Türk tudósok

Ha a kormány hatalmi szóval bezárja az Akadémia kutatóintézeteit, akkor nem csak a tudomány szabadságát biztosító európai jogot sérti meg durván, hanem a hatályos – egypárti, fideszes, sőt: orbáni – magyar alkotmányt is. Nem gondoljuk, hogy különösebben érdekelné őket a saját alaptörvényük, inkább a várható lépés kockázataira szeretnénk figyelmeztetni. Éltünk már olyan rendszerben, amikor tudományos kérdéseket a politika döntött el – a vonatkozó vicc szerint Moszkva fényárban úszott, amikor Micsurinnak sikerült kereszteznie a poloskát a szentjánosbogárral –, de nem volt különösebben sikeres, és nem is éreztük jól magunkat benne. Továbbá emlékszünk még arra a korszakra, amikor a közvetlen szomszédunkban az uralkodó család került a tudomány hierarchiájának csúcsára: éhínség, az egészségügy összeomlása és tömeges kivándorlás lett belőle. Mindezt elsősorban azoknak üzenjük, akik szerint rendben van, ha – mondjuk a világhírű matematikusból MTA-elnökké vált Lovász László helyett – az élete első és utolsó tudományos teljesítményeként egy egyetemi szakdolgozatot publikáló Orbán Viktor mondhatja meg, mit kutassanak (és mit ne) a magyar agyak. A tudományos élet bizonyos szempontból hasonlít a politikához: címek, posztok és pénzek sorsáról kiélezett versenyben születnek döntések, így segítve, hogy az említett javak a legrátermettebbekhez kerülhessenek. Ha nálunk ehelyett az lesz, hogy a művészek után a tudósokat is az állam vezetői nevezik ki (tartunk tőle, hogy nem a tudás, hanem a lojalitás alapján), akkor a papírforma szerint a tudomány, majd az ország is lejtőre kerül, és előbb-utóbb ott tartunk majd megint, hogy jobb híján emigráns magyar zsenik teljesítményét leszünk kénytelenek tisztelni, amikor a legjobbjainkra gondolunk. Amennyiben ez a cél, akkor remek az irány – ellenkező esetben gyors korrekcióra lenne szükség.

Megállt az idő

A keddi nap egy kis magántörténelem nagy fordulópontja is volt. Bár a közvetlen környezetemből többen is konzekvensen távol tartják magukat a közösségi oldalaktól, van bennem valamiféle összetartozás-érzés a gyakran meglepetés- és véletlenszerűen alakuló közösséggel kapcsolatban. Szeretem a sokféleségét, kíváncsi vagyok az enyémtől homlokegyenest eltérő véleményekre, gyakran csodálkozom rá különleges gondolatokra. Nem érzek olyan felelősséget virtuális ismerőseim iránt, mintha a barátaim lennének, és sokkal kevésbé késztetnek vitára szalonrasszista és szalonantiszemita megnyilvánulások, mintha egyszerre egy valós térben lennék azokkal, akik így gondolkodnak és fogalmaznak, és ritkán fűzök hozzáaszólást az olvasottakhoz. A valóságban is ritkán emelem fel a hangom nyilvánosan, talán csak az igazságtalanság, az agresszivitás és a fenyegetőzés vált ki indulatos tiltakozást belőlem. Kedden a Sargentini-jelentés vitájának kommentárjai uralták az oldalt. Megjelentek cinikus vélemények pro és kontra, egyre hevesebb viták és egyre több csupa nagybetű – az internetes kommunikáció kiabálása - mutatta, hogy mennyire foglalkoztatták az embereket a Strassbourgban történtek. Azután egyszer csak megállt az idő. XY hazaáruló! Golyót neki! - írta valaki. Hagytam már ott baráti társaságot, léptem már ki munkahelyről demonstratívan, 2018. szeptember 11-ig azonban sosem fordult elő, hogy szerettem volna kiiratkozni a Facebook-közösségből, ebből a virtuális iskolából. Hosszas vívódás után úgy döntöttem, hogy inkább ezt a valakit törlöm az ismerőseim közül. Közben azon gondolkodtam, hogyan juthat el egy felnőtt gondolkodó ember odáig, hogy egy politikai vita résztvevőjének golyót szánjon. Majd eszembe jutott egy kormányfő, aki állandóan csatamezőre hív, mindig hadjáratot vív valaki ellen és még temetéseken is harcostársakat emleget. És végtelen szomorúsággal érzékelem magamban a növekvő szorongást, a megbocsátás képességétől egyre távolodó haragot és vonom le a rettenetes következtetést: elérte célját.

