iskola;

2018-10-18 08:21:44

A mumus áll győzelemre

Nem tudtam eldönteni, nevessek vagy inkább szigorúan nézzek a szemébe, és valami dörgedelem félét intézzek a kisebbik lányunokámhoz. Ahogyan számos nyugat-európai országban, Hollandiában is négyévesen lépnek be a gyerekek az iskola kötelékébe. Az első időben nehezen értik meg, mi a különbség az óvodai szabadság és az új helyzet kötöttségei között. Vele is valami ilyesmi történt: a minap gondolt egyet, és a kis barátjával, akivel egy padban ülnek, kikéredzkedtek vécére. Telt-múlt az idő, de ők csak nem kerültek elő. A tanító néni már-már nyugtalankodni kezdett, de amikor kinézett az ablakon, látta, hogy a két nebuló békésen hancúrozik az udvaron. 

Innen nézve biztosan komolyan kellett volna vennie a tanerőnek a rendbontást, de ott szót sem érdemelt a dolog. Elintézték annyival, hogy megbeszélték az osztállyal: ha valakinek ki kell mennie, az nyugodtan szóljon, de utána tessék visszajönni, mert az udvarra csak csengetés után szabad lemenni. És ment tovább a foglalkozás, papírokat hajtogattak, előre kinyomott rajzokat színeztek, azt tanulták, hogyan kell a ceruzával a vonalon belül maradni.

Talán észre sem veszik a kis négyévesek, hogy az egyik életszakaszból már egy másikba lépnek. A foglalkozások hétről hétre komolyodnak, de megmarad a játékosság még a hatéveseknek is, akik persze már a betűket tanulják, az írást próbálgatják. Ötéves kortól már házi feladatot is adnak, tableten kell bejelentkezniük a számukra összeállított oktatási programba, és bejelölni a helyes válaszokat a feltett kérdésekre. Játszva tanulják meg a számítástechnika alapjait, ugyanúgy élvezik az ilyen tanulást, mintha a papától vagy a mamától elcsent táblagépen valamelyik mesét bambulnák.

Nálunk a közoktatás valóságos mumus a gyerekeknek. A legkisebbek is kora délutánig görnyednek az iskolapadban, aztán amikor hazamennek, folytatódik a leckeírás. A játék öröme megmarad a hétvégére. Észre sem veszik, és elrepül a gyerekkoruk. 

Meg talán az álmaik is. Egy közeli ismerősünk kisfia már hároméves korától szinte minden percét azzal töltötte, hogy épített valamit. Hol egy autópályát, hol a vasúti síneket rakta össze más-más felállításban. Amikor fehér papír és ceruza került a kezébe, akkor is csak „tervezett”. Ha megkérdezték, mi szeretne lenni, mindig azt mondta: mérnök. Most harmadikos általános iskolás, de rá sem néz már a konstrukciós játékaira. Nem érdekli a lego, nem rajzol újabb pályaterveket, és nem akar mérnök lenni. Ha megkérdezik, megvonja a vállát, és bambulja tovább a tévét.

Egyre gyakrabban hallom, hogy baráti körünkben, aki megengedheti magának, kiveszi a gyerekét, unokáját a közoktatásból, és megpróbál valami olyan iskolai formát találni számára, amely nem eltompít, hanem kibontakoztat. Ahol gondolkodni és nem biflázni tanítanak, ahol már a legkisebbeket is együttműködésre oktatják. Mert az ő világuk valami ilyesmiről szól majd. 

Vannak tehát idehaza is „menekülő utak”, csak meglehetősen keskenyek, az átjárás pedig nehézkes a közép- és felsőoktatásba. És beláthatatlanok a zsákutcák.