Nem érdemes a múltat kifehéríteni

A múltfeldolgozás, és az életünkről alkotott különböző perspektívák meglétére való rámutatás fűzi össze Krusovszky Dénes, Akik már nem leszünk sosem című regényének történetszálait.

– Mit jelent Önnek az idő?

– Elsősorban a személyes emlékezetet, illetve a személyes és társadalmi múlt összefonódását. Azt szokták mondani, van egyfajta metafizikai szorongás, mivel időben létezünk, és nem látjuk előre a dolgok kifutását. Ezek fura komplexummá állnak össze, amely egyszerre lehet frusztráló és inspiráló. A regényben azt szerettem volna kibontani, miként jön létre egy figura időn belül elfoglalt pozíciója, amely úgy bontakozik ki, ahogy visszatekint önmagára, és utólag elkezdi feldolgozni a dolgokat.

– Mennyiben lehetnek ezek a visszaemlékezések reálisak?

– Szerintem ez olyan folyamat, amiben nincs torzítás nélküli kép. Nietzsche írja, ha mindenre emlékeznénk, képtelenek lennénk élni; a felejtésnek tehát van egy biológiai funkciója is: amint az időben visszafelé nézünk, és magunkról gondolkodunk, az mind konstrukció. Csak vízióink vannak, nem tudjuk önmagunkat tetten érni, mert az már elmúlt. Erre utal a regény címe is.

– A regényben Bálint útkeresését látjuk, ahogyan saját múltjának feldolgozatlan részei között próbál eligazodni. Mit gondol, miért van bennünk a fiatalsághoz való folyamatos ragaszkodás?

– A személyes emlékezet szerintem nagyon hasonlóan működik a társadalmi emlékezethez, vannak korai korszakok, amelyekhez nagyon ragaszkodunk, kicsit leegyszerűsítően is. Majd ahogy közelítünk a jelenhez, úgy bonyolódnak, és válnak kicsit piszkossá a dolgok. Egy társadalom életében a régmúlt mindig idealizált, és ennek létjogosultságát csak ritkán vonjuk kétségbe. Ha a jelenlegi társadalmi feszültségekről van szó, azok elsősorban a XX. században gyökereznek, XV-XVI. századi kérdéseken már nemigen fog senki felháborodni. A személyes emlékezetben is kiemelt szerepe van a fiatalkornak, hiszen erre alapozódik a későbbi személyiségünk. Ám amíg a társadalmi emlékezet idealizálását elfogadjuk, a személyes emlékezetben ez egy sokkal problematikusabb kérdés: miként tudjuk a saját fiatalkorunkat az életfolyamatunkban elhelyezni, s ha már túl vagyunk rajta az időben, hogyan leszünk túl rajta pszichológiailag is.

– Az egyik központi történet a regényben a vastüdőben fekvő férfi múltjából kerül elő. Miért volt fontos, hogy egy ilyen figurát megalkosson?

– Egyszer hallottam egy rádióriportot egy vastüdőben fekvő férfival, valamikor a nyolcvanas években készült. Úgy éreztem, nagyon különleges ez a beszédpozíció. A férfi 40-50 év körüli volt, amikor erről beszélt, ám még gyerekkorában került ebbe a helyzetbe. Jellemző volt az ilyen betegekre, hogy több szempontból abban az életkorban ragadtak, amikor beteggé váltak – és ez általában a gyerekkort jelenti, mivel gyermekbénulásról van szó. Így hiába volt a férfi idősebb, különös, infantilis nézőpontja volt, öreg gyerekként beszélt a vastüdőből. Ez egyből elkezdett érdekelni. Nem a betegség maga izgatott, hanem az utóélete, hogy milyen a regényszereplő saját utóélete, miután az egész életét egy vastüdőben töltötte el. Milyen a közösség utóélete, aki túl van ezen a problémán, hogy gyermekbénulási járvány létezik, és hogy a túlélőket ilyen intézményekben elzárva tartják. Illetve, mi van a társadalommal, amelynek szintén az utóélete az ’56-os történet.

– Miért akart rámutatni az említett’56-os hajdúnánási (a regényben hajdúvágási) pogromra?

