A milánói vizit

A görögök mellett Olaszország cipeli a menekültek legnagyobb terhét Európában. Ha pedig Rómában úgy gondolják (amint Stefano Patuanelli, a kisebbik olasz kormánypárt, az Öt Csillag szenátusi frakcióvezetője mondta az Azonnalinak), hogy ők nem a menekültek ellen vannak, hanem az ellen, hogy eddig Olaszországnak kellett az egész problémát egyedül kezelnie, pedig ezzel az egész Európai Uniónak foglalkoznia kell, s ezért az olasz kormány nem Orbán, a mindent (a menekültkvótát is) blokkoló visegrádi államok oldalán áll, nem ők a mérce, akkor a római kabinet nem tesz mást, mint védi az olasz nemzetállam szuverenitását. Valamint nemzeti érdekeit, keresztény kultúráját, küzd a párhuzamos kultúrák kialakulása ellen, hogy csak a magyar kormányfő vezényszavaira emlékeztessünk.

Nemzeti érdekből a populista olasz kormány kvótapárti, a másként populista magyar pedig kvótaellenes. Amiből világos: a nemzetállami gondolkodás szétfeszíti még a „populista barátok” Unióját is, miközben nem oldja meg a menekültkérdést, mert globális kérdésekre csak globális választ lehet érvényesen adni.

Ám Orbán keddi milánói találkozása Matteo Salvini belügyminiszterrel, a nagyobbik olasz kormánypárt, az Északi Liga vezetőjével, Berlusconi hosszú árnyékával nem is ezért volt igazán érdekes. Még csak nem is azért, hogy mire jutottak, mit kell tenniük az EP-választások előtt. Hanem, hogy mit akarnak, s mit tehetnek majd meg jövő május után. Sikerül-e Orbánnak a Macron francia elnök-ellenes EP-koalíciót megalapoznia Salvinivel, ha a választók akaratából sem sikerülne jobbra tolnia Néppártot, hogy akkor a Salvini által beígért uniós jobboldali Ligák Ligája létrejöhessen. Aminek csak fedősztorija lesz a menekültkérdés, de amely blokkolná a Néppártot és az EP szocialista frakcióját is.

Hogy aztán egy jobboldalról imigyen béna kacsává lefokozott Unió mennyire volna nemzetállami érdek, azt ma még talán a magyar kormányfő önmagának sem igazán tudná megmagyarázni.