Ki fizet a végén?

Amikor megyek a metrón, és a Spotify egyik legújabb lejátszási listája üvölt a fülembe nem gondolkodom azon, hogy ez most jogszerű-e. Akkor sem, amikor egy online felületre feltöltött filmet nézek szombat este. Így van ez jól – mondják –, ha a felhasználó nem azon töpreng, vajon törvényes-e a kultúrafogyasztása. Az elmúlt napokban azonban az egész online világ felbolydult: mi lesz a szabad internetünkkel? Az EU szerzői jogi reformjában érintettek két fő táborra oszlanak: az olyan monopolhelyzetben lévő online szereplőkre, mint a Google, a Facebook vagy a YouTube és a szerzői jogaik mellé a bevételeiket követelő művészekre. Feltűnik a háttérben a Netflix, a Spotify, és a többi fizetős szolgáltató is az eminens szerepében tetszelegve - tehetik is az előfizetőik pénzéből. Tegyük akkor fizetőssé a Facebookot is? Vagy egy ekkora óriáscég azt is megengedhetné magának, hogy fizessen a felhasználói által feltöltött tartalmakért anélkül, hogy azoktól díjat szedne? Mégis a Spotify a rosszfiú? És mi lesz a közepes méretű oldalakkal, amelyek nem rendelkeznek elegendő erőforrással? Felhasználóként megszoktuk, hogy a Spotify tartalmaiért adunk havi néhány ezer forintot, ahogy a Netflixen megtekinthető filmekért szintén. A Facebookot vagy a YouTube-ot pedig ingyenes, közösségi szolgáltatásként ismertük meg. Most úgy fest, a jogi elvárások értelmében az utóbbiakon a sor, hogy változtassanak stratégiájukon, és díjazzák a művészeket. A helyzet némiképp kaotikus, de akik magánemberként az internet szabadságát féltik, vagy attól tartanak, hogy ezentúl nem tölthetnek fel szabadon családi felvételekből összeállított videót, ha alatta Madonna egy slágere szól, egyelőre megnyugodhatnak: amennyiben az online platformok az elsősorban rájuk célzó új jogszabály szerint járnak el, ők fizetnek majd a szerzőknek, és nem nekünk kell a zsebünkbe nyúlnunk.
2018.09.14 07:10
Frissítve: 2018.09.14 07:10

Az ördög neve: vámtérség

Lehet, hogy most tévedett a Financial Times, de az is lehet, hogy mégsem. A londoni City mellett a brüsszeli uniós apparátus körében is mindennapi kötelező olvasmánynak számító, rózsaszín papírra nyomott lap szerdai számában megjelent kommentár, amely a Brexit-tárgyalásokon elért áttörés előző esti bejelentéséről szólt, tartalmazott egy olyan kitételt, hogy Dominic Raab kiválásügyi minisztert kell figyelni, mert ha az ő kemény feje befogadja az alku tartalmát, akkor az jó eséllyel keresztülpasszírozható a brit döntéshozatali gépezeten. Ha viszont Raab tiltakozásul lemond, akkor valószínűleg magával rántja a mélybe egyfelől az unióból való rendezett, megállapodáson nyugvó brit távozás lehetőségét, másfelől pedig megpecsételi Theresa May miniszterelnök politikai sorsát.
Dominic Raab tegnap lemondott. Jelen pillanatban még nem szakadt le az ég, de - mint tudjuk - Nagy-Britanniának nincs állandó éghajlata, csak pillanatnyi időjárása. Szerda este a maratoni kormányülésen Maynek még sikerült leszuszakolnia a többség torkán a tervezetet, de ha valóban Raab a lakmuszpapír, akkor a miniszterelnöknek van oka aggódva várni a december elejét, amikor már a parlamentben is szavazásra kell bocsátani a kérdést. Előtte, november végére még beterveztek egy rendkívüli, Brexit-ügyi EU-csúcsot, amelynek egyik nyilvánvaló célja, hogy hangzatos ígéretekkel kápráztassa el a radikális kilépéspárti brit törvényhozókat.
Raab azzal indokolta lemondását, hogy nem tudja támogatni a tervezet Észak-Írországra vonatkozó részét. Arról van szó, hogy az ír szigeten az EU-ban maradó Ír Köztársaság és az Egyesült Királysághoz tartozó Észak-Írország (Ulster) között nem akarnak újra vámhatárt létrehozni, mert az ellentmondana a korábban Észak-Írországban polgárháborús állapotokat is előidéző helyzet rendezésének, a nehezen megvalósított megbékélésnek. De nem akarnak vámhatárt Ulster és Nagy-Britannia közé sem, mert az kikezdené az Egyesült Királyság egyesült voltát.  
A gordiuszi csomót úgy vágták át, hogy a megállapodástervezet értelmében végdátum nélkül lépne életbe szükség esetén az egységes vámügyi szabályozás az Európai Unió és az EU-ból kilépő Egyesült Királyság között. Raab szerint ez azt jelenti, hogy az EU megvétózhatná, ha London e szabályozási rendszerből ki akarna lépni.
A kecske tehát csak akkor lakhat jól a káposzta épségben maradása mellett, ha britek úgy lépnek ki az unióból, hogy bennmaradnak az egységes vámtérségben. Ettől a ponttól az ügy megítélése már szubjektív: mindenkinek el kell eldöntenie, hogy ennyi szuverenitásra szavazott-e a 2016-os népszavazáson a résztvevők szűk 52 százaléka. Mert ennél többet nem kapnak. Abszolút szuverenitás természetesen nincs, csak a megrögzött demagógok szótárában. Egymásra utaltság van a világban mindenütt. Az Egyesült Királyság és "a maradék Európa" ("the rest of Europe") között úgyszintén. 
Az angolok feltalálták a Brexit nevű társasjátékot, amelyben mindenki veszít valamennyit, csak az arányok kérdésesek.
2018.11.16 09:00
Frissítve: 2018.11.16 09:17