– Előbb voltak meg a szereplők, mint ahogyan azt pontosan láttam volna, ők hogyan fogják felhozni ezeket a traumákat. A vastüdőben lévő szereplő miközben a saját megbetegedésének a történetét akarja kazettára mondani, kénytelen a város múltjának elhallgatott szégyenfoltjáról is beszélni, hiszen a két dolog összefonódott. Amikor megtaláltam a helyzetet, amelyben egy ápoló és egy beteg egymással beszélnek erről, azt éreztem, fel lehet göngyölíteni a pogrom történetét is. Az külön inspiráció volt, hogy megtaláltam ezt a történetet arról a városról, ahol felnőttem. Tizennyolc éves koromig laktam ott, de arról soha nem volt szó, hogy az ’56-os forradalom pontosan hogyan nézett ki. Volt is aki kérdezte tőlem, miért nem volt szó róla; arra gondolnak, a szocialista rezsimnek, vagy a kommunista Magyarországnak ezek a történetek kapóra jöttek, hogy befeketítsék a forradalmat. Az azonban a helyi közösség érdeke volt, hogy minél inkább a szőnyeg alá söpörjék ezeket a dolgokat. Lehet a nagypolitikában volt ilyen akarat, hogy a forradalom sötét oldalát kiemeljék, de ez helyi szinten nem így működött. A zsidók elmenekültek a városból, és azóta nincs is ott zsidó közösség. Tulajdonképpen a probléma megoldódott, nem kellett róla beszélni, mert nem volt miről. Ez tartott a rendszerváltásig, s én úgy látom, egyszer csak eljutott oda a város – de ezt országos szintre is ki lehet vetíteni –, hogy lehet, már túl késő erről közvetlenül beszélni. Mindez szöges ellentétben állt azzal, ahogyan az én generációmat nevelték a forradalomra emlékezni – én egy alkalommal például az általános iskolai ünnepségen Nagy Imrét játszottam, ami elég vicces, innen visszanézve. Tehát a forradalom reprezentációja a helyi szinten is az országos narratívát másolta. Ennek a két dolognak, a helyi eseményeknek és az országos narratívának az összeütközése érdekelt, de nem azért, hogy leleplezzem a várost, hanem hogy rámutassak, miért problematikus egy konstrukció, ami bizonyos tényekkel nem számol. Az egy komoly felelőtlenség, ha gyávaságból megpróbáljuk a múltat kifehéríteni.

– Számos apró politikai utalással találkozunk a regényben.

– A magyar társadalom az ezredforduló óta elképesztően átpolitizálódott. Ha regényt írsz róla, de nem vetsz ezzel számot, annak olyan hatása lenne, mintha csakis süketek és vakok szerepelnének a könyvedben, az egész hiteltelenné válna; hiszen így vagy úgy, de állandóan erről beszélünk.

– A homoszexualitás, a sikertelen gyerekvállalási próbálkozások, az alkoholizmus is megjelennek a műben.

– Ezek is a valóság részei, amit a tágabb közegünknek a különböző rétegeiben, a családban, baráti körben, városban, országban látunk. Sok fiatal pár szembesül azzal, hogy szeretnének gyereket vállalni, és nehézségekbe ütköznek. Az én generációm most tart a családalapításnál, és azt látom, ez tényleg egy széles körű probléma, amiről nem beszélünk eleget. Vagy ott van a homoszexualitás, amire egyfelől már létezik társadalmi fogalomkészlet, másfelől viszont nem nyitottak erre mindenhol; ebben például elég nagy kontrasztot látok Kelet és Nyugat-Magyarország, nagyváros és a kisváros között.

– Kínál a regény megoldásokat ezekre a problémákra?

– Mivel nincs általános megoldás, nem is kínálhat hasonlót, legfeljebb sugalmazhatja, hogy beszélni kell a nehéz témákról is. Én valahogy arra szerettem volna rámutatni, hogy nincsenek nagy igazságok és nagy bűnök, csak pici igazságok és szánalmas vétkek. Csakhogy ezekre sokkal jobban oda kellene figyelnünk ahhoz, hogy értelmesen tudjunk élni. Látjuk a regényben például, hogy van két barát, akik egymással sem tudnak arról beszélni, mi a kapcsolat kettőjük között. Hiszen nagyon gyakori helyzet az, hogy éppen azzal, aki a legközelebb áll hozzád, nem tudod megbeszélni, mi a kettőtök érzelmi viszonya. Néha a közelséget nehezebb feldolgozni, mint a távoli kapcsolatokat.