Az olaszok marokra fogják, és úgy rángatják az uniós oroszlán bajszát

Brüsszel szakítópróbája az olasz költségvetés, amely egyfajta provokáció is, hiszen a Bizottságnak szankciókat kellene bevezetnie Róma ellen.

A görög válság során az Európai Bizottság jelentősen szigorította költségvetési politikáját. Most azonban kiderül, mit érnek ezek az intézkedések. Múlt csütörtökön nem voltak túl nyugodtak az európai piacok azelőtt, hogy Giovanni Tria olasz pénzügyminiszter bemutatta a következő költségvetés sarokszámait. A populista olasz kormány két pártja, az Öt Csillag Mozgalom (M5S) és a Liga kedvenc egyik témája ugyanis, hogy Brüsszel kemény megszorításai miatt nem gyarapszik kellőképpen az olasz gazdaság.

Az állam pénzügyi helyzete katasztrofális, az adósságállomány a gazdasági teljesítmény

130 százaléka.

Az Európai Bizottság előírásai alapján a GDP-arányos költségvetési hiánynak 3 százalék alatt kell maradnia. Csakhogy a kormány a programban egy sor olyan intézkedést vázolt fel, amelyek megvalósításával aligha lehet teljesíteni ezeket a költségvetési előírásokat. Luigi Di Maio, az M5S elnöke, kormányfőhelyettes a kampány során feltétel nélküli alapjövedelem bevezetését ígérte a szegények számára, azt is közölte, leszállítaná a nyugdíjkorhatárt és egykulcsos adót vezetne be a vállalkozásoknak.

Tria pragmatikus szakember, aki a szigorú költségvetési politika híve, ám nem könnyű menedzselnie ezt az ígéretdömpinget, s nem is egyszerű szót értenie sem Di Maióval, sem a Ligát irányító Matteo Salvini belügyminiszterrel. Eredetileg azt ígérte, hogy a hiányt 1,6 százalék alatt kívánja tartani, ám a költségvetés végül teljesen más számot tartalmazott: 2,6 százalékra vinnék fel a deficitet. Bár a két volt kormányfőt, Silvio Berlusconit és Matteo Renzit nem sok dolog köti össze, mindketten megdöbbentek a pazarlás mértékén. Renzi egyenesen venezuelai állapotokat vizionált, s felelőtlenséggel vádolta a két párti koalíciót. Berlusconi ugyanakkor úgy vélte, ezzel a költségvetéssel szegénysorba taszítják Olaszországot.

Az Európai Bizottság a 2011. decemberi stabilitási paktum óta elvileg pénzbüntetést róhat ki azokra az államokra, amelyek nem követik a deficit csökkentésére vonatkozó előírásait. Ennek mértéke elérheti akár az éves gazdasági teljesítmény 0,2 százalékát is. A szankciókat elvben hamar elrendelhetik, az akkori megállapodást ugyanis úgy dolgozták ki, hogy a Tanácsban ne lehessen megvétózni az intézkedést. Az előírás értelmében ha az Európai Bizottság elrendeli a büntetést, s a pénzügyi tárcavezetők minősített többsége nem sorakozik fel az adott tagország ellen, akkor a döntés megtámadhatatlan. Ezekkel a fenyegetésekkel az volt a cél, hogy ne fordulhasson elő még egyszer egy a görögországiéhoz hasonló válság.

Mindez azonban a gyakorlatban nem ilyen egyszerű. A szankciók elrendeléséhez ugyanis az Európai Bizottság politikai bátorságára is szükség van. 2015 januárjában Jean-Claude Juncker meghatározta, mely esetekben használhatják a büntetőintézkedéseket. Akkor azonban azt is hangoztatta, hogy ez távolról sem a stabilitási paktum felvizezését jelenti. Most azonban még a Juncker-ajánlás figyelembe vételével is egyértelmű: az előírások alapján Olaszországot meg kellene büntetni. Bár a deficit 3 százalék alatt marad, a 130 százalékos adósságállomány jóval a Brüsszel által előírt 60 százalék felett van. S nem is kérdés, hogy az olasz kabinet új intézkedéseivel ez a szám csak növekszik.

Az Európai Bizottság azonban nincs könnyű helyzetben.

Az olasz sajtó azonban abból indul ki, hogy a pénzügyminiszterek novemberben elutasítják az olasz büdzsé tervezetét. Ha ez bekövetkezik, akkor az beláthatatlan láncreakció indulhat el, hiszen előre borítékolható: jelentősen csökken az olasz tőzsdeindex, megindul az euró értékvesztése a dollárral szemben. Olaszország tehát számos fejtörést okoz majd Brüsszelnek, az azonban előre látható: igazán jó megoldás nincs.