A nagykövet halála

„Egyetlen parancs van, a többi csak tanács: / igyekezz úgy érezni, gondolkozni, / cselekedni, hogy mindennek javára legyél. / Egyetlen ismeret van, / a többi csak toldás: Alattad a föld, / fölötted az ég, benned a létra.” – írta Weöres Sándor.

Aki kínaira fordíttatta, Juhász Ottó, Kína szakértő, volt pekingi nagykövet, szeptember 2-án halt meg 82 évesen. Voltam vendége Pekingben, volt vendégem Budapesten. Amikor legutóbb egy írását átadta, ezzel búcsúzott: - Tudod, a kínaiakban én nem a kínaiakat tartom nagyra, hanem az embert. Bennük megmutatja az ember, hogyan lehet fölemelkedni újra meg újra. Olyan, mintha az egyiptomiak vagy az inkák jelennének meg, hogy megmutassák: képesek vagyunk a feltámadásra.

A diplomácia egy kultúra áthagyományozása. Aki a kínai civilizációval foglalkozik, aki a kínai kultúra elkötelezettje, annak az áthagyományozás művészet. Természetesen politika és gazdaság határozzák meg ennek az áthagyományozásnak az intézményi kereteit és szabályait, de ennek a külvilággal történő kapcsolatteremtésnek mégis önálló a kultúrája. Juhász Ottó a magyar diplomatáknak ahhoz a nemzedékéhez tartozott, akik már kellő kulturális és erkölcsi tőkével rendelkeztek, hogy kényes politikai megbízásukat teljesítsék. A magyar diplomáciát, amelynek gyökerei a Monarchia nagyhatalmi kapcsolati rendszerében gyökereztek, és amely a trianoni Magyarország gyenge, elszigetelt helyzetében keresett kitörési pontokat, ezt a magyar diplomáciát 1948-49-ben porig rombolták. Ettől kezdve a magyar diplomácia a szovjet nagyhatalom egyszerű kiszolgálójává vált.

Újra építkezni, önálló arculatot fölvenni, az 1968-as gazdasági reform után majd egy évtizeddel, a hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején kezdett. Ekkor lehetett feltenni a kérdést: mire jó a magyar diplomácia, mire jók a magyar diplomaták? Az először nagyon óvatos, majd egyre bátrabb nyitás a Kádár-rendszerben a Nyugat és a kiátkozott Kína felé sajátos magyar diplomáciai kultúrát teremtett: egy kis ország diplomáciájának és diplomatájának feladata, hogy közvetítsen és hidat építsen. Helyzetünkből és történeti sorsunkból levont következtetés volt a másik elv: mindig a megoldás légy, soha a probléma. A rendszerváltozás első két évtizede az alapokra fölépítette a nyugati liberális demokráciákhoz és piachoz kapcsolódó intézményi szerkezeteket.

A több mint harminc éves diplomáciai civilizálódás, önálló kultúra akarva-akaratlan kialakított azokat a politikai és kulturális szabályokat, amelyeket érdemes volt követni. 1. A külpolitikában vannak állandó szövetségesek, akikkel közös értékeket vallunk, a másik fél egyenrangú partner, és csak utána barát vagy ellenség. 2. Pontosan kell érzékelnünk saját méretünket és súlyunkat; tartós és aktuális nagyságrendünket, erőnket és gyengeségünket partnerünk nagyságrendjével szemben. 3. Meg kell értenünk nemcsak partnerünk érveit és ellenérveit, hanem habitusát, kulturális hátterét. 4. Azt kell keresnünk, hogy mit adhatunk mi neki kapcsolatunkkal, és csak azután, hogy mit adhat ő nekünk. 5. A diplomácia tartós intézményes és személyes kapcsolatépítés, építkezés, építkezés és még egyszer építkezés. Építkezni az tud, aki hiteles, hitelessé az válhat, aki építkezik.

Minden autokrácia első lépése a diplomácia, mint belső ellensúly megsemmisítése. A diplomata, akarva-akaratlan értesít a külvilágról, egy vagy több civilizáció, politikai akarat, gazdasági érdek közvetítője. A jó diplomata őszinte közvetítő. Az autokrácia saját akaratát, érdekeit, éppen összetákolt kulturális szokásait próbálja a világra kényszeríteni. Ehhez hűséges szolgák kellenek, nem diplomaták. Magyarországon 2010 után, az autokrácia felé tartó hatalom a diplomáciát számolta fel. A korábbi diplomácia megsemmisítése és a diplomaták eltávolítása egyben a több évtizedes építkezést, diplomáciai kultúrát is kivégezte. Nincs partner, csak alkalmi barát és ellenség. Méretünk az Atlanti óceántól a Csendes óceánig terjed. Csak nekünk vannak mondásaink, érdekeink, sérelmeink, csak a mi habitusunk és kultúránk számít. Mindenkitől kapni akarunk, senkinek se akarunk adni. Mindig és mindenütt a probléma akarunk lenni, nem a megoldás, az akadály, nem az út, a kerítés, nem a híd.

Juhász Ottó olyan magyar-kínai viszonyt épített, amely a nyitás, a reformok, az újítás politikai kultúráján és a magyar és kínai kultúrák kölcsönös közvetítésén alapult. A mi hozzáadott értékünk a kínaiak számára, a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek közepéig, a szovjet összeomlással szemben a békés reformok és újszerű átmenet modellje volt egyfelől, másrészt a kapcsolat Európa nyugati feléhez. A ránk nyíló hatalmas szem, éppen abban a történeti „öt percben” szegeződött ránk, amikor az átmenetben voltunk és volt politikai és erkölcsi hitelünk. Azt tettük, amit gondoltunk. Betartottuk a szavunkat. Tudták, hogy kik vagyunk. Egy kicsiny és gyenge ország ennél többre a hatalmas kínai birodalommal szemben nem számíthatott. Mára hozzáadott értékünk és hitelünk igen kétes: ahol lehetséges, akadályozzuk, hogy Európa egységes hangon szóljon.

Mennyi idő, gondolat, kísérlet kell egy önálló diplomáciai kultúra kialakításához! Mennyi a hitelességhez? És milyen gyorsan megsemmisíthető, mind a kultúra bent és a hitelesség kint! Tudom én, hogy barbár diplomáciával is lehet élni, sőt, átmeneti sikereket elérni, egy barbár világban. De ilyenkor csak látszat, hogy a menetet mi vezényeljük. Minket vezérelnek a nagyok ebben a durván lökdösődő, egyre veszélyesebb világban. Elég lesz egyszer a nyílt vízen, ostobán és felelőtlenül vezérelt csónakunknak egyik vagy másik nagyhatalom hatalmas hajója alá kerülnünk, hogy megint országot veszítsünk.

A síron nemcsak Juhász Ottó neve fog állni. A képzelet ráírja: itt nyugszik a magyar diplomácia. Élt negyven esztendőt.