A jövő útja az integráció

Magasabb sebességbe kapcsolt az európai politika. A Sargentini-jelentés körül kibontakozó vita, a jelentés kétharmaddal való elfogadása és az ezt követő reakciók a nemzetállami keretek közül az egész Unió szintjére emelték a populista és szélsőséges nacionalista mozgalmak elleni küzdelmet. 
A tét annak az európai modellnek a jövője, amely a II. világháborút követően békét, biztonságot, szabadságot, demokráciát és addig soha nem látott fejlődést hozott a kontinensre. 
Ez a modell nem tökéletes: a 2008-as gazdasági válság hatásai, a görög válság, az euró zóna működési hiányosságai, az Unió országai közötti és az egyes országokon belül is növekvő gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek, a globális gazdasági verseny, a klímaváltozás kihívásai, a biztonsági kihívások, a terrorizmus fenyegetése és nem utolsó sorban a migráció kérdései bizonyították, hogy változásra van szükség. 
Európa polgárai közül sokan elbizonytalanodtak és úgy érezték, hogy Európa vezetői tehetetlenek az őket érintő problémák megoldásában. Ezt a csalódottságot kihasználva erőre kaptak az addig marginális, szélsőségesen nacionalista és populista gondolatok, mozgalmak és pártok. 
Magyarországon Orbán Viktor hatalomra jutása és autoriter rezsimjének kiépítése pedig azt jelezte, hogy az Európai Unió nem veszi komolyan az orbáni politika veszélyeit. Minden figyelmeztetésünk ellenére hosszú éveken át eltűrte a magyar demokrácia kiüresítését, az ellenzéki pártokat sújtó intézkedéseket, a sajtószabadság felszámolását, azaz az európai alapértékek rendszerszerű és folyamatos megsértését, a korrupciót, sőt bizonyos szempontból finanszírozta is Orbán autokrata hatalmi építkezését. 
Mára számukra is kiderült, hogy az „orbánizmus" olyan vírus, amely egész Európát fenyegeti. 
Európa populistái gyorsan felismerték a lehetőséget. Orbánt faltörő kosként használták, és betörték vele a kirakatot. Ő pedig becsvágyból vagy dacból boldogan vállalta ezt a szerepet. Azt gondolta, hogy Európa lassú, gyenge és elkényelmesedett, ezért megérett a pusztulásra. Azt gondolta, hogy mindig képes lesz arra, hogy a hírhedt „pávatánccal" megtévessze Európa demokratikus közvéleményét és vezetőit. Most csalódnia kellett. A Sargentini-jelentés megszavazásával Orbán Viktor megbélyegzett lett az európai közvélemény túlnyomó többsége szemében. 
Eddigi támogatói közül sokan elfordultak tőle, és mára csak az európai szélsőjobb áll ki mellette.  Ahogy annak idején megtagadta liberális identitását, úgy fordít most hátat a kereszténydemokrata, konzervatív polgári értékeknek, hogy immár populista, euroszkeptikus, szélsőjobboldali autokrataként folytassa.
Ahogy a Sargentini-jelentés elfogadói és a nemmel szavazók közötti törésvonal is jelzi, a jövő évi EP választások túlmutatnak a bal- és jobboldal versengésén, és a kampány csak látszólag fog a migrációról szólni (még akkor is, ha ez a kérdés lesz a populisták propagandájának középpontjában). 
Valójában Európa polgárainak két jövő között kell majd dönteniük. Az egyik a populista, nacionalista pártok elképzelése, a „nemzetek Európájának" megteremtése alacsony integrációs szinten. Mindez nem más, mint a szokásos populista szemfényvesztés. Mert ha csak annyit mondunk, hogy Magyarország az első, Ausztria az első, Olaszország az első, akkor azt is mondjuk, hogy nem értettünk meg semmit a történelemből, és nem értjük napjaink kihívásainak igazi természetét sem. 
A nemzetállamok Európája egy globális világban fából vaskarika. Olyan terv, amely végképp működésképtelenné tenné, és ezzel gyakorlatilag szétverné az Európai Uniót. Ennek végeredménye egy részekre szakadt, megosztott és ellenségeskedő, gazdaságilag meggyengült Európa lenne, ahol az emberek élete és lehetőségei ismét az újra épülő országhatárok közé szorulna vissza. 
Ezzel szemben a jövő Európájának a mainál jóval mélyebb integrációra van szüksége ahhoz, hogy együttes erővel tudjon szembeszállni a globális kihívásokkal. Csak így tudja felvenni a versenyt olyan nagyhatalmakkal, mint Kína, az Egyesült Államok, vagy éppen Oroszország. Csak így tudja megvédeni határait, garantálni polgárai számára a biztonságot és a jólétet, csak így tudja megvédeni a szerte a világban oly irigyelt európai életformát, kultúrát és életminőséget.
