Ki fizet a végén?

Amikor megyek a metrón, és a Spotify egyik legújabb lejátszási listája üvölt a fülembe nem gondolkodom azon, hogy ez most jogszerű-e. Akkor sem, amikor egy online felületre feltöltött filmet nézek szombat este. Így van ez jól – mondják –, ha a felhasználó nem azon töpreng, vajon törvényes-e a kultúrafogyasztása. Az elmúlt napokban azonban az egész online világ felbolydult: mi lesz a szabad internetünkkel? Az EU szerzői jogi reformjában érintettek két fő táborra oszlanak: az olyan monopolhelyzetben lévő online szereplőkre, mint a Google, a Facebook vagy a YouTube és a szerzői jogaik mellé a bevételeiket követelő művészekre. Feltűnik a háttérben a Netflix, a Spotify, és a többi fizetős szolgáltató is az eminens szerepében tetszelegve - tehetik is az előfizetőik pénzéből. Tegyük akkor fizetőssé a Facebookot is? Vagy egy ekkora óriáscég azt is megengedhetné magának, hogy fizessen a felhasználói által feltöltött tartalmakért anélkül, hogy azoktól díjat szedne? Mégis a Spotify a rosszfiú? És mi lesz a közepes méretű oldalakkal, amelyek nem rendelkeznek elegendő erőforrással? Felhasználóként megszoktuk, hogy a Spotify tartalmaiért adunk havi néhány ezer forintot, ahogy a Netflixen megtekinthető filmekért szintén. A Facebookot vagy a YouTube-ot pedig ingyenes, közösségi szolgáltatásként ismertük meg. Most úgy fest, a jogi elvárások értelmében az utóbbiakon a sor, hogy változtassanak stratégiájukon, és díjazzák a művészeket. A helyzet némiképp kaotikus, de akik magánemberként az internet szabadságát féltik, vagy attól tartanak, hogy ezentúl nem tölthetnek fel szabadon családi felvételekből összeállított videót, ha alatta Madonna egy slágere szól, egyelőre megnyugodhatnak: amennyiben az online platformok az elsősorban rájuk célzó új jogszabály szerint járnak el, ők fizetnek majd a szerzőknek, és nem nekünk kell a zsebünkbe nyúlnunk.
2018.09.14 07:10
Frissítve: 2018.09.14 07:10

Légtekerés

Érdekes performanszokat hoznak ki az emberekből a kerékpáros körversenyek. Egyesek a pálya mellett tapsolnak, mások táblákkal üzennek, van, aki beöltözik mesehősnek vagy politikusnak. Egy korábbi Tour de France szakaszon egy kisvárosban a háztetőre ment fel néhány lakó, lefeküdtek kör alakban, és a lábukkal a levegőben tekertek. Ennek első látásra nincs sok értelme, de mivel a mezőnyt helikopterek kísérik, a közvetítéseknek hála érdekes marketingfogás lett belőle.
De vajon megéri-e (és ha igen, kinek) 7,8 milliárdot fizetni azért, hogy 2020-ban Budapestről rajtoljon a Giro d'Italia? A máskor kitartóan rombolt országimázs javítása és néhány tízezer plusz vendégéjszaka mindig jól jön, de gyanítható, hogy a remélt idegenforgalmi profit – legalábbis részben – a hatalom közelében lévő üzleti körök zsebeit hizlalja majd. Nem véletlen, hogy a kormány nagyon tekert a Grande Partenzáért. Az átlagember viszont a lezárásokon és a felhajtáson kívül sok mindent nem fog észrevenni ebből, ahogy a többség a Red Bull Air Race-ből is a repülők zaját és a lezárást érzékelte. Esetükben a haszon nem értelmezhető.
Az aktív Magyarország (aminek kormánybiztosa is van) szerethető hívószó, ahogy a kerékpározás is, 
de sokszor a reménytelennel határos küldetésre indul az, aki ma Budapesten biciklire ül. Még a Nagykörúton se lehet végigtekerni külön kerékpársávon.
 De ahol van ilyen, ott gyakran siralmas az útburkolat állapota, vagy ha mégsem, akkor – ilyen is létezik – az úttest szélén vezetett sáv egyszer csak megszűnik, ha jön egy buszmegálló, és úgy 15-20 méterrel arrébb folytatódik. A kettő között a biciklis felszívódhat vagy légtekerhet, ahogy kedve tartja. Sőt, egyelőre az is nagy kihívással néz szembe, aki biciklivel akar eljutni a fővárosból a Balatonhoz.
Szép eredmény a Giro budapesti rajtja, de a nagy álmok kergetése helyett vagy mellett nagyon kellene néhány olyan fejlesztés, ami a bicikliseknek (is) jó. Hogy ne kelljen a tetőn tekerni, legfeljebb csak akkor, ha jön a helikopter.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34

Sikertörténet

Az elismerés mindig, mindenkinek jól esik. Hát még ha több ezer kilométeres utazás után arathatja le az ember a babérokat. Nem csoda, hogy a Fidesz alelnöke – képletesen – egy rózsaszín felhőn ülve dicsekedett el a rádióhallgatóknak és a tévénézőknek, mennyi jót hallott hazájáról és pártjáról Chilében. Ahol a középen és attól jobbra elhelyezkedő pártokat tömörítő Nemzetközi Demokrata Unió kétnapos kongresszusán vett részt. 
Novák Katalin nem kertelt és nem szerénykedett. Azt mondta, kollégái sikertörténetnek nevezték azt, ami napjainkban Magyarországon van. Egész pontosan a Fidesz három választási győzelmét, mégpedig mindig kétharmaddal, s nem kevésbé a „stabil gazdasági és politikai helyzetet”. Ami egyébként nem csoda. Bizonyára olyan pártképviselők gratuláltak az alelnöknek, akik talán még életükben nem jártak hazánkban, de esetleg elhitték, amit Novák Katalin mondott nekik, netán tudomásukra jutott Orbán Viktor egynémely helyzetértékelése. Ők tehát azt mondják, amit partnerük hallani szeretne.
Az már más kérdés, hogy ezt a – pártok között megszokott - fényezést valóban tovább kell-e adni. Jó, tudjuk, a Fideszé az ország, a képére formálta, az intézményeket mind elfoglalta. Az is érthető, hogy a folyamatos – és az idei választások előtt tovább erősödő – kampányban szükség van a propagandára. De azért arra tekintettel lehetnének, hogy élnek itt még páran, akik egyáltalán nem sikertörténetként élik meg az utóbbi több mint nyolc évet. Akik szerint a demokrácia nem annyira példamutató, amennyire Novák Katalin és párttársai gondolják. Mi több, a hatalom számára – állítólag – szent konzervatív értékeket sem tartják annyira követendőnek.
A messze távolban persze azt mond az ember, amit akar. Ám meggondolhatná, hogy hazatérve érdemes-e úgy tennie, mintha itt is csak távoli szemlélők élnének.
2019.04.18 09:00
Frissítve: 2019.04.18 09:34