Európa;integráció;populizmus;Orbán;

2018-10-11 08:46:00

A jövő útja az integráció

Magasabb sebességbe kapcsolt az európai politika. A Sargentini-jelentés körül kibontakozó vita, a jelentés kétharmaddal való elfogadása és az ezt követő reakciók a nemzetállami keretek közül az egész Unió szintjére emelték a populista és szélsőséges nacionalista mozgalmak elleni küzdelmet. 

A tét annak az európai modellnek a jövője, amely a II. világháborút követően békét, biztonságot, szabadságot, demokráciát és addig soha nem látott fejlődést hozott a kontinensre. 

Ez a modell nem tökéletes: a 2008-as gazdasági válság hatásai, a görög válság, az euró zóna működési hiányosságai, az Unió országai közötti és az egyes országokon belül is növekvő gazdasági és társadalmi egyenlőtlenségek, a globális gazdasági verseny, a klímaváltozás kihívásai, a biztonsági kihívások, a terrorizmus fenyegetése és nem utolsó sorban a migráció kérdései bizonyították, hogy változásra van szükség. 

Európa polgárai közül sokan elbizonytalanodtak és úgy érezték, hogy Európa vezetői tehetetlenek az őket érintő problémák megoldásában. Ezt a csalódottságot kihasználva erőre kaptak az addig marginális, szélsőségesen nacionalista és populista gondolatok, mozgalmak és pártok. 

Magyarországon Orbán Viktor hatalomra jutása és autoriter rezsimjének kiépítése pedig azt jelezte, hogy az Európai Unió nem veszi komolyan az orbáni politika veszélyeit. Minden figyelmeztetésünk ellenére hosszú éveken át eltűrte a magyar demokrácia kiüresítését, az ellenzéki pártokat sújtó intézkedéseket, a sajtószabadság felszámolását, azaz az európai alapértékek rendszerszerű és folyamatos megsértését, a korrupciót, sőt bizonyos szempontból finanszírozta is Orbán autokrata hatalmi építkezését. 

Mára számukra is kiderült, hogy az „orbánizmus" olyan vírus, amely egész Európát fenyegeti. 

Európa populistái gyorsan felismerték a lehetőséget. Orbánt faltörő kosként használták, és betörték vele a kirakatot. Ő pedig becsvágyból vagy dacból boldogan vállalta ezt a szerepet. Azt gondolta, hogy Európa lassú, gyenge és elkényelmesedett, ezért megérett a pusztulásra. Azt gondolta, hogy mindig képes lesz arra, hogy a hírhedt „pávatánccal" megtévessze Európa demokratikus közvéleményét és vezetőit. Most csalódnia kellett. A Sargentini-jelentés megszavazásával Orbán Viktor megbélyegzett lett az európai közvélemény túlnyomó többsége szemében. 

Eddigi támogatói közül sokan elfordultak tőle, és mára csak az európai szélsőjobb áll ki mellette.  Ahogy annak idején megtagadta liberális identitását, úgy fordít most hátat a kereszténydemokrata, konzervatív polgári értékeknek, hogy immár populista, euroszkeptikus, szélsőjobboldali autokrataként folytassa.

Ahogy a Sargentini-jelentés elfogadói és a nemmel szavazók közötti törésvonal is jelzi, a jövő évi EP választások túlmutatnak a bal- és jobboldal versengésén, és a kampány csak látszólag fog a migrációról szólni (még akkor is, ha ez a kérdés lesz a populisták propagandájának középpontjában). 

Valójában Európa polgárainak két jövő között kell majd dönteniük. Az egyik a populista, nacionalista pártok elképzelése, a „nemzetek Európájának" megteremtése alacsony integrációs szinten. Mindez nem más, mint a szokásos populista szemfényvesztés. Mert ha csak annyit mondunk, hogy Magyarország az első, Ausztria az első, Olaszország az első, akkor azt is mondjuk, hogy nem értettünk meg semmit a történelemből, és nem értjük napjaink kihívásainak igazi természetét sem. 

A nemzetállamok Európája egy globális világban fából vaskarika. Olyan terv, amely végképp működésképtelenné tenné, és ezzel gyakorlatilag szétverné az Európai Uniót. Ennek végeredménye egy részekre szakadt, megosztott és ellenségeskedő, gazdaságilag meggyengült Európa lenne, ahol az emberek élete és lehetőségei ismét az újra épülő országhatárok közé szorulna vissza. 