Irány a falanszter?

Ritkán látom a lányomat kiborulni. Ezért sem értettem, miért kapta fel a vizet, amikor a minap egy idős barátunk megcirógatta a nagyobbik unokám fejét, és azt kérdezte tőle, mi lesz belőle, ha nagy lesz? Hát felnőtt! – felelte ingerülten a lányom. Később aztán bevallotta: kényes téma ez, náluk, Hollandiában, egyre több szó esik arról, hogy valami egészen más élet vár a mai gyerekekre, meg az azoknak a gyerekeire, mint amit a mi korosztályunk gondol. Innen nézve ez meglehetősen hihetetlen, mert a mi illiberális kurzusunk ennek éppen az ellenkezőjét sugallja: az ifjúságot a múlt, a tradíciók tiszteletére, hagyományos szellemben kell nevelni. Az új NAT ugyan a modern pedagógia nyelvi eszköztárát használja, aktív tanulásról, tanulástámogatásról, tudáskonstrukcióról beszél, és más, modern pedagógiai elveket rögzít, valójában kötelező kerettantervekre készül, amelyben gyakorlatilag a-tól z-ig rögzítik majd a tanítás folyamatát, az ismereteket, és hogy azokat milyen óraszámban kell tanítani. Fenntartással fogadtam, amikor a Momentum önmagát a XXI. század pártjának nevezte, de most, amikor a napokban kirukkoltak a „jövőképzés” ötletével, megértettem, mit akarnak. Míg a népét csupán korlátozottan tanult és tájékozott szavazógépnek tekintő kormányzatnak a NAT öreges módszerei kellenek, a fiatalok valami mást gondolnak. Olyasmit, mint amiről a lányom is beszélt. Lehet, hogy nem tetszik a NER politikusainak, de a jövő a gondolkodásra képes embereké lesz. Az utópista szocialisták egyike, a francia Charles Fourier elmélkedett a falanszterről. Szerinte a távoli jövőben az emberek kis csoportokban élnek majd, közös lakó- és munkatelepeken, amelyeken mindenki a neki legkedvesebb munkát választhatja, s egyenlő arányban részesül a közös javakból. Ha igaz, amit hallottam, az unokáim iskolájában a lexikonok magolása helyett a kreativitásra, a csapatmunkára, a kritikai gondolkodásra és a vitakészségre helyezik már a hangsúlyt, a dédunokámnak a mesterséges intelligenciával való együttműködést, és azt is meg kell tanulnia, hogyan „detoxikálja önmagát”, ha a digitális világ temérdek információjával telítődik. Most még azt sulykoljuk a gyerekünknek: fogadd el, amit a tanárod mond, mert az az igazság. Holnap azt: keress valami más igazságot! Tanuld meg megkülönböztetni önmagad a többiektől, azzal viheted előbbre a világot! Egy életen át tartó tanulásra készülj, mert a mai értelemben vett karrier a múlté. Munkahelyek sem lesznek, „projektcégek” alakulnak egy-egy feladat megoldására. Összegyűjtik az ahhoz világszerte legjobban értőket, aztán ha elkészültek a munkával, mindenki megy a maga útján, amíg egy újabb feladattal meg nem találják. Az iskola dolga lesz, hogy mindenkiben feltárja az ambíciókat. Kihozza a gyerekekből azokat a legjobb képességeket, amelyek másokban talán nincsenek meg. Amerre tartunk, ott a termelés a mesterséges intelligenciával bíró gépek feladata, az embereknek nem lesz más dolguk, „csak” élni, a társadalom pedig gondoskodik róluk… Élhetőbb világ lesz? Falanszter? Ki tudja.
Szerző
Somfai Péter