Kárpótlás

Hat és fél éven keresztül úgy tűnt, az Orbán-kormány valamiféle fordított Potemkin-egészségügyet épít: miközben látszatra hagyja teljesen szétrohadni az intézményrendszert, a világ egyik legbravúrosabb gyógyulási statisztikáit produkálja, méghozzá alig néhány hónap alatt. 
A gyermekparalízis ugyanis – ahogyan a világon másutt is – idehaza évtizedeken keresztül súlyos fogyatékosságnak számított, a betegségben szenvedők ennek megfelelően kapták járandóságukat az államtól. A fogyatékkal élők 2012-ben kezdődött felülvizsgálata során aztán hirtelen 60 százalékosra módosult rokkantsági fokozatuk, ami a korábbi gyógyíthatatlanság ismeretében igencsak jelentős, az orvostudomány jövőjét is meghatározó fejlődés, mely feltétlenül Nobel-díjért kiált. Az már csak az állandó ellenzékiek, mint ne mondjak, migránssimogató Soros-bérencek kekeckedése, hogy a javulás csak az új adminisztrációs eljárásnak és szabályrendszernek volt betudható.
A szűk hét éve életbe lépett – s az Alkotmánybíróság által végül a múlt héten elmeszelt – új minősítési rendszert egyetlen cél hozta létre: igazolni a kormány állítását, hogy az ellátást kapó fogyatékkal élők jelentős része csaló. Ezen elv alapján úgy 200 ezer ember életét változtatták meg drasztikusan, az azóta eltelt időben átlagosan több mint 1,5 millió forintot kivéve az érintettek zsebéből. Olyanokéból, akik addig is havi 50-80 ezer forintból szűkölködtek. Sokuk élete annyira kisiklott az elmúlt években, hogy az egyösszegű kárpótlás sem segítene rajtuk. Azokon pedig pláne nem, akik otthonukat veszítették, vagy éppen az öngyilkosságba menekültek kilátástalanságukban. 
A kormány végül kapott egy fülest az Alkotmánybíróságtól, meg persze fél évet, hogy orvosolja a törvénysértést. Vagyis nem kell kapkodniuk. A ráérősség a kommunikációban is megmutatkozik, hiszen a bocsánatkéréssel sem sietnek, pedig gesztusnak megtenné, ha kiállna valaki, s azt mondaná: elnézést, szívtelen, erkölcstelen gyökerek voltunk.
Bár ezt mondani sem kell.
2018.11.16 09:00
Frissítve: 2018.11.16 09:18