész” a csapatban, úgy nyúzza a gitárját, hogy azt még Sid Vicious is megkönnyezné. Ez a két pasi olyan „zajt” és bulit rendezett, hogy nagy, látványos és költséges show-val készülő headlinerek látták volna, akkor sírva mentek volna haza. Az idei Szigeten eddig ez volt az első olyan koncert, ahol azt éreztem, nem műsort, hanem elementáris zenélést látok. Ezt egyébként lelkes keménymag masszív pogózással hálálta meg, ők igazi rajongóknak tűntek, persze, csupa angol – talán ez az egész nem volt véletlen, hiszen idén kimagaslóan sokan érkeztek a Szigetre az Egyesült királyságból.  

Ez utóbbi lehet arra a válasz, hogy mit keresett a Liam Gallagher. Foghíjasan gyűltek össze a produkcióra, mely egyébként némi meglepetésre nem szólókarrier nótáit gyűjtötte össze, hanem inkább egy Oasis emlékkoncert volt egy fáradt rockn’n roll csillagtól. Gallagher szemmel láthatóan nem volt formában, éneklés helyett nem egyszer ordításra váltott, ami azért több mint kiábrándító volt. Talán csak az utolsó előtti dalnál, a Wonderwall-nál (mi másnál...) volt érezhető a kapcsolat a színpad és a közönség között. Egyszóval, Gallagher most csak a statisztikát javította... 

Az est fő nagyszínpados fellépője, a csupán huszonkét éves Dua Lipa viszont hozta azt, ami egy nagybetűs popsztártól elvárható. Elképesztő nagy tömeget vonzott a nagyszínpad elé az énekesnő, és már az első nótával, a Blow Your Mind-al jelezte, hogy ő most megugorja a szintet – elvégre pályafutása első nagy fesztivál headliner bemutatkozása volt a Sziget. Annak ellenére, hogy Dua Lipának még nincs annyi slágere és pazar nótája, hogy kitöltsön egy másfél órás show-t, mielőtt elnyomna a New Rules-t, mindent megtett, hogy ennek még a nyomát se érezzük. Táncolt, ugrált, tombolt, de ami ennél sokkal fontosabb: tisztán énekelt. Nem merült fel egy pillanatra sem, hogy playbackelne – ez pedig manapság nagy szó a popszakmában. Egyértelmű, hogy a pristinai születésű énekesnő épp az álomszerű karrierje egyik fontos lépése volt a Sziget fellépés. Ez pedig nagy szó, mert az idei fesztiválon meghökkentően sokan – főleg dívák – véreztek ezen a bizonyos nagyszínpadon.  

Ha pedig a nagy tehetségekről van szó, hadd utaljak vissza egy szintén huszonkét éves énekesnőre: a norvég Aurora Aksnes szombaton lépett fel az A38 sátorban. Ő már ráadásul visszatérő a Szigeten, de ami igazából fontos, hogy igazi átváltozó művész. A nóták között cincogó hangon, meghatódva köszönte meg az érdeklődést, majd amikor a táncosaival rázendített, egészen átalakult, mind orgánumban, mind személyiségben. Stílusosan, nagyotmondással jellemezném őt: megvan az új Björk!