P. Szabó Ernő halálára

Úgy három évvel ezelőtt történhetett: egy igen illusztris társaság gyűlt össze egy belvárosi galériában annak alkalmából, hogy éppen két művészeti kötete is megjelent P. Szabó Ernő művészettörténészek. Ernőt régóta ismertem, sok évet dolgoztunk egy szerkesztőségben, egy szobában, nem is igazán értettem még akkor, a méltatók miért tartották olyan fontosnak kiemelni: Ernőt semmiféle szekértábor-gondolkodás nem kísértette meg. Ez volt (volna) a normális, és Ernőnek ez volt a természetes. Akár a Nők Lapja művészeti rovatvezetőjeként, akár a Magyar Nemzet, vagy a legutóbbi időkig az Új Művészet szerkesztőjeként, képzőművészeti kritikusaként.

Az avantgárd és a kortárs képzőművészet, fotóművészet iránt olyan érzékenységet, nyitottságot mutatott, hogy a nála fiatalabb generációkhoz tartozók olykor aggastyánoknak tűntek. Az írás iránti szeretetével, mozgékonyságával is kevesen vetélkedhettek: a nemzetközi képzőművészeti naptárt akár hozzá is lehetett igazítani. Szinte mindig tudósított Velencéből, Bázelből, vagy Kasselből, és minden évben ott járt Rómában, Párizsban. Szerény körülmények között folytak e „turnék”, kis autójával járva be fél Európát.

Csodálatos házasságban élt, kevés szabadidejében népművészeti tárgyakat restaurált. És imádta a klasszikus zenét. Betegségét mindvégig derűvel és méltósággal viselte. Pénteken még dolgozott, vasárnap 66 évesen meghalt. Olyan hihetetlen, hogy az örökifjú emberek is itt hagynak minket.