A nők második állása

Novemberben fontos naphoz érkezik a magyar társadalom. Ahhoz a naphoz, amelyik jelzi, mekkora átlagos fizetési különbségek vannak az azonos pozícióban levő férfi és női munkavállalók között. Ez a szám Magyarországon 15,1 százalék, a legfrissebb adatok alapján. Az azt követő bő egy hónapon át a magyar nők tulajdonképpen ingyen dolgoznak tehát. (Ugyanerről a napról a még rosszabb helyzetben lévő brit munkavállalók november 10-én sokakat elérő kampánnyal emlékeztek meg.)

A férfiak és nők keresete között fennálló bérszakadék azonban csak a jéghegy csúcsa. Az egyenlőtlenségek egyrészt ennél többrétűek, másrészt az okok is összetettek. Mégis jó indikátora a nők helyzetének – mert azokban az országokban, ahol a bérkülönbséget nem szakadék jelzi, hanem legfeljebb kicsiny távolság, ott jellemzően az egyenlőtlenség is arányosan kisebb.

Baloldali politikusként talán nem meglepő, hogy a magyarázatot elsőként a piacgazdaság működésében keresem. Mivel a fizetéseket az üzleti szférában a kapitalizmus alapvető törvényei szerint osztják, szükséges feltételezni, hogy a munkáltatóknak valamilyen racionális okuk van átlagosan kevesebb bért adni a női munkavállalóknak. Nemcsak Magyarországon, hanem a fejlett és fejlődő világban mindenütt. A bérszakadék pont úgy jelen van itthon, mint Dél-Koreában vagy az Egyesült Államokban.

Ez az ok pedig a láthatatlan második műszak, amit Magyarországon szinte kivétel nélkül a nők végeznek – vagyis a családdal, gyerekekkel és a háztartással kapcsolatos teendők. A család és gyereknevelés nem csak akkora kiesést jelent a munkaerőpiacról, amennyit a kisgyerekkel gyeden vagy gyesen eltöltött idő jelent. A gyerekes nők foglalkoztatásának munkavállalói szempontból megemelkedik a kockázata, hiszen a munkavállaló - alapvető sztereotípiákból kiindulva - feltételezi, hogy az anyukák lesznek azok, akiket majd hívnak, ha a kicsi belázasodott a bölcsődében vagy az óvodában. Ők azok, akik munka után tovább robotolnak a főzéssel, mosással, takarítással. Akik fáradtan mennek másnap dolgozni. Akik igyekeznek nem kettészakadni, miközben eleget próbálnak tenni a zömében rájuk háruló feladatoknak. Nem csoda hát, hogy piaci logikával és munkáltatói szempontból a fáradtabb és kockázatosabb munkaerőért kevesebbet fizetnek a munkáltatók.

Baloldali politikusként mégis azt mondom, elsősorban nem a piaccal van a baj, hanem az állammal – illetve annak tétlenségével. Mert a bérszakadék nagyrészt nem amiatt áll fenn, hogy milyen kromoszómákkal születik valaki a magyar társadalomba, hanem amiatt, hogy milyen társadalmi szerepeket osztunk ki egymásra. Amíg a saját otthonunkban, a házimunka során, a családi élet szervezésében és a gyereknevelésben a tipikus modell nem változik meg, addig a bérszakadék sem fog jelentősen változni.

Tudjuk, a mentalitás lassan változik, a megszokott beidegződések spontán oldódása akár évtizedeket is igénybe vehet. De ez a folyamat gyorsítható, ösztönözhető, mint ahogyan azt számos államban látjuk, ahol komolyan vették a bérszakadék kérdését.

Számos olyan támogató szakpolitikai döntést lehetne hozni, amely segíti a magyar családokat ebben a változásban. Fontos lenne, hogy az apák jobban részt tudjanak venni a gyermekeik életében, és ösztönözni kellene, hogy ők is gyes-re, gyed-re menjenek velük. Fontos lenne a házimunka egyenlőbb elosztása – ezt alapozhatná meg egy olyan retorika a kormány részéről, amelyik a közös teherviselést értékként határozza meg. A közéleti döntéshozó szerepekből – legyen az akár gazdasági, társadalmi, vagy politikai – szintén fájóan hiányoznak a nők. Sokat eláruló apró adat a magyar társadalom szerepfelfogásáról, hogy a Sargentini-jelentés kapcsán a Google egyik leggyakoribb keresése azt firtatta, kicsoda Judith Sargentini férje. Mi itthon természetesnek vesszük, hogy a nő, és csak a nő szolgál és kiszolgál, holott ez egyáltalán nem törvényszerű. És amíg ezen a hozzáálláson nem változtatunk, addig a férfi és női egyenjogúság távoli álom marad.

Orbán Viktor államától nem várható ilyen fordulat.