Csak egy mondat

Anyának rossz lett a vérképe.

Furcsa helyen kaptam el ezt a mondatot, épp a bevásárlókocsit vettem el, mellettem a másik sorban ugyanezt tette egy asszony, csak ő már befelé tolta a kocsit, a gyerekülésben egy ötévesforma kislánnyal. A nő fekete hajába őszes szálak keveredtek, az arca épp csak enyhén ráncosodott, átlagos szandált, átlagos szoknyát, tarka blúzt viselt. A mondat ott lebegett a levegőben, átfonva a bevásárlókocsi rácsait, elsuhanva a szemetesbe kidobott, félig összenyomott ivóleves dobozokról lecseppenő cukros őszilé-foltok felett, alig érintve az odább kéregető hajléktalan markában lapuló húszforintosokat.

A kislány babát tartott a kezében, nincs ebben semmi különös, ha fiú lett volna, akkor autó lapul nála, s abban sem lenne semmi megbotránkoztató, ha épp fordítva: ő fogna most műanyag lánctalpas harckocsit, és a fiúnál lenne játékvasaló. Genderelméleti ügybuzgók persze enyhe dührohamot kapnának egy ilyen kép láttán, de hát egy bevásárlóközpontban pont az a jó, hogy nem tudjuk meg másról, ki is ő valójában, s más se látja rajtunk, mik vagyunk.

Jelenetek persze vannak. Olykor másodpercnyi nézésből vagy hallgatásból egy egész családtörténetet le lehet írni, s magam néha több időt töltök el egy boltban az emberek figyelésével, mint a vásárlással. Kedvenceim azok az asszonyok, akik egyetlen pillantással jéggé tudják dermeszteni a férjük karját, amikor az épp csak megindul az akciós csavarkészlet irányába. Jól működő elnyomásnál elég egy gúnyosan lefittyedő jobb szájfél, vagy egy halk nyelvcsettintés, nehezen tanuló férjek esetében azonban kell egy rövid mondat is.

- Nem kell!

- Tedd vissza!

- Ezer ilyen van már otthon!

Hosszas magyarázkodásra nincs szükség, az engedelmes férj azon nyomban lemond az akciós csavarkészletről, pár perccel később pedig leszegett fejjel áll a kozmetikumok világában elmerülő oldalbordája mellett, rosszabb esetben túlkompenzálásképp még le is veszi helyette a tusfürdőt, ne kelljen nyújtózkodni szegénynek.

S van aztán a távmegalázás, amikor a férfi, kezében egy cetlivel izzadtan bolyong a sorok között, fülén egyfolytában telefon, másik kezében az áru, mondjuk egy zacskós tejszínhab, és olvassa be a zsírtartalmat, a gyártót meg az eltarthatósági időt, s háromszor is megkérdezi, hogy jó lesz-e akkor, teheti-e be a kosárba.

De ez a mondat most új volt, szokatlan, és nagyon kilógott a sorból. A kislány szemén is látszott, nem tud vele mit kezdeni, a vért még érti, de a vérképet már nem, noha annak értelmét felfogta, hogy valami, ami anyával kapcsolatos, az nem jó. S vajon érez-e bűntudatot, amikor mindennek ellenére mégiscsak szeretne betenni egy kinderbuenót a kosárba, és eszébe jut-e majd ez a jelenet húsz évvel később, mint egy rossz, megmagyarázhatatlan érzés, ami ezentúl minden csokoládévásárlásnál ott bujkál majd benne. S megérti-e valaha, hogy ott, a zsúfolt bevásárlóközpont közepén az anyja volt a legmagányosabb asszony kerek e világon.