Hajszál a levesben

Létezik egy előítélet a régió uniós országaival szemben a LIBE-bizottságban (ez az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi testülete) - mintha a civilizáció útjára szeretnék téríteni a keleti barbárokat.

Ezek nem Orbán Viktor szavai, hanem Kelemen Hunortól, a Romániai Magyar Demokratikus Szövetség elnökétől származnak. Mert Varsó és Budapest mellé immár besorolt Bukarest is, amelynek demokráciájával Strasbourgban elégedetlenek. A keleti felháborodást olyan tekintélyes gondolkodók erősítik, mint az amerikai George Friedman, aki a Heteknek adott interjújában azt mondja: a Sargentini-jelentés elfogadása felelőtlenség volt, az EU többet foglalkozik Magyarországgal, mint a saját problémáival.

Az EU-nak tényleg semmi joga nem lenne számon kérni egyetlen kelet-európai kormányon sem a demokráciát, ha nem volnának egyenjogú tagjai az Unió érték- és politikai közösségének. De azok, így az EU legsajátabb problémájával foglalkozik a Sargentini-jelentéssel (is), s ha öngyilkos hibát vétett, akkor azzal tette, hogy későn ébredt. A magyar jobboldali populista nacionalizmus – személyesen a kormányfő - nyíltan bejelentkezett az európai hatalom átvételére, és a jövő évi EP-választások tétjeként nem az Unió demokratikus jövőjét, hanem a menekültkérdést exponálja. A már gyöngyöző levesbe hullott bele a Sargentini-jelentés hajszála: az Orbán-hatalom megbízhatatlan. Ami alighanem annyira felbőszítette a kormányfőt, hogy Friedmannak is hamarosan alkalma lesz átgondolni, mennyire „színtiszta liberális demokrácia” a NER.

A történelem éppen visszakézből csapja arcon a Nyugatot, amely a Szovjetunió széthullásának utórezgéseitől félve meggondolatlan gyorsasággal vette fel közösségébe a hajdani szovjet birodalom perifériáját. Azt a térséget, amely képtelen szabadulni a „létező szocializmus” etatista tekintélyelvűségétől. Sőt: a nemzeti szuverenitás bódulatában éppen szét akarja verni az amúgy renoválásra szoruló nyugati liberális demokráciát. A Merkel-Macron-féle „több Európa” felismerése, hogy transznacionális gondokat (a korrupciótól a schengeni külső határ megvédéséig) csak transznacionális szervezetekkel (az Európai Ügyészségtől a Frontexig) lehet megoldani. Amihez mélyebb integráció és az kell, hogy a nemzetállamok a közösség kezébe tegyék le szuverenitásuk egy részét.

Csak az a kérdés: ha az Unió értékrendszeréből következő politikája ennyire ellentétes a magyarral, akkor miért nem mondja ki a fideszes többség, hogy az országnak nincs helye az EU-ban? A választ tudjuk: Közép-Kelet-Európa életképtelen az Unió – főként Németország - nélkül.

Az Unió saját mind sürgetőbb belső reformjai miatt nem foglalkozhat tovább Közép-Kelet-Európával úgy, ahogy eddig. Ha túl akarja élni krízisét, ha meg akar szabadulni saját ébredő nacionalizmusától, nyíltan kell beszélnie a térséggel. A demokráciát nem kényszerítheti rá akaratuk ellenére azokra a nemzetekre, amelyeknek maguknak kell dönteniük: a Nyugatot választják-e, vagy Moszkva és a „létező szocializmus” árnyékában fújják tovább a szuverenitás passzátszelét.