A vietnami töltött káposzta

Van nekem egy székelyföldi barátom, aki azzal hívott fel a minap, hogy elkezdték náluk felszedni a krumplit. Ő persze pityókának mondta, hogy is mondhatta volna másképp, vannak szavak, amik akkor sem változnak, ha közben elhasít mellettünk az űrtechnológia.

A krumpli felszedése általában két-három napos munka, ilyenkor beáll mindenki a családban, olykor még a rokonok is eljönnek segíteni, jó nagy földjük van, a vége egészen a patakig torkollik, elkél minden dolgos kéz.

Csakhogy az idén már nem volt, aki felszedje a krumplit. A nagyszülők idősek lettek, betegeskednek, ha be is állnak a sorok közé kapával, zsákokkal, nem úgy haladnak, mint régen. A fiatalabbak meg tele lettek munkával, örülnek, ha este hétre hazaérnek, dolgoznak még hétvégén is. A rokonok a maguk dolgával törődnek, meg aztán szívességet amúgy sem illik kérni, ha az ember tudja: nem lesz képes viszonozni.

Pár éve ilyenkor még az én székelyföldi barátom elbandukolt a faluvégi cigánysorra, szólt egy-két ismerősnek, akik másnap reggel már ott álltak a kapuban, estére meg szépen ott sorakozott az összes termény bezsákolva. Csakhogy most hiába menne, akik eddig jöttek, azok már rég a világ boldogabbik felében szedik a krumplit vagy a narancsot, négyszer, ötször annyi órabérért. A cigánysor se olyan már, mint régen, bepucolt házak állnak egymás mellett, majd´ mindegyik előtt újonnan vett autó.

Ezen a vidéken még szigorú a rend, erősek a szokások. Az elképzelhetetlen, hogy a tavasszal elvetett gumó bent maradjon a földben, olyan szégyen lenne, amit sose felejtene a falu, úgy emlegetnék a családot, mint azt, amelyik 2018-ban nem szedte fel a krumplit. Tán még ragadványnevet is biggyesztenének a tisztes nevük mellé, azt viselnék megbélyegzett utódaik, akik mit sem tehetnek arról, hogy elfogyott a munkáskéz, s ott maradt a föld, betakarítatlanul.

Így aztán a barátom vett egy nagy levegőt, és vendégmunkásokat „kölcsönzött ki” a közeli gyárból, szombatra meg vasárnapra. Vietnamból érkeztek, pár hónapig maradnak, aztán mennek haza az itt keresett pénzzel. Románul már tudnak pár szót, a nagymamának is úgy köszöntek, hogy „szalute”, de nem kell sok idő, hogy magyarul mondjanak majd istenhozzádot, elvégre ez elvárás errefelé. Nemcsak a krumplit szedték ki, hanem jó pár, a székelyek által csak gyomnak tartott gazt is, azt mondták, nagyon ízletes levest főznek majd belőle a szállásukon, ahol tízen laknak egy szobában, de nem gond, mert mindenki csendes és békés, nem zavarja a másikat.

Később még visszamentek a répát is kiszedni, ami arrafelé murok, s igazi meglepetéssel kedveskedtek a munkát adó családnak: elhozták a saját töltött káposztájukat. Legalábbis a nagymama ezt mesélte később az utcában arról a különleges ételről, ami ugyanúgy batyuba volt tekerve, mint az övék, de nem találtak benne se káposztát, se húst. Az ízét különösen kedvelték, bár a nagypapa megjegyezte, hogy a batyuban lévő zöld növény formája nagyon hasonlít ahhoz a gyomhoz, amit ő a földből kiszedve a tyúkok elé szokott vetni, s igencsak szeretik.