A populisták és nacionalisták elleni küzdelem valójában értékek politikai harca. Ez az értékharc megjelenik a tudományhoz való viszonyban, a művészetben, a kultúrában. Megjelenik abban, hogy mit gondolunk az emberről, az őt megillető jogokról, mit gondolunk a közösségről és az azt összetartó szolidaritásról, mit gondolunk a hitről, a fejlődésről. A szűklátókörűség, az elvtelen hatalomvágyás, a hazugság, az erkölcstelenség, a gyűlölet, a másik ember lenézése, az agresszió áll szemben a békével, a fejlődéssel, a nyitottsággal, a demokratikus renddel, a demokráciával, a patrióta polgári öntudattal, az egymás iránti felelősséggel. 
Nekünk, magyar demokratáknak is fel van adva a lecke, hiszen a mi helyzetünk és lehetőségeink az Orbán-rendszer viszonyai között egészen "különlegesek". Azonban minden hatalmi túlsúly ellenére sem maradhatunk némák, hiszen Orbán és populista, szélsőjobboldali barátainak terve éppen számunkra, magyarokra jelenti a legnagyobb veszélyt. A „nemzetek Európája" nekünk szegénységet, a jelenleginél is nagyobb leszakadást hozna, és azt eredményezné, hogy Magyarország beláthatatlan ideig el lenne zárva a haladás és a fejlődés lehetőségétől. 
Orbán pontosan tudja, hogy az emberek többsége Európa-párti. Tudja, hogy az emberek ösztönösen egy szabad, méltányos társadalomban, kívánnak élni, ahol támogatják őket abban, hogy boldoguljanak, ahol lehetőséget és segítséget kapnak, hogy jobb életet teremtsenek. Ahol mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, ahol biztonságban, kiszolgáltatottság, félelem és fenyegetés nélkül tudnak élni. De azt is tudja, hogy egy ilyen ország víziója ellentétes az ő rendkívül kártékony, az emberi kapcsolatokat elemésztő, minden értéket megtagadó, mindent felzabáló rendszerével. Ezért, mint általában minden hatalmát féltő diktátor, hadat üzent a haladásnak, a tudománynak, az oktatásnak, a kultúrának és a valóságnak is. 
De mi nem mondhatunk le a progresszióról. Nem mondhatunk le arról, hogy képviseljünk egy olyan európai gondolatot, amely a nemzet számára a felemelkedés egyetlen lehetséges és valóságos lehetőségét kínálja. Nem mondhatunk le arról, hogy a tudomány, az oktatás és a kultúra szabadsága a nemzet szabadságának egyik alappillére. Nem tagadhatjuk meg azt a meggyőződésünket, hogy minden ember egyenlőnek születik és azonos jogok illetik meg. 
Nem lehet beletörődni abba, hogy az országot eluralják a populisták megkérdőjelezhetetlennek tekintett szólamai. Nem nekünk kell szégyellni magunkat, hanem Orbánnak, aki miközben közép ázsiai diktátorok előtt hajlong, és Putyinhoz dörgölőzik, kiszolgáltatja saját nemzetét idegen érdekeknek. Nem a patrióta demokrata magyaroknak kell meghúzódniuk, hanem azoknak, akik a ma uralkodó populizmust, a giccses és tartalmatlan nacionalizmust akarják ráerőltetni az országra.
Ma még úgy tűnhet, hogy itt Magyarországon a progresszió, a patriotizmus és az európaiság képviselői kisebbségben vannak, de semmiképpen nem vagyunk fegyvertelenek, mert az igazság a mi oldalunkon van. A friss, az igazságot kereső progresszív és provokatív, tekintély és elitellenes, szabad és lázadó kultúra ugyanis nem legyőzhető. A tudomány igazsága nem megkérdőjelezhető. A nemzeti érzés nem kisajátítható. Egy modern európai Magyarország álma pedig nem ellopható.
Minden hatalmi túlsúly ellenére sem maradhatunk némák, hiszen Orbán és populista, szélsőjobboldali barátainak terve éppen számunkra, magyarokra jelenti a legnagyobb veszélyt
2018.10.11 08:46
Frissítve: 2018.10.11 08:50

Őszi(rózsás) ünnepek

Október 23. ma állami ünnep, „a forradalom” évfordulója. Amikor úgy kellett volna, akkor sem hívta senki „ellenforradalomnak”, legfeljebb a párttaggyűlésen. Bár ilyesmiről ott inkább nem beszéltek. Mert nem volt egyszerű ügy. A párt alapszervezetek tagjainak tekintélyes hányada ugyanis – egészen a Kádár-kormány megalakulásáig – részt vett az „eseményekben”. Sőt nem kevesen már a később "előkészületnek" minősített Petőfi-körös vitaesteken is. Erről azonban „hivatalos” helyen nem volt ildomos beszélni, jó pár évtizeden át. 