Ezzel szemben a jövő Európájának a mainál jóval mélyebb integrációra van szüksége ahhoz, hogy együttes erővel tudjon szembeszállni a globális kihívásokkal. Csak így tudja felvenni a versenyt olyan nagyhatalmakkal, mint Kína, az Egyesült Államok, vagy éppen Oroszország. Csak így tudja megvédeni határait, garantálni polgárai számára a biztonságot és a jólétet, csak így tudja megvédeni a szerte a világban oly irigyelt európai életformát, kultúrát és életminőséget.

A populisták és nacionalisták elleni küzdelem valójában értékek politikai harca. Ez az értékharc megjelenik a tudományhoz való viszonyban, a művészetben, a kultúrában. Megjelenik abban, hogy mit gondolunk az emberről, az őt megillető jogokról, mit gondolunk a közösségről és az azt összetartó szolidaritásról, mit gondolunk a hitről, a fejlődésről. A szűklátókörűség, az elvtelen hatalomvágyás, a hazugság, az erkölcstelenség, a gyűlölet, a másik ember lenézése, az agresszió áll szemben a békével, a fejlődéssel, a nyitottsággal, a demokratikus renddel, a demokráciával, a patrióta polgári öntudattal, az egymás iránti felelősséggel. 

Nekünk, magyar demokratáknak is fel van adva a lecke, hiszen a mi helyzetünk és lehetőségeink az Orbán-rendszer viszonyai között egészen "különlegesek". Azonban minden hatalmi túlsúly ellenére sem maradhatunk némák, hiszen Orbán és populista, szélsőjobboldali barátainak terve éppen számunkra, magyarokra jelenti a legnagyobb veszélyt. A „nemzetek Európája" nekünk szegénységet, a jelenleginél is nagyobb leszakadást hozna, és azt eredményezné, hogy Magyarország beláthatatlan ideig el lenne zárva a haladás és a fejlődés lehetőségétől. 

Orbán pontosan tudja, hogy az emberek többsége Európa-párti. Tudja, hogy az emberek ösztönösen egy szabad, méltányos társadalomban, kívánnak élni, ahol támogatják őket abban, hogy boldoguljanak, ahol lehetőséget és segítséget kapnak, hogy jobb életet teremtsenek. Ahol mindenkit egyenlő jogok illetnek meg, ahol biztonságban, kiszolgáltatottság, félelem és fenyegetés nélkül tudnak élni. De azt is tudja, hogy egy ilyen ország víziója ellentétes az ő rendkívül kártékony, az emberi kapcsolatokat elemésztő, minden értéket megtagadó, mindent felzabáló rendszerével. Ezért, mint általában minden hatalmát féltő diktátor, hadat üzent a haladásnak, a tudománynak, az oktatásnak, a kultúrának és a valóságnak is. 

De mi nem mondhatunk le a progresszióról. Nem mondhatunk le arról, hogy képviseljünk egy olyan európai gondolatot, amely a nemzet számára a felemelkedés egyetlen lehetséges és valóságos lehetőségét kínálja. Nem mondhatunk le arról, hogy a tudomány, az oktatás és a kultúra szabadsága a nemzet szabadságának egyik alappillére. Nem tagadhatjuk meg azt a meggyőződésünket, hogy minden ember egyenlőnek születik és azonos jogok illetik meg. 

Nem lehet beletörődni abba, hogy az országot eluralják a populisták megkérdőjelezhetetlennek tekintett szólamai. Nem nekünk kell szégyellni magunkat, hanem Orbánnak, aki miközben közép ázsiai diktátorok előtt hajlong, és Putyinhoz dörgölőzik, kiszolgáltatja saját nemzetét idegen érdekeknek. Nem a patrióta demokrata magyaroknak kell meghúzódniuk, hanem azoknak, akik a ma uralkodó populizmust, a giccses és tartalmatlan nacionalizmust akarják ráerőltetni az országra.

Ma még úgy tűnhet, hogy itt Magyarországon a progresszió, a patriotizmus és az európaiság képviselői kisebbségben vannak, de semmiképpen nem vagyunk fegyvertelenek, mert az igazság a mi oldalunkon van. A friss, az igazságot kereső progresszív és provokatív, tekintély és elitellenes, szabad és lázadó kultúra ugyanis nem legyőzhető. A tudomány igazsága nem megkérdőjelezhető. A nemzeti érzés nem kisajátítható. Egy modern európai Magyarország álma pedig nem ellopható.