Családi körben is csak úgy, ahogy az ilyen című híres Arany versben '48-ról: diszkrét utalásokkal. Pedig lett volna mit kiértékelni, de a Kádár rezsim (a Moszkva elvárásainak megfelelően teljesített megtorlások után) inkább kollektívan megbocsájtott, semhogy tisztázta volna, ki miért állt ott, ahol állt. Az eredmény nem volt kívánatos. Az derült volna ki ugyanis, hogy nem „a személyi kultusz” volt a lázadás egyedüli oka, hanem hogy a „rendszer” imitt-amott fogyatékos. 
Ez különösen az MSZMP körein belül okozott volna bonyodalmat, ugyanis a forradalmárok egyik harmadának „csak”a szocializmus megreformálása volt a célja. A középső harmad a (sosem volt) „polgári” Magyarország visszaépítéséért szállt síkra. És utolsó harmadként ott volt a „radikálisok” tarka csapata, benne a jókora csőcselékkel. Kellemetlen társaság, de nélkülük nem volt, nincs és nem is lesz forradalom. Még fülkeforradalom se. 
A szovjet birodalom összeomlását követő magyar fölszabadulás után létrejött rendszer – szerintem helytelenül – ’56 októbere szellemi örökösének tekintette magát. Bár ez nem volt teljesen alaptalan, hiszen az új parlament főként a régi rendszer mellőzöttjeiből állt össze, nagyjából olyan arányokban, mint a forradalmárok anno. Így aztán az következett be, ami 56-ban lett volna a folytatás, ha van rá idő. A radikálisok radikálisan maguknak sajátították ki a forradalmat. Egykori baloldali fegyvertársaikat ugyanoda sorolták, ugyanúgy gyűlölték, mint Kádár legelvtelenebb talpnyalóit. A „polgári közép”, noha egyformán idegenkedett a baloldaltól és a szélsőjobbtól, mégis az utóbbival volt kénytelen – nem egyszerűen összefogni, vagy együttműködni, hanem - összeforrni. Egészen egyszerűen azért, mert Magyarországon polgári demokratikus szavazóréteg – történelmi okból – nincsen, míg a soviniszta radikalizmus a mai napig nagyon erős. 
Választást nyerni a jobboldal Magyarországon nélkülük nem tud. Ezért fenyeget bármely nap, hogy Nagy Imre szobrának távoznia kell a Vértanúk teréről. ’56 baloldali és demokratikus polgári hagyománya pillanatnyilag nem él. Azt hiszem, föltámadni sem fog soha, bármekkora is a baloldal erőlködése. Október 23. ma a csőcselék utódainak szánt média show. 
Visszatalált viszont az Országházhoz – egy Nagy Imréhez hasonlóan pozitív történelmi szerepet vállaló ember, Károlyi Mihály gróf szobrának eltakarítása után - egy másik szobor, Tisza István grófé. Ez az utóbbi gróf lökte Magyarországot arra az útra, amely a trianoni szakadékhoz vezetett. Az nem meglepő, hogy akik visszahozták a „vad geszti bolond” (förtelmes, a kortársakat is megmosolyogtató) szobrát, az „úrnak, magyarnak egyként rongy” gróf példáját is szeretnék követni. Minden jel arra mutat, hogy sikerülni fog, noha – szerintem – túl nagy kockázatot vállaltak.
Ha ugyanis megismerhető lenne a XX. század első éveinek hiteles története, kiábrándulnának azokból, akik Tiszát állítják például. Tisza jó vívó volt és szerette a családját, továbbá nem volt köztörvényes bűnöző (ez nem minden későbbi miniszterelnökről mondható el), de ez az összes jó, amit el lehet mondani róla. Egyebekben „áldott rossz ember” volt. Rendíthetetlen soviniszta és mint ilyen, elvakult háború-barát. Minden demokratikus gondolat és szabály gátlástalan szétrombolója. A parlamentarizmus gyilkosa. Közutálat vette körül, négyszer kíséreltek meg merényletet ellene, és vélhetően még sokkal többen tervezték. Maga is tudta, számított rá, hogy erőszak által fog meghalni. Úgy is lett. Ő hát a példakép, és „Hunnia úri trágyadombja”. 
Tisza István – a Károlyi Mihály gróf vezette első Magyar Köztársaság legengesztelhetetlenebb ellensége – 1918. október 31-én lett az ellene elkövetett utolsó merénylet áldozata. Kevesen sajnálták. Károlyi később átadta a hatalmat a kommunistáknak, mert úgy látta, hogy a háborútól megcsömörlött ország megvédésére a kisantant nyomulásával szemben egyedül ők képesek. De ez már másik történet. 
Viszont a magyar baloldali és polgári demokratikus szimpatizánsok számára „szövődmény nélkül” ünnepelhető lenne az őszirózsás forradalom és az első Magyar Köztársaság kikiáltásának - idén századik - évfordulója, november 16-a. Persze milyen más lenne, ha Varga Imre nagyszerű Károlyi-szobránál, a Kossuth téren lehetne megtartani ezt a megemlékezést.
2018.10.22 07:33

A médiafölény birtokában

Papp Lajos szívsebész még a baloldali érában, tíz esztendővel ezelőtt mondott le minden pozíciójáról, és kérte nyugdíjaztatását; megítélése szerint ami az akkori egészségügyben folyt, az sem erkölcsileg, sem szakmailag nem volt vállalható. 
Idéznék 2008. július 15-én kelt, drámai hangvételű nyílt leveléből: „Rendkívüli döntést hoztam az elmúlt napokban. Lemondok igazgatói pozíciómról, egyetemi tanári, gyógyító, kutató, oktatói tevékenységemről és múlhatatlan szerelmemről – a szívsebészetről. Teszem ezt azért, mert a továbbiakban nem vállalok cinkosságot a Magyar Emberek elpusztításában. Nem leszek társtettes a Magyar Genocídiumban.”
Az, hogy egy másik szívsebészt, Székely László főorvost – egyesek szerint az emberierőforrás-miniszter kifejezett óhajára – nemrégiben elbocsátották a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetből, s nem sokkal ezt követően elhunyt egy műtétre váró betege, mintha mégsem váltana ki ekkora tiltakozást sem a szakmából, sem a társadalomból. 
A jelentős túlsúlyban lévő kormánypárti médiumok mélyen hallgatnak a jelenlegi kabinet által idáig elhanyagolt honi egészségügy rendszerszintű problémáiról, s ez az agyonhallgatás még akkor is hátrányosan befolyásolja a polgárok rezisztenciára való hajlandóságát, ha potenciális páciensekként maguk is napról napra szembesülhetnek a szóban forgó intézményekben uralkodó áldatlan állapotokkal. Ebben a helyzetben egyes prominensek a jelek szerint azt is megengedhetik maguknak, hogy a bekövetkezett halálesetért arcátlan cinizmussal éppen a kirúgott főorvost teszik felelőssé.
Alighanem a kormánypárti médiafölénynek köszönhetően viszonylag kevesen hördültek fel a miniszterelnök oktatásügyben végrehajtott pálfordulásának láttán is. Orbán Viktor alighanem ráébredt, hogy a társadalmi ellátórendszereknek az általa kierőszakolt „szociális népszavazás” révén meghiúsított reformját nyolcévnyi halogatás után mégiscsak kénytelen végigvinni, a száznyolcvan fokos fordulat szalonképessé tételéhez viszont új kommunikációs panelek szükségeltetnek. Az újból belengetett tandíj és a profitorientált egészségügy ugyan változatlanul népszerűtlen a magyarok körében, ám az Orbán-kabinet lényegesen jobb helyzetben van a 2010 előtti baloldali kormányoknál, különösen az előzetesen végrehajtott hatalompolitikai manővereinek köszönhetően. 
A közpénzből felhizlalt lakájmédiában ténykedő mellébeszélők siserahada napi huszonnégy órában fogja sulykolni nekünk, hogy például „ez” a tandíj miért lesz „más”, mint a Gyurcsány-kormány által bevezetett, miközben óvakodni fognak a „megszorítás” kifejezés használatától. Figyelembe kell vennünk azt a politológusok által olykor hangoztatott véleményt is, miszerint a nadrágszíj meghúzását a társadalmak lényegesen könnyebben elfogadják a jobboldali kormányoktól. 
Ha esélyegyenlőséget kínáló felsőoktatást, illetve mindenki számára elérhető, színvonalas egészségügyet akarunk magunknak kiharcolni, mindenekelőtt civil kurázsira van szükségünk - amely tíz esztendeje megvolt még többek között dr. Papp Lajosban. „Őfelsége ellenzéke” itt már tehetetlen.
2018.10.22 